Nyolcvanöt éve annak, hogy ünnepe van nálunk a könyvnek.
Nyolcvanöt éve, hogy Supka Géza kezdeményezésére 1929. május 12-én, Budapesten megrendezték az első könyvnapot, s ez azóta minden évben megismétlődik. Egyetlen év maradt ki a nyolcvanötből – talán erre is érdemes emlékezni –, a Magyar Forradalom leverését követő 1957-es, amikor egy idegen fegyverek védelmében berendezkedő hatalom megtorlása a Magyar Írószövetséget is elérte, s írók tucatja került börtönbe a Forradalommal való azonosulása, együttérzésének kinyilvánítása miatt.
Ünnepe van nálunk a könyvnek, hetven éve nem csak Budapesten, hanem egyre több vidéki városban, sőt újabban a határokon túl is. Kolozsváron már 1941 és 1946 között és most 2011 óta immár negyedszer. Ilyenkor – az alapító javaslata szellemében – író és közönség közvetlen kapcsolatba kerül egymással: ezrek, tízezrek szorongnak a szabadban (Budapesten hagyományosan a Vörösmarty téren – Kolozsvárt az idén a Bánffy-palota árkádjai alatt) felállított könyvsátrak között, lapozgatják a könyveket, találkoznak írókkal, költőkkel, „ingujjban, kötetlen, bohém formában”, ahogy Supka Géza annak idején a maga javaslatában megfogalmazta.
Ennek a könyv-ünnepnek napjainkban egyre nagyobb a jelentősége. Egyre fontosabb az, amit kifejez: hogy az irodalom nem lehet meg közönsége nélkül, s a közönség sem irodalom nélkül. Mert az író soha sem önmagának ír. Az írás a gondolat továbbadásának eszköze, s a papírra bízott gondolat attól válik teljessé, ha van, aki átveszi, befogadja – még akkor is, ha ez a befogadás a körülmények szorításában pillanatnyilag (sokszor évekre-évtizedekre) akadályokba ütközik. S mert az Olvasónak – így, nagybetűvel – szüksége van arra, hogy valaki kimondja azt, amit önmagáról és a világról érez, amit gondol. Aztán meg a könyvekbe foglalt gondolat átvétele és továbbgondolása teszi az olvasók sokaságát közösséggé, s a közösen megtalált érzés és gondolat a közösséget hatalommá. Ezt felismerve találta ki a hatalom a „tiltott könyvek jegyzékét”, ezért rakatta máglyába és égette el, vagy hordatta papírmalomba azokat a könyveket, amelyekben az ő számára félelmet keltő gondolatok fogalmazódtak meg. Márpedig hatalom vagyunk: mert a könyv és a könyvekbe foglalt gondolat túléli a máglyákat és azokat, akik őket kitalálják. A gondolat szabad, s a könyv ennek a szabadságnak az elpusztíthatatlan jelképe. Ez az író számára is ajándék, vigasztalás és felelősség.
Író és közönség kapcsolatának, a könyvbe foglalt gondolat közösségteremtő és -megtartó hatalmának talán keresve sem lehetne bizonyítóbb erejű példáját mondani, mint ha azt mondom: Kányádi Sándor.
Könyvbe foglalt – de az ő esetében tegyük hozzá azt is, hogy „… és a könyvből kilépő”. Ha valaki volt ővele együtt író–olvasó találkozón, ha figyelte csillogó szemű gyermekek és komoly felnőttek azonosulását a költővel, akkor tudhatja, miről beszélek. Ő és a verse elképzelhetetlen a közösség nélkül. Gyermekek nélkül, akiket köréje ültetnek és fogva tartanak a „napsugár-versek”, vagy a „Küküllő-kalendárium” muzsikáló strófái, felnőttek nélkül, akiknek „Gyilkos epigrammákkal vemhes idők”-ben torkunkra fagyasztották a szót. Akik „fától fáig” tántorogtunk a félelemtől. Akikben, egy atomjaira bomlasztott közösségben, már a remény is alig pislákolt, hogy eljő értünk egy felmentő sereg, hogy megtart bennünket az „éjfél utáni nyelv”. A költő – mint a pacsirta – akkor is, pórázon is, énekelt. S különös jelentést kapott az a – különben egy kisfiútól kölcsön vett – mondása: „A vers az, amit mondani kell.” Mi pedig megtanultunk tőle „félvén se félve” fütyülni a körülöttünk egyre sötétedő erdőben. Behúzódni a „kőnél, cserefánál erősebb igéből” épített várai menedékébe, s mondani, továbbmondani a verseit. Magunk és egymás bátorítására.
Negyedszázada lezárult életünknek az a korszaka – „holtvágányra döcögött a vörös villamos”, írta valamikor, s ehhez negyedszázaddal később legfeljebb egy kérdőjelet tehetünk hozzá. Egyébként ebben a „megváltott és meg nem váltott világ”-ban, ma is azt érezzük, hogy kimondja a mi gondolatainkat, a mi érzéseinket, a mi örömeinket és a mi aggodalmainkat. Amerre ő jár, amerre verseit mondja – ma is sodró erővel –, ott közösség teremtődik körülötte: kicsik és nagyok, a világra most eszmélkedők és a világgal a maguk mindennapi harcát vívók.
„Valaki jár a fák hegyén” – előttünk? Közöttünk. Velünk.
2014 könyv-ünnepe az ő – könyvnapjainkkal egyidős – születésnapja közelében, az ő köszöntésével lesz teljes.
