Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Mindenkiért lüktető, sérülékeny színészlelkekről

Színész, újságíró, lelkész, tanár – van, aki megírt, van, aki kimondott szóval igyekszik valami ellen vagy valami mellett küzdeni, valamiért örülni, valami előtt tisztelegni, s bár munkájuk eszköze és gyakorlati útja különböző, legalább egy dolog közös jellemzőjük: hivatásuk minden egyes percében cipelik a nemzetük keresztjét, a nemzeti kulturális élet őrző-védői, akik átérzik és igyekeznek érteni is a különböző korokat. Nánó Csaba újságíró művészlelkek iránti érzékenysége, kérdezni tudása mindig is lenyűgözött, Egy élet nem elég című második interjúkötetében megmutatja, hogyan is cipelték azt a bizonyos keresztet neves erdélyi színészek a függöny mögött.

Nánó Csabát kollégaként lassan egy éve volt szerencsém közelebbről is megismerni, szakmai életének anekdotákkal, tanulsággal, tapasztalattal sűrűn feldíszített szakaszában. Egy élet nem elég című könyvébe, aláírása mellé viccnek szánva írta, hogy „egy lehetséges példaképtől”, de én távolról sem tartom ezt komolytalan kijelentésnek. Csaba ugyanis úgy tud kérdezni, ahogyan kevesen: lényegre törően, de sohasem tolakodóan, őszintén, beszédre sarkallva, s legnagyobb erénye az a nyílt megszólalásra ösztönző modor, amit minden szakmabeli megirigyelhet, s amit talán tanulni nem is lehet – a szintén ösztönző hallgatni tudásáról nem is beszélve. Ezeknek az adottságoknak a birtokában szólaltatott meg hosszú évek során elismert, olykor a fél világot bejárt, de pályáját itthon kezdő színészeket Vitályos Ildikótól kezdve Széles Annán, Bisztrai Márián át Jancsó Miklósig, Bakó Györgyig. Szakmai hozzáértése mellett a kötetpublikálásban sem kezdő: 2015-ben karcolatokat jelentetett meg Ellopott ősz címmel a budapesti Publio Kiadónál, majd ugyanebben az évben összegyűlt egy kötetre való színészinterjúkból is, amely az Europrint Kiadónál látott napvilágot Ahol fény, ott árnyék is címmel, ennek folytatása az új, idén nyáron a Kolozsvári Állami Magyar színház előcsarnokában bemutatott írott portrégyűjteménye. Egy könyv, ami ezer szálon kötődik a kolozsvári színháztársulatához, de a különleges lelkekre, érzékeny művészekre kíváncsi olvasó bárhol a világon örömét lelheti a sorokban.

A kolozsvári bemutatón a színház művészeti igazgatója, Visky András, rátapintva az interjúk egyik alapfunkciójának lényegére hangsúlyozta: sokan tévesen hiszik, hogy a színészek munkája az előadás után eltűnik, hiszen a nézők, kritikusok beszélnek a műről és annak életre keltőiről jó esetben még napokig az előadás után is. A színház nem csak a színpadon zajló eseményekből áll, a teátrumi igazi élet egy előadás utáni jó beszélgetésben csúcsosodik ki, hiszen épp ez lenne a művészet célja: elgondolkodtatni, elindítani, felhívni a figyelmet, vitát provokálva vagy épp megelégedést előhívva. Ha netán egyik-másik művész emléke idővel mégis halványodna, azt éppen az ilyen kötetek akadályozzák meg, amellett, hogy a színpadon „csak” a tehetséget, az alakítást, a szenvedélyt, az odaadást látjuk, a portrékban azonban kibújik a jelmezen kívüli, smink és dauer alatti ember, akinek másodpercek alatt új emberré kell válnia, akinek küzdeni kell rendszerrel, elnyomással, de olykor saját magával is, ahhoz, hogy szilárdan a deszkákon maradhasson.

Egy könyv minősége és sikere ugyanakkor nemcsak a szerző, illetve szerkesztő tehetségén múlik, hanem a kiadó hozzáállásán is. Az Europrint hál’ Istennek nem szigorúan csak üzleti szempontból kezeli nyersanyagait, hiszen minden kötetre való írás szorosan kapcsolódik hozzájuk az igazgató, Derzsi Ákos szerint. Úgy tűnik, valóban így van ez, hiszen nem dobnak ki semmilyen, egyelőre félretett alapanyagot, még akkor sem, ha nem várnak jelentős bevételt tőle. Nánó Csaba második könyvéhez szükséges interjúcsomagra már vártak is, miután az elsőt hamar megkedvelte a színházszerető erdélyi közönség. Igaz, ebben az esetben, a minőségi tartalom után a mennyiségi értékre sem lehetett a kiadónak panasza, ugyanis a bemutató előtt és után is kígyózó sor állt a könyves asztal és a dedikáló szerző előtt. A külsőségekre is érzékeny könyvmolyok figyelmébe ajánljuk: egyszerűségében elegáns, letisztult, mégis tekintetvonzó borító mögé csomagolták a nem mindennapi, kicsit lokálpatrióta, mégis szerte a világba üzenő, büszke erdélyiek és elvándorolt tehetségek vallomásait. A finom tapintású fényezett krétapapírlapokon olvasmány tördelésű szöveg és jó felbontású, korabeli fotók várják a nosztalgiázni vágyókat, valamint a tartalmas beszélgetések kedvelőit.


Bács Ferenc és Pápai Erika

Színészek, emberek, példaképek – olvasható az alcím a borítón utalva arra, hogy egy-egy művésznek mind a színészi, mind a hétköznapi, nappalibeli énjét, de a legbecsülendőbb tulajdonságait is megmutatja nekünk a kötet szerzője. Az interjúk zöme a kilencvenes években készült, a Szabadság kolozsvári napilapban, később az Erdélyi Napló hetilapban jelent meg. Makkay József régi kollégaként tanúja volt a beszélgetések születésének, a bemutatón barátként és munkatársként kérdezte a szerzőt, aki most, hozzá képest szokatlanul, de egy rövid időre interjúalannyá vált. Nánó Csaba mintha figyelmeztetne arra, hogy az egyik legnehezebb újságírói műfajról beszélünk: hangsúlyozza az effélét nem tapasztaltnak, hogy az interjú nemcsak a kérdezz-felelek riportmagnóval történő rögzítését jelenti, hanem komoly, sokszor elmélyült, érzékeny utakra tévedő beszélgetést, amelyre alaposan fel kell készülni. A szerző pedig be is tartotta szavát, ha neki nem hiszünk, beszélnek helyette megfontolt, sokszor egy fél életutat egy-két mondatba sűrítő kérdései.

A portrék nívóját csak növeli, hogy még a klasszikus sajtókorszakban születtek, az internet nyújtotta gyors lehetőségek ideje előtt: míg ma elég a világhálón két kattintással rákeresni egy névre, és máris önéletrajzok, magánéleti pletykák, szakmai elismerések tömege között válogathatunk, addig az Egy élet nem elég interjúi sokszor heteken keresztül készültek. Az újságíró először színházi és sajtódokumentációk alapján kihámozta, hogy kivel miről érdemes, miről lehet egyáltalán beszélgetnie, aztán a személyes felkereséskor jött a beszélgetés időpontjának leszögezése, amit aztán magnóra vett a kérdező, annak a teljes szövegét előbb ceruzával leírta, majd szerkesztés és csiszolgatás után begépelte, azt visszavitte az interjúalanynak, aki még kijavította az elmondottakat, és következhetett újra a begépelés. A hosszadalmas folyamat lényegi pontja mégis a kérdezés: Nánó Csaba pedig becsületesen követi az egyik alapszabályt, miszerint az újságíró nem vallatótiszt, nem erőszakolhat ki válaszokat, mégis törekednie kell arra, hogy a beszélgetőtársat nyitottságra ösztönözze. Az aranyközépút megtalálása minden hivatás és helyzet főnyereménye, amihez nemcsak szakmai tudás, de veleszületett érzés is szükséges: Csaba kultúra és művészet iránti elkötelezett hódolata, rajongása és a mindezt művelők, gazdagítók iránti, sokszor végtelennek tűnő empátiája nélkül valószínűleg soha nem nyíltak volna meg a változó idők milyenségének minden apróságát magába szívó, sokszor jól őrző színészlelkek. Ezt is bizonyítja a szerző bevallása, miszerint az általa megkérdezett művészek nyílt őszinteséggel válaszoltak neki.

Bár az eredmény látványos és sikerélménnyel tölti el az újságírót, pláne, ha a színész megállítja az utcán vagy a következő előadása előtt, és megköszöni a sorokat, a fáradságot, Nánó Csaba színészinterjúi mind megköszönt, üdvözölt írások, pedig rendszerint komoly kihívás elé állítják szerzőjüket. Az újságírói korrektség is sokszor próbára tevődik, hiszen gyakran előfordul olyan eset, amikor a teljesen őszinte választ a művész kérésére nem írhatja le a kérdező: innentől kezdve azt a bizonyos színészi sorskeresztnek egyik szögét már az újságíró is csendben, titokban cipeli tovább, miközben hozzágyűjti mások titkainak a súlyához, így pedig egyre biztosabban megismeri az őszinte bizalom árát. A szerző szerint azonban hálás is tud lenni a szakma mindezért, igaz, ez a hála mintha elmaradozna mostanság. „A 90-es években még bejártak az olvasók a szerkesztőségbe, de az utcán is megállították az újságírót, hogy gratuláljanak egy-egy jól sikerült írásához. Ezt a sikerélményt az interjúimnak köszönhetően akkor nem egyszer én is megtapasztaltam” – mesélte szerző. A siker nem ad okot csodálkozásra, hiszen a kötet egyebek mellett visszatükrözi a rendszerváltozás utáni színházi körülmények nehézségeit, amikor számos alkotóművészt nyugdíjba, távozásra kényszerítettek, de felskicceli a sérülékeny, ezerféle megfelelési kényszerrel viaskodó színész döntéseinek hátterét. A gyűjtemény ugyanakkor nem csak portré, de emlékek sokaságát őrző merengő is megöregedtek fiatal vonásaival, elhunyt arcok emlékeztetőivel, hiszen olyan név is akad az írások között, amelynek viselője már nem érhette meg a könyv bemutatóját. Nekik is maradandó, el nem felejthető emléket állít a szerző, köztük most már Jancsó Miklósnak is, akit sokan nemcsak színészükként, de tanárukként is búcsúztattak alig két hónappal a kötetbemutató után.


Széles Anna Czikéli Lászlóval
A kőszívű ember fiai című Jókai-regény színpadi változatában
  (képek Nánó Csaba kötetéből)

Joggal kérdezhetnénk, kell nekünk a sérülékeny, megpróbáltatott erdélyi színészlélek vázlatos emléke, töredezett, sűrített portréja? Abban a pillanatban, ahogy elkezdjük olvasni a sorokat, egyre határozottabban fordítunk tovább ráérezve, hogy mennyire szükségünk van reményért küzdést, optimizmust, fel nem adást, elkötelezettséget, hivatásunkba való szerelembe esést tanulni a megkérdezett művészektől. 128 oldalon keresztül mosolyoghatunk régi csínyeken, dühönghetünk igazságtalan bánásmódon, szurkolhatunk már lejátszott pályákért, hogy a végén megértsük, a színpadon nem lehet hazudni, hogy a jól játszó színészt hamar megszeretik, hogy az ember sokszor az, akit játszik, hogy létezhet színész, akit többször felfedeznek, hogy a kolozsvári színészkedés mélyvíz a szakmában.

Nánó Csaba megismerteti velünk a pózok és smink nélküli, belülről kifele ragyogó Vitályos Ildikót, aki elmeséli, volt olyan székelyföldi vígjáték-előadása, amelyen ki kellett küldeni a legényeket, hogy nevetésükkel ne zavarják az előadást. Fűtetlen szállodai szobák, színházi kellékekkel felbútorozott „hirtelenlakások”, napi ingázás erdélyi nagyvárosok között – ezekről szóló történeteket kapunk olyan emberek szavaiból, akik határozottan nem dolgozni, hanem játszani mentek a színházba. Csemegék, érdekességek is előkerülnek: Széles Anna – akinek nevét még a mai huszonévesek is ismerik – első felvételije nem sikerült a színire, mert túl fiatalnak, törékenynek tartották, pedig már gyerekkora óta játszott. Hamar megértette, hogy kis szerepből is lehet sikert kovácsolni, de azt is megtapasztalta, milyen, ha beskatulyáznak egy művészt egyetlen szerepkörbe. Bisztrai Máriától tanuljuk meg: élet nem elég ahhoz, hogy az ember munkája kiteljesedjék, pláne olyasvalakinek, aki nagyon szeret élni, aki három év alatt végzi el a négyéves főiskolát, és aki tizenhat évig ül az igazgatói székben.

Az interjúk közhelyek kijavítására is kiválóan alkalmasak, az olvasó ugyanis hamar rájön, hogy sok színész halálosan lámpalázas minden egyes jelenése előtt, hogy az emberszerető lélek csalódásait túl lehet élni, hogy nem minden színész vágyik erre a pályára siheder korától kezdve, hiszen Barkó György is hídépítő mérnöknek készült. Orosz Lujza gyermekkorában annyira gátlásos volt, hogy sokszor sírva hagyta félbe szavalását, 1996-ban azonban, színházi és filmes sikerei után Pillangó-díjat kapott a magyar filmjátszás történetében játszott fontos szerepéért. Kolozsváron sokan nehezen illeszkedtek be, így Krasznai Paula is, hogy aztán később alig győzze tanulni a szövegeket. Megtudjuk, hogyan lehet barna hajjal megnyerően Marilyn Monroe-t játszani, hogy a sikerek mellett is hiányozhatnak a hátrahagyott, otthoni fenyvesek, hogy van, aki Budapestig viszi a nyárádremetei hangulatot, hogyan függ össze a zenei lelkület a színészettel, hogyan válik egy színész a beszédtechnika szenvedélyes oktatójává, hogy sokszor nem válhat függetlenné a politikától, s hogy számos alkalommal hogyan üldözte el a rendszer nagyszerű tehetségeit.

Olyan kötet ez, ami már akkor eléri a célját, ha csak Orosz Lujza egyik gondolatát jegyezzük meg belőle és igyekszünk is követni: öregen elmondani, hogy tettünk valamit, amiért érdemes volt élni.

Nánó Csaba pedig továbbra sem pihen: jelenleg a kolozsvári Stúdió Színház történetén dolgozik Barta László budapesti szerzővel közösen – interjúk és képanyag összegyűjtésével.

 

Tetszik az oldal? Segíts egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A Csíkszeredai Régizene Fesztiválok kezdeteiről. Boér Károly

A Csíkszeredai Régizene Fesztivál előfutára tagadhatatlanul az az 1979-es kísérlet volt, amely Kájoni János születésének 350. évfordulóját köszöntötte. Érdekes, hogy az első, Mikó-várbeli, szabadtéri régizene-hangverseny ötletgazdája még csak nem is zenész volt: a lelkes, és sajnos azóta már eltávozott muzeológus, Miklóssy-Vári Vilmos agyából pattant ki elsőként, de ott volt már körülötte néhány kiválóan képzett, szakavatott muzsikus is, elsősorban Pávai István és Simó József, akik a kiváló kezdeményezést később a régizene országos ünnepévé, fesztiváljává tették.

lamentáció

Idén július 9. és 14. között zajlik a Csíkszeredai Régizene Fesztivál, amelynek immár tízedik éve kísérője a Romániában egyetlen Régizenei Nyári Egyetem. A nyári egyetem alatt az oktatáson kívül idén is lesznek szakmai előadások. A fesztivál idei fő témájához, a Reformáció 500. évfordulójához kapcsolódva a lamentáció műfajáról Cs. Szabó András csíkszeredai zenetanár tart előadást. 

oravicabánya színház

Thália papjai évtizedek óta csak nagy ritkán, ünnepi alkalmakor lépnek az ország legrégebbi kőszínházának deszkáira, amelyeket leginkább a zenészek koptatnak. A bécsi operaház magánénekesei, Simina Ivan és Aura Twarowska, valamint a temesvári zongoraművész-házaspár, Manuela Iana és Dragoș Mihăilescu tart néhány esztendeje mesterkurzusokat Oravicabányán nyaranta, amelyek keretében több hangversenyt is tartanak a legendás színház remek akusztikájú, szemet kápráztató szépségű termében. A záró koncerteket a temesvári, a resicai és boksánbányai zenekedvelők is megtisztelik jelenlétükkel.

puck bábszínház

A csecsemőszínházban a vers világteremtő erővel bír. A versekben megjelenő képeket, tájakat lakja be játékával a bábos, a versek ritmusa adja az előadás ritmusát, elmondva, skandálva, duruzsolva, énekelve a vers megteremti az előadás képi és hangzásvilágát, amelyen keresztül működni kezd az oly sokszor emlegetett színházi mágia. 

eszik vagy isszák

A kolozsvári színház az ESziK vagy isszák? projektjét 2015 szeptemberében indította. Célja, hogy a programban résztvevők – kisiskolások, kamaszok, egyetemi hallgatók és felnőttek – szociálisan érzékeny színházszeretőkké és -értőkké váljanak. A színházpedagógiai tevékenység olyan alternatív tanítási módszer, amely fejleszti a résztvevők általános műveltségét és közösségben való felelősségvállalását. Másfél év alatt több száz kolozsvári diák, egyetemista és felnőtt vett részt a különböző oktatási csomagok foglalkozásain.

studio szinpad

„A Stúdió Színpad megalapítója Horváth Béla volt, a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja, komikusa. Kiváló szeme volt a tehetségek felismeréséhez.”

1956

Szatmárhoz kötődő színművészek visszaemlékezéseit szedtük csokorba. Vannak közöttük olyanok, akik Magyarországon élték meg vagy át az 1956-os forradalom eseményeit, mások pedig Marosvásárhelyen szolgálták a magyar színházi kultúrát azokban az időkben. A Magyarországon és a Romániában élők helyzete nem volt azonos, ezért a forradalomhoz való viszonyulásuk sem hasonlítható össze. 

Bob Dylan

Mit tesz hozzá Bob Dylan életművéhez az irodalmi Nobel-díj? És mit tesz hozzá az irodalmi Nobel-díj filozófiájához Bob Dylan díja? Egyesek azt is kérdezhetik, kérdezik is: mit vesz el belőle?

studio színpad kolozsvár

Az igazi sikerszériát ért meg. Még a nagyszínházaknak is becsületére vált volna ez a több mint száz előadás. Kolozsváron többször is színre került, de a megye környező falvaiba és városaiba is eljutott.

ilyés zsolt plébános

A Biblia történetein, szereplőin, sokféle szövegtípusán keresztül játékosan aktiválódnak az évszázados archetípusok, szimbólumok, örök emberi élethelyzetek, történetek, törekvések és érzések, de a tevékenységen csak az kel életre, ami ebből minket, 21. századi embereket külön-külön foglalkoztat.

kolozsvár, stúdió színpad

Ez a történet, amiről most szólunk, nem mese, hanem valóságos, igaz történet. Sok, nagyon sok szereplővel. Közülük sokan később ismert személyiségek lettek.

Méra, csűrfesztivál

Tcha Limberger egészen Brüsszelből utazott el Méráig azért, hogy megmutasson egy szeletet magából és abból a lüktető világból, melyről sokan csak álmodhatnak két szürke sóhajtás között.

régizene fesztivál csíkszereda

Teljes sikernek bizonyult az idei Csíkszeredai Régizene Fesztivál. Az 1980-tól szinte évente megrendezett fesztivál – amelyet 1986 és 1989 között nem volt szabad megtartani – az idén is bizonyította életképességét!

Györgyjakab Enikő

Hat évvel ezelőtt, 2010-ben Kocsis Tünde rendező engedett a versekben rejlő kihívásoknak, és a köré gyűlt versszeretőkkel megalapította az ŐszinTE vers­színházat.

régizene fesztivál csíkszereda

Tizenöt koncert idézi fel a régebbi korok muzsikáit az idei Régizene Fesztiválon, amelyet július 14–17. között rendeznek meg Csíkszeredában. A fesztivált a kilencedik alkalommal megszervezett Régizenei Nyári Egyetem programjai, illetve koncertjei egészítik majd ki – a nyári egyetemen résztvevők közösen felléphetnek majd a fesztiválokra meghívott együttesekkel.