Bábozni egyszerűen jó! A bábszínház nyelvét mindenki ismeri. A rácsodálkozás öröme színesíti a világunkat. Bábszínház, bábkészítés, animáció. Olyan témák, amelyek évek óta izgatnak, amelyekkel kísérletezem, amelyek a munkámat, de valójában a legkedvesebb időtöltéseim egyikét jelentik.
Tizenkét évfolyammal báboztam a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Színház és Televízió Karán, színész növendékekkel; Marosvásárhelyen pedig, a Színművészeti Egyetemen két bábos osztállyal volt szerencsém dolgozni. Tulajdonképpen csak a hivatalos elnevezés és a három éves képzés után kapott papír különbözteti meg a két típusú osztályt. Valójában tehetséges, nyitott, kíváncsi fiatalokról van szó, akiknek megadatott az a lehetőség, hogy bábozzanak is. Ezek a fiatalok a kezdetekben, néhány kivételt leszámítva igencsak keveset tudtak a bábszínházról. Bábszínházi élményeik elenyészők, vagy teljesen hiányoznak. Miután egyre többet láttak, tapasztaltak és gondoltak a bábszínházról, bábkészítésről és animációról, annál fontosabbá váltak számukra ezek a folyamatok. Felismerték az ezekben rejlő lehetőségeket: hogyan egészítik ki mindazt, amire szabad, önálló alkotó egyéniségekként szükségük van a továbblépéshez.
A legfrissebb élményem a BBTE Pszichológia és Neveléstudomány Karához kötődik, ahol a leendő óvodapedagógus és tanítóképzős fiatalokkal bábozom immár negyedik éve. Ezek az évfolyamok a színész osztályoknál nagyobb létszámúak. Sajnos, ebben a közegben sem túl biztató a helyzet. Ezek a hallgatók is keveset tudnak a bábszínházról, az animáció nem igazán foglalkoztatja őket, élményeik nagyon leszűkültek. Ha léteznek egyáltalán. Alig akad olyan, aki hallott volna Vitéz Lászlóról. Pedig tudják, hogy Fehérlófia, Árgyélus, Csongor, János Vitéz, Toldi, Bánk bán együtt a Tavaszi szél vizet áraszt-tal és az írásos motívumokkal, a mézeskalácshuszárral és a gyermekmondóka-kincsünkkel mind a kultúránk része, mégis a bábmozgató betlehemes játékokról, vagy nemzeti vásári bábhősünkről (az előbb említett Vitéz Lászlóról) alig van tudomásuk. Amint megismerkednek ezekkel, a színészhallgatókhoz hasonlóan, örömmel fedezik fel a bábjáték nyújtotta lehetőségeket.
Jelen írásommal nem ennek az áldatlan helyzetnek az okait keresem. Inkább megpróbálom azt tenni, amit a bábos órákon, a műhelymunkáimon, a játszóházakban, vagy a különböző gyermekfoglalkozásokon is teszek: felébreszteni az érdeklődést a bábszínház iránt, meghozni a kedvet a bábmozgatáshoz és bábkészítéshez, az animációhoz.
A most induló sorozattal összegezni sem akarok. Nem vonalat szeretnék meghúzni, és rendszerezni mindazt, ami eddig történt, hiszen továbbra is kísérletezem. Inkább néhány gondolatot osztanék meg az elkövetkezőkben, kérdéseket szeretnék megfogalmazni, és azokra válaszokat keresni. Néhány támpontot adni azoknak, akik szeretnének bábozni, bábokat készíteni. Itt leginkább a leendő vagy a már gyakorló óvoda- és iskolapedagógusokra gondolok. De segítséget nyújthatok azoknak is, akik otthon szeretnének bábozni családjukkal, gyermekeikkel, vagy pedig olyan munkakörben dolgoznak, ahol a bábu kapoccsá válhat, vagy éppen a megfelelő távolságot biztosíthatja egy gondolat megfogalmazásában, átadásában, vagy egy együttlét kialakításában. És főleg kedvcsinálónak szánom ezt a sorozatot. Mert bábozni jó. Mert a bábszínház nyelvén beszélni mindenki tud, csak fel kell fedeznünk ezt a képességünket. Bábot is bárki tud készíteni, ha megtalálja a neki alkalmas kivitelezési technikát, és ismer néhány alapszabályt.
Bábozni mindenki szokott
Az animáció nyelvét mindannyian beszéltük már gyermekkorunkban, és most is beszéljük, csak nem tudatosan. Ha újraélesztjük ezt a nyelvet, ha figyelembe veszünk néhány technikai elemet, műfaji ismeretet és alapszabályt, máris megteremthetjük a hiteles bábozás alapját. Mert a bábszínház lehet más, sokkal különbözőbb annál, amit eddig tapasztaltunk, láttunk, gondoltunk róla. Hiszen a bábkészítés egy végtelen lehetőségeket kínáló rendkívül változatos alkotói folyamat. Bármennyire is furcsán hangzik, az animáció nem több, mint amikor gyermekeink a kádban a szappantartóval és a fogkefékkel játsszák el a kalózcsatát, miközben a zuhanycső a víz mélyén rejtőzködő félelmetes kígyóvá alakul. Ne feledjük: szülőként mi is önkéntelenül animáljuk a sonkás szendvics katonákat, amikor étvágytalan kisgyerekünk nem hajlandó megenni a vacsoráját. Ugyanis az animáció segít, átemel egy másik dimenzióba, elindítja fantáziánkat, megfeledkezünk a valós helyzetről, amelyben vagyunk. Általa hagyjuk, hogy a játék varázslatos ereje, könnyűvé és egyszerűvé tegye a helyzetek megoldását vagy megélését. A hétköznapi események így válhatnak egyediekké. A rácsodálkozás öröme színesebbé teszi környezetünket, felébreszti fantáziánkat, s ezzel együtt önmagunkat is. Az anyagok lelkéhez való közeledés pedig gazdagabbá, fogékonyabbá tesz. Ezáltal a minket körülvevő tárgyakra, jelenségekre mindig is egy kicsit másképp fogunk tekinteni, viszonyulni, s ez csak javítani fog kapcsolatainkon, életminőségünkön. Még egy kaput nyithatunk magunkon, amelyen keresztül kapcsolatba tudunk lépni a világgal.
Bábos nyelv
A rossz bábjátékok közös jellemzője az, hogy a bábok elsősorban (vagy majdnem kizárólag) szavakkal kommunikálnak, és mozgásuk általános, nem konkrét, egyedi. A bábosok belefeledkeznek a beszédbe, s hamarosan már majdnem mindegy, hogy bábszínházat nézünk-e vagy sem. Két vagy több bábu áll, vagy ül, esetleg ritmikusan, mechanikusan bólogat, vagy billeg és beszél. Mondanak, mesélnek arról, hogy mi történt, mit csináltak. Ahelyett, hogy megtennék, illetve a szavakon túl más eszközökkel – látvánnyal, zenével, mozgással tolmácsolnák a lényeget. A bábokat már az emberi történet legősibb idejétől megtalálhatjuk a világ minden táján, és nem azért, mert beszélnek, hanem azért, mert életre kelnek. Ami változik, ami mozog, számunkra azt jelenti, hogy él. Természetesen nem azt szorgalmazom, hogy a szöveget, a beszédet száműzzük a bábjátékokból, csak arra hívom fel a figyelmet, hogy amit el tudunk mondani másképp, mint szavakkal: tegyük meg. Fedezzük fel, hogy milyen más módon tudunk közölni egy gondolatot. Ötvözzük a képzőművészet nyelvét a zenével, a hangokkal (másokkal, mint a beszéd!), és hassunk – elsősorban – az érzésekre. Ne feledjük, hogy minden, ami a színpadon/bábszínpadon elénk tárul, az mind jel, és éppen ezért semmi sem lehet véletlen. A néző mindazt, amit lát, hall, érez és ért, átereszti önmagán, kiegészíti. Az emberiség történelme során a bábokat a legkülönbözőbb módon használták: áldozati adományként, temetkezési rituálék szereplőiként, mágikus praktikák, jóslások, rontások eszközeiként. Szent tárgyak isteneket képviseltek különböző kultuszokban, majd végül profán színházi eszközzé váltak. A báb a kezdetektől az ember kísérője, és nem azért, mert szavakat képes mondani. Ahhoz, hogy egy bábu megszólalását hitelesnek találja a néző, ahhoz, hogy valóban a bábu szólaljon meg, a bábunak előbb életre kell kelnie, mozgása, tekintete, lélegzése, érzékszervei elevensége által. A barlangban szorongó vadász saját félelmeit próbálta megzabolázni azzal, hogy előbb életre keltett kis figurákkal vagy árnyalakokkal szelídítette magához a rá váró ismeretlen eseményeket. Mint a mindenkori kisgyermek, aki kicsinyített világokkal, szerepjátékokkal, animált játékszerekkel, tárgyakkal hozza közelebb magához a számára oly sokszor félelmetesen nagy világot. A báb alkalmazása mindenkor azoknak a gondolatoknak, kérdéseknek, problémáknak a környezetében történik, amelyeket az ember feltesz önmagának és a világnak önnön magáról, valamint a világról. Érdekes összehasonlítani azt, hogy különböző népek hagyományos vásári bábhőseinek milyen helyzetekben kell helytállniuk, kikkel kell megküzdeniük, milyen célokat akarnak elérni. Vitéz László a „nagymamucikája báli legyezőjével” (a palacsintasütővel) a neki szurkoló és tapsoló pajtikák legnagyobb örömére fejbe kólintja a „paradicsompofájú” Ördögöt, a Halált, és túljár az eszén a kapzsi gazdag embernek, aki ki akarja használni, be akarja csapni őt. Vasilachénak van felesége is, Mărioara. Egyik lényeges konfliktushelyzetük, hogy megfőtt-e a puliszka vagy sem. A Geambaş pedig át akarja verni Vasilachét, egy kehes félholt lovat akar rátukmálni. De mindig a piros sipkás hős győz, ezért is nézzük meg mindig újra és újra az előadást.
A báb műtárgy – és mégsem az
A báb legfontosabb jellemzője, hogy személyisége van. Érzéseket, gondolatokat ébreszt, mint minden képzőművészeti alkotás, viszont a bábu sajátossága az, hogy élni akar. Ha a bábbal nem játszanak, akkor az csak holt anyag marad, életlehetőség. A báb nyelve a mozgás: a ritmus és az energia. A bábok a testükkel beszélnek, a tekintetükkel. Illúziót teremtenek, nem utánozzák, hanem újragondolják, stilizálják a valós mozdulatokat. A legtöbb bábos maga készíti bábjait. Vagy, ha nem is az általa életre keltett bábok alkotója, mindenképp ért a bábkészítéshez. Ismeri annak technikáit, fortélyait. A jó bábkészítők és tervezők pedig kiválóan mozgatják a bábokat, még akkor is, ha ezt soha nem teszik nyilvánosan. Ez egy lényeges dolog, mert a bábot, miközben készítjük, nem csak szemléljük, hanem mozgatjuk, és mozgás közben figyeljük meg, ismerkedünk velünk, s ha szükséges, ezek következtében módosítunk rajtuk. A kesztyűsbábokat amennyire lehet, a kezünkre húzva készítjük, és minden lényegesebb változás után megmozdítjuk, megfigyeljük, hogy miként mozog, mennyire eleven. Személyiségjegyeit, külső és belső tulajdonságait szem előtt tartva választjuk ki a nyersanyagokat, határozzuk meg az arányait és méretét. Különös tekintettel vagyunk a belső szerkezetekre, azért is, hogy könnyen mozgatható bábot készítsünk, de az is lényeges, hogy ne legyen túl súlyos a bábu, bírja a hosszantartó intenzív használatot, esetleg tisztítható legyen. Az sem mellékes, miközben dolgozunk a bábun, közelről nézzük őt, viszont ne feledjük, hogy amikor a bábu kiáll a közönség elé, sokkal nagyobb távolságra lesz az őt követő tekintettől. A túlságosan elaprózott részletek elvésznek, esetleg zavarónak hatnak, a bábon alkalmazott kis realista jelzések elvésznek a távolság miatt. A bábok tekintetének kiválasztása az egyik legfontosabb mozzanat. „A szem a lélek tükre”. Ez a bábukra is érvényes. Ha egy csupasz kézre húzott golyónak két szemet teszünk, kísérletezhetünk a két szem nagyságával, színével, anyagával és elhelyezésével. Máris elindítja a fantáziánkat: hol butának, hol gonosznak, bambának, szigorúnak stb. látjuk a fejet. Ha pedig megmozdítjuk, lassan lehajtva a tekintetet, majd gyorsan felemelve azt, megszületik a golyón az arc: először szomorúvá válik, majd a második esetben vidámnak látjuk ugyanazt.
Egy nemrég készült interjúban azt kérdezték tőlem: „Igaz az, hogy bábszínház az egész világ?” Igen, az. Fedezzük fel a továbbiakban ezt a világot immáron konkrétabb, részletesebb megközelítésben.
