Hegedüs Csilla

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Azt hiszem, hogy mindannyian jártunk már a Farkas utcában, és megcsodáltuk Kolozsvár legszebb felújított templomát. Nagyon ritkán látjuk azt, hogy az épület mögött egy ember, egy csapat van, akik ezt a munkát elvégezték, és el kell mondjam: nagyon-nagyon büszke vagyok arra, hogy valamilyen közöm van azokhoz, akik ezt a csodát létrehozták – emellett pedig sok más csodát is. Amíg vezettem haza Váradról, ahol ugyancsak voltak közös projektjeink, azon gondolkoztam, hogy mit hozott ez a húsz év, mert azt hiszem, hogy kereken húsz év, amióta én Makay Dorottyát – és innen tovább Dórit – ismerem. És azt kell mondanom, hogy a beteljesülést hozta, mert az az ember, akit én megismertem ezelőtt húsz évvel, egy fiatal mérnök volt, aki felé mindenki várakozással tekintett. Azt mondtuk, hogy igen, vannak jó megoldásai, vannak jó ötletei. Azt az embert viszont, akit ma itt látunk, és akit megtiszteltetés számomra laudálni, ma az erdélyi magyar közösség nemcsak az egyik legjobb, hanem a legjobb épített örökséget védő, ápoló és felújító mérnöknek tartja. Nem véletlen az, hogy az Országos Műemlékvédelmi Bizottságba javasoltuk, nem véletlen az, hogy a regionális bizottságoknak a tagja, nem véletlen az, hogy talán az egyik legfiatalabb, ha nem a legfiatalabb, aki egy olyan munkát hozott létre, ami Europa Nostra-díjat kapott. Méghozzá mindezt azokban az időkben, amikor még nem osztogatták sűrűn az Europa Nostra-díjakat az országban; sőt, amikor nem úgy osztották a díjakat, hogy „ennek nincs, és akkor neki se legyen”, hanem akkor, amikor nagyon komolyan meg kellett dolgozni érte.

És akkor következzenek a munkák, a könnyebbek és nehezebbek. Dóri soha nem a könnyebbik végét fogta meg a dolgoknak. Az, hogy Erdély egyik legszebb iskolája ma a Bethlen Gábor Kollégium, az ugyancsak közel húsz éves munkájának köszönhető. Az, hogy ma minden versenyt ott szerveznek, mert ott érdemes, mert ott szép és ott jó, és ott egyszerűen nyílik az ajtó, és van lépcső, és az épület áll, az neki is köszönhető. Ugye elmondtam a csodát, a Farkas utcai templomot, amire – gondolom – mindannyian kolozsváriként büszkék vagyunk… De hadd mondjam el azt a munkát, amit talán nagyon nehéz volt megcsinálni, de amit bravúrosan befejeztek: az a széki templom. Az az ember, aki valaha dolgozott széki mesterekkel, az pontosan tudja, hogy miről beszélek, mert mindig mindenkinél mindent jobban tudnak: jobban a mérnöknél, jobban az építésznél, jobban a kivitelezőnél, jobban mindenkinél… és nagyon sok esetben nagyon rosszul tudják. Dórinak és az általa vezetett csapatnak köszönhető az, hogy az a templom nem költözött még 100 métert lefele, hanem megállt a domboldalban. Minden tisztelet azért, hogy kritikusan viszonyult Kós Károly munkájához, merte azt mondani, hogy van, ahol nem volt helyes a beavatkozás, és létrejött egy olyan produktum, ami 100 év múlva is állni fog a lábán.

Nem vagyok a hosszú laudációk híve, de azért muszáj egy olyan dologról beszélnem Önöknek, ami azt hiszem, hogy az egyik legfontosabb közös befektetésünk: egy olyan projekt elkezdése – itt megint muszáj körülnéznem, hiszen nem csak Dóriról van szó –, amely 27 országból 2500 fiatalt indított el az örökségvédelem útján, és amely Erdély legnagyobb kastélyának a megújulását, a megőrzését jelentette. Maksay Ádám és Dóri, ketten és jómagam, 19 évvel ezelőtt elvonultunk Angliába megtanulni a szakemberektől azt, hogy hogyan is kell egy műemléket felújítani. Mai napig emlékszem arra, hogy milyen naivak voltunk és mennyire nem beszéltünk angolul, és mennyire furcsán néztük az angolokat, ezt az új „állatfajtát”, mert nem értettük őket, mert szakmailag teljesen más nyelvet beszéltünk. És az, hogy ma a szakmában kezdünk ugyanazon a nyelven beszélni, az Dórinak is köszönhető. Nem hagyta, hogy a romániai szakma nagy öregjei odakényszerítsék, hogy olyan dolgokat csináljon, amiket ő szakmailag nem tud vállalni. Nem érdekelte az, hogy Romániában mindenki mindent bebetonoz, őt az érdekelte, hogy az épületet meg kell menteni. Hogy milyen empátiával, tudással áll ezen épületek mellé, azt a már említett épületek – és még nagyon sok más – megmutatja és bemutatja Önöknek. Legnagyobb örömömre Bonchidán is folytatja ez irányú munkásságát.

Egy olyan embert kell laudálnom, aki érti, érzi, szereti az épített örökséget, és akinek köszönhetően kihúzhatjuk magunkat, és azt mondhatjuk: biztos kezekben van az, amit az őseink itt az elmúlt ezer évben teremtettek, és remélhetjük, hogy még a következő ezer évben is együtt örülhetünk megmaradásuknak.

Külön szeretném megköszönni a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaságnak azt, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy emberek vannak az épületek mögött, emberek vannak a csodák mögött, amiket mindenki lájkol a Facebookon, amiket nap mint nap bemutatnak a turistáknak, és amiket mindenki megcsodál. Így tulajdonképpen általuk tudjuk megköszönni azt a munkát, amit húsz éve végez Dóri az erdélyi magyar épített örökség védelmében, és végzi akkor is, amikor innen, onnan, amonnan kipofoznak minket, és végzi akkor is, amikor esetleg – vagy nagyon gyakran – nem fizetik meg ezt a munkát, mert azért azt kell tudni, hogy a műemlékvédők soha sem a világ leggazdagabb emberei, még csak nem is a világ legnyugodtabb emberei, de ha visszanéznek, akkor azt hiszem, hogy a világ elégedett emberei.

Köszönjük szépen, Dóri!

(Elhangzott 2018. május 11-én a Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusán szervezett díjátadó gálán.)