Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Egy különös Magyar Kultúra ünnep

Harminckét éve már, hogy január 22-e a Magyar Kultúra Napja. Harminckét éve már, hogy Magyarországon a szétmálóban lévő kommunista rendszer még működő Hazafias Népfrontjának Országos Tanácsa 1989. január 22-én megszervezte az első évfordulós rendezvényt, mint a Magyar Kultúra Napját. Köztudott, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a dátumon tisztázta le, öntötte végleges formába nemzeti imánk, a Himnusz szövegét. Harminckét éve már, hogy a Himnusz születésnapja egyetemes ünnepe magyar kultúránknak, nemcsak itt a Kárpát-medencében, hanem szerte a nagyvilágban, ahol még becsülete és értelme is van a magyar szónak. Kevesen ismerik azonban ennek a nemzeti ünnepnapnak az előéletét. Javaslatként még 1985-ben Fasang Árpád (1942–2008) zongoraművész fogalmazta meg először a magyarországi kulturális kormányzat felé. Akkor ez az elképzelés süket fülekre talált. Így Fasang 1987. szeptember 27-én A magyarság esélyei címmel megtartott emlékezetes lakiteleki értelmiségi összejövetelen megismételte felhívását, amelyben többek között ez állt: „A magyar kultúrának legyen évente egy piros betűs nemzeti ünnepnapja, olyan, mint Március Tizenötödike. Munkanap, mégis ünnep. A finneknek van hasonló nemzeti ünnepük, a Kalevala-nap, amely egyébként a Lönnrot által összegyűjtött Kalevalához írt előszó dátuma, február 28-a. A Bolgár Kultúrának is van nemzeti ünnepnapja, Cirill és Metód napja, amely iskolai szünet. Nem kerülne pénzbe, hatása mégis jelentős lenne, mert koncentráltan ráirányítaná az egész társadalom figyelmét arra, hogy gazdag nemzeti kultúra örökösei vagyunk, minden magyar állampolgárnak, a kultúra munkásainak, az írástudóknak pedig fokozottan, hangsúlyozottan kötelessége, hogy a kultúrát tisztán, szépen örökítsék át az utánunk jövő nemzedéknek.” (Forrás: A magyarság esélyei – A tanácskozás hiteles jegyzőkönyve, Lakitelek 1987. szeptember 27., Antológia-Püski Kiadók, 1991., 83. o.) Újabb két évnek kellett eltelnie, no meg történnie kellett némi társadalmi átalakulásnak is, hogy Fasang Árpád javaslata valóra váljon. A nevezetes lakiteleki értelmiségi összejövetel jónéhány résztvevője pedig azóta politikai pályára lépett, s mi tagadás, ma már nem igazán az általuk ott hangoztatott eszmék szellemében munkálkodnak a közjó érdekében. Fasang Árpád viszont 1997-ben közreadatott egy kötetet Az (magyar) értelmiség hivatása címmel, amelyben hetven magyar értelmiségi írását (tanulmányokat, vallomásokat, elemzéseket, leveleket) közölt, a Mundus Magyar Egyetemi Kiadó közreműködésével. Ezt a kiadványt a magyar nemzet sorskérdései iránt fogékony olvasó – nem csak értelmiségi, hanem bárki más – ma is haszonnal forgathatja.

A Magyar Kultúra megünneplése terén hazai kisebbségi művelődéstörténetünknek van egy különös, meggondolkoztató eseménye. 1950-ben, a Művelődési Útmutató (folyóiratunk ennek az 1948. júliusában indult kiadványnak a jogutódja) januári számában A magyar kultúra hete a Román Népköztársaságban címmel – no nem vezércikként, hanem a lapszám 26. oldalán, a szerző feltüntetése nélkül – egy írás jelent meg, amelynek kezdő mondatai így szólnak: „Január 22-én kezdődik a magyar kultúra hete a Román Népköztársaságban. Igazi seregszemléje lesz ez a hét mindazoknak a megvalósításoknak, amelyek hazánk, a Román Népköztársaság magyar lakosságának kulturális fejlődéséről tanúskodnak.” Minden bizonnyal csak véletlen egybeesés az esemény kezdő dátuma Himnuszunk születésének napjával, mai ünnepünkkel, bár megjegyezzük, hogy 1950-ben január 22-e nem hétfőre, hanem vasárnapra esett. Cikkében a szerző kellő malíciával írja: „Az egykori, sovén méregtől átitatott, kölcsönös ellenségeskedésre nevelt »elnyomott« kisebbségből új világot építő, szabad haza egyenrangú polgárai lettünk.” Majd megjegyzi, hogy a kommunista rendszer elmúlt öt éve alatt a magyar kisebbség mennyi kulturális közintézményt kapott az új államtól, az iskoláktól kezdve a színházakon át a falusi művelődési otthonokig. Az nem kétséges, hogy az egykori magyar kultúra hetének a megünneplése hazai kisebbségi közösségünk körében pártutasításra történt.

No de lássuk mit is ajánlott erre a nevezetes hétre „kulturálódásra” a lap olvasóinak a cikk szerzője. Mindenekelőtt az „új, szocialista tartalmú irodalom” olvasását. Felhívja a figyelmet az Utunk irodalmi folyóirat modern társadalomformáló erejére, a körülötte csoportosuló hazai magyar alkotókra, név szerint: Horváth Imrére, Horváth Istvánra, Szabédi Lászlóra, Szemlér Ferencre, Kiss Jenőre. Az írók közül megemlíti Nagy István tudatformáló irodalmi munkásságát, de művek szempontjából konkrétan Asztalos István: Szél fúvatlan nem indul, illetve Kovács György: Foggal és körömmel című alkotásait ajánlja elolvasásra. A cikk írója továbbá felhívja a figyelmet arra, hogy az elmúlt fél évtizedben az erdélyi magyar festő- és zeneművészek milyen jelentős sikereket értek el a hazai kulturális fórumokon, szakmai seregszemléken. Végül pedig, hogy a jámbor magyar olvasó el ne tévedjen ennek a nevezetes hétnek az eszmei útvesztőjében, az írás szerzője a Művelődési Útmutatót is ajánlja a kulturálódni vágyók figyelmébe.

Kölcsey Himnuszának nyolc versszaka tömören magyar történelmünk. Öreg kontinensünkön kevés nemzet mondhat még magáénak a közel kétszáz éves himnusza mellé egy több mint ezeresztendős történelmet.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Demény Péter

Milyen jellemző, hogy ez a költő, aki így ünnepel, és akinek a születésnapját a Magyar Költészet Napjának nevezték ki, folyamatosan megosztotta az olvasókat és a világot. Horger Antalról mindenki tud, a Szabad-ötletek jegyzékének kiadása körül irdatlan botrány kerekedett, most egy minden bizonnyal hamisított kézirat körül folyik a vita.

Brînzan-Antal Cristina

Mára a nőnap egyre inkább elveszítette politikai tartalmát és mondanivalóját, ma már inkább apró ajándékokkal, virággal kedveskednek a nőknek. 

Pontosan harminc éve annak, hogy huszadik századi történelmünkben eladdig s azóta is páratlan tüntetésen vonultunk utcákra. Egy-egy szál gyertyát s egy-egy könyvet vittünk magunkkal arra a néma menetelésre, amelyet ama decemberi, romániai rendszerváltozás utáni hetekben, szűk két hónapban, az anyanyelv szabad használatának elemi emberi jogát megérteni sehogyan sem akaró akkori központi hatalom merevsége kényszerített ki, s amely néhányszázezres nagyságrendben mérhető lelket érintett, és mozgatott meg.

Péter István

Wuhanból jött egy éve: valaki nyitva hagyta a laborajtót, netán denevért, tatut készített ebédre és nem szűrte le a levét… De távoli… különben is, ami kínai, úgyis elromlik.

 

Mert nem igaz, hogy a mai tizen-huszonéveseket „semmi sem érdekli”, s „bezzeg a mi időnkben…” Csak meg kell találni velük a közös utat, a közös hangot, legalább arra pár percre, amíg számukra ez fontos és hasznos.

Vallasek Júlia

Idén március 10-én felfüggesztették Romániában a frontális oktatást. Mondhatni március 11-én mindenki átállt online oktatásra, noha ez az állítás több sebből is vérzik.

Gergely Zsuzsa

Tizenkilenc évvel ezelőtt, amikor néhány bukaresti fiatal bejelentette, nemzetközi filmfesztivált szervez Kolozsváron, sokan szkeptikusak voltak: miért nem a fővárosban? Minek fesztiválozni, ha zárnak be a mozik, és mindenki otthon, laptopról néz filmeket? A kételkedőket hamar elhallgattatta a vérprofi szervezés, már az első kiadásban megmutatkozott a seregszemle minden értéke.

Dáné Tibor Kálmán

Csakis a magyarságtudatom szűrőjén keresztül vagyok képes megérteni a körülöttem élő más anyanyelvű embertársaim nemzeti érzelmeit, a saját kultúrájukhoz való ragaszkodásukat.

Száz év telt el a trianoni békediktátum óta, de mi még mindig a hibásokat és a kifogásokat keressük, a miérteket és hogyanokat boncolgatjuk, és a lehetséges alternatívákon töprengünk.

Hetvenöt évvel ezelőtt értek véget a második világháború európai harcai. Akkor, azon a májusi napon tette le a fegyvert a náci Németország, amelyet mind a köztudat, mind a közbeszéd mai napig felelőssé tesz ama rettenetes világégés kirobbantásáért. Kétség nem fér hozzá, hogy a Nagy Háborúként is emlegetett és ismert első világégés gefreitere, azaz tizedese, a bécsi autodidakta festő diktálta német politikai és katonai vezetés az elsőszámú felelőse annak, ami 1939 kora őszén kirobbant. És utána történt. 

Dáné Tibor Kálmán

Kijárási tilalom – soha nem hittem volna, hogy egyszer én is megérem. Szüleimtől, nagyszüleimtől hallottam erről, igaz, olyankor mindig a háborúról meséltek. De hát most is háború van. Nem ember–ember elleni, nem egyik politikai hatalomnak egy másikkal szemben vívott csatájáról, hanem az egész emberiség viaskodik most egy láthatatlan, sok milliárd mikroszkopikus katonával rendelkező ellenséggel. 

Benkő Levente

Napokon át töprengtünk a szerkesztőségben, hogy márciusi lapszámunkban mivel köszöntsük a tavaszt. És az Olvasót, természetesen. Európa népeinek 1848. évi csodálatos tavasza felemelő pillanatainak és tanulságainak felelevenítésével, tolmácsolásával induljunk? Rendben, de ezt már megtettük, s bár ismételgetni nem árt, mégis kivártunk. 

Dáné Tibor Kálmán

Miénk lesz a napfényes jövő!” – ezzel a forradalmi maszlaggal (is) bíztattak minket, kisiskolás pionírokat, a hatvanas évek kommunista propagandistái. Húsz év múlva, már a nyolcvanas években, az egyre jobban kiürülő boltokat látva, a fűtés nélküli lakásokban az esti egyre hosszabb áramszüneteket tudomásul véve be kellett lássuk, hogy az egykori elvtársaknak mennyire igazuk volt: mert lassan csak a napfény maradt nekünk, csak az volt biztos, hogy a miénk. Ennek ellenére hittünk, bíztunk a jövőben.

Dáné Tibor Kálmán

Az elmúlt esztendőkben a Művelődés januári vezércikkei általában a folyóirat szerkesztőségének a jövőbe tekintése volt, terveinkről, elképzeléseinkről írtunk.

Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani; s még mindig várok valamire.