Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Levél egy román ifjúhoz

Újra meg újra olvasom a levelét Kedves öcsém, s nem akarok hinni a szemem­nek: minden szavából meleg szeretet árad felém. Ezt a szeretetet könyveim­nek köszönhetem, melyeknek ön gyer­mekkorától mind e mai napokig hű olvasója. Az én szívemről szakadt szü­lötteimnek, melyek megtalálták az utat az ön szívéhez. Ehhez hasonlatos vallo­mást magyar emberektől egy ládárava­lót őrizek, ám az öné az első, az egyet­len máig, mellyel román ember az öreg magyar mesemondót megtisztelé. Ez a magyarázata, hogy a nyilvánosság elé viszem ezt a történetinek nevezhető tényt, s a magánlevélben kifejezett szo­kásos köszönettel meg nem elégszem. Végtelen sajnálom, hogy levelem hite­lét az ön nevének megnevezésével nem erősíthetem meg, de hisz ha megnevez­hetném, tárgytalan volna e nyílt levél s mindaz, amit az ön levelével kapcso­latban románoknak és magyaroknak el akarok mondani.


Benedek Elek szűkebb családja: elöl ülnek jobbról balra Elek apó gyermekei (Mária, Elek, Flóra),
a középső sorban az író felesége (Fischer Mária), édesapja (Benedek Huszár János), Benedek Elek,
édesanyja (Benedek Marcella), a mellette ülő ismeretlen, a felső sorban balról van fia (János),
a következő férfi ismeretlen, utána áll legnagyobbik fia (Marcell), mellette testvére (Benedek Huszár
Gábor) és annak felesége (Nagy Levina). A kép Kisbaconban készült, egy családi ünnep alkalmából.
Forrás: Wikimedia Commons

Nyilvánvaló, hogy az ön nemzetének fiai közt sokan vannak még, akik önnek nem bocsátanák meg, hogy bennem, az írót és az embert meg­szerette, ez okból semhogy önnek csak pillanatnyi kellemetlenséget is okozzak, inkább magamra veszem a gyanút, hogy költött levélre válaszolok. S mert köz­tünk, magyarok közt is akadhatnak még sokan, akik a közeledő, az ismerkedő, a megértő politika szolgálatát hazaáru­lásnak minősítik, el vagyok rá készülve, hogy sokan félreértik majd e levelemet is, miként nemrég egy ifjúkori emléke­zésemet félre, jobban mondva; meg nem értette a kisküküllői hét magyar. De hát én, Kedves román öcsém, korom és lel­kiismeretem jóvoltából túl vagyok már azon, hogy töprengjek, vajon írásaimat megértik-e, vagy sem. Írok, amint a szí­vem s az eszem diktálja, haladok a ma­gam útján, s hívok másokat is: tartsanak velem, mert hiszem erős hittel, hogy jó úton járok. Engem ugyan, Kedves öcsém nem az ön levele erősített meg abbeli hitemben, hogy más-más fajtájú népek kölcsönös megbecsülésének az irodalom a legsikeresebb előmozdítója, de mellet­tem és a hitet vallók mellett tanúskodik az ön vallomásszerű levele is s minden­esetre kedvező alkalom nekem, hogy e hitemet hirdessem s ennek mennél több hívőt igyekezzek szerezni. Amiképpen az erdélyi magyarság egységét is elébb-utóbb az irodalom fogja megteremteni, azonképpen az irodalom teremti meg románnak és magyarnak megismerke­dését, az egymás mellett való békessé­ges, barátságos életet. Még gondolatnak is szörnyű, hát még valóságnak, hogy két nép egy földön évszázadokon át egyik a másnak oly idegen, mintha tengerek vá­lasztanák el s egy nagy világkatasztrófa kényszerítse arra, hogy egymással szóba álljanak, kölcsönösen egymás kultúrája iránt érdeklődjenek, a mindennapi élet ezer meg ezer dolgáról nem is beszélve. Ha pedig most valaki, akár román, akár magyar részről azt vágná szemem közé, hogy az a közeledés nekem is csak most jut eszembe, megállapítom, hogy én a közeledés szükségességét ösztönszerűen megéreztem kora ifjúságomban, ami­kor a franciával egyidőben tanultam a román nyelvet, át is ültettem magyarba egy román verset, ám a folytatástól el­ment a kedvem, úgy legyalázott a meg­tévelyedésemért a professzorom. De telt, múlt az idő s ennek előtte húsz esztendő­vel vezércikkben ünnepeltem Moldován Gergely Flórika szerelme című népszín­művét s ugyanazt írtam két egymás mel­lett élő nép lehetetlen viszonyáról, amit ma írok, a ránk kényszerített együttélés idejében. Hogy román írók a mi gazda­gabb irodalmunkból vajmi keveset ültet­tek át, az nem mentsége annak, hogy mi meg jóformán semmit sem s amikor ön, Kedves öcsém, megnevezi azokat a ma­gyar írókat, akik a szívéhez megtalálták az utat, kénytelen vagyok megvallani, hogy mindössze egy magyarba átülte­tett román könyvet ismerek: Ács Károly fordításában egy román népköltészeti gyűjteményt, mely, ha jól emlékszem, az ötvenes években jelent meg s mely­nek az a címe: Virágok a román népköl­tészet mezejéről. Az ötvenes évek! Oh, ak­kor román és magyar együtt szenvedett az osztrák zsarnokság alatt. Akkor ro­mán, magyar és szász testvérek voltak a szenvedésben. Sőt később is, a hatvanas években, amikor Eötvös József ellátoga­tott Erdélybe – az akkori újságok feljegy­zése szerint – Szentlászló község népe kivonult Eötvös elé, s egy szekéren ülve, egymást átkarolva tüntetett a szabadság, egyenlőség és testvériség szenthárom­sága mellett egy román, egy magyar és egy szász gazdaember. Micsoda szép idők voltak ezek! Vajon lehetetlen-e ezeknek az időknek a feltámadása? Ez a feltáma­dás nem lehetetlen. Ennek a feltáma­dásnak el kell következnie. El kell követ­keznie, mert mi, magyar írók akarjuk, hogy elkövetkezzék, s hiszem erős hittel, hogy akarják román írótársaink is. Mi erdélyi magyar írók nem kacsintgatunk sem Keletre, sem Nyugatra, sem Északra, sem Délre. Mi erdélyi magyar írók tud­juk, hogy Erdélyen kívül „nincsen szá­munkra hely”, de tudniok kell ezt erdélyi román írótársainknak is. Agyunknak és szívünknek minden csepp vérét egy gon­dolatnak a szolgálatára kell áldoznunk: európai színvonalra emelni az erdélyi lelkű és zamatú irodalmat, ennek az iro­dalomnak segedelmével megteremteni a magyar egységet, s a velünk egy földön élő népekkel a hátsó gondolatok nélkül való megértést, a békességes, barátságos együttélés lehetőségeit.


Benedek Elek szobra Kisbaconban. Vargha Mihály alkotása. Hecser László fényképe.
Forrás: Háromszék napilap honlapja

Arra én már, Kedves öcsém, öreg em­ber vagyok, hogy nehezebb fajtájú iro­dalmat átültessek a román irodalom mezejéről, de a nagy munkából egy ke­veset magam is vállalok. Eszembe jut e levél írása közben, hogy többek közt a világ népeinek legszebb meséiből négy vaskos kötetre valót ültettem át, mégpe­dig német, francia és angol nyelvű gyűj­teményekből. Van e szép mesék közt egy szép román népmese is, a Vadrózsa. Ezt a mesét én egy angol gyűjteményből ül­tettem át. Szóval: a tengeren túlról hoz­tam haza. Nem, nem, annak többé nem szabad megtörténnie. Kérem, Kedves öcsém, önt is, román írótársaimat is, közöljék velem: melyek a legjobb román népmese-gyűjtemények – át akarom ül­tetni azokat….

Mert bármint fog vélekedni rólam egykori professzorom, a román nyelv tanulásának újra neki fogok.

Benedek Elek

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Honduras nem az az ország, amelyet ha valakinek megemlítesz, akkor rögtön tudja, hogy miről beszélsz. Ami földrajzi elhelyezkedését illeti, legyünk őszinték, legtöbbünknek kell egy kis segítség, hogy megtalálja a térképen. És ha már itt tartunk, akkor elárulom, hogy vannak olyanok, akik nemhogy az ország, de még a térség létezéséről sem tudnak. És ha földrajzi elhelyezkedését homály fedi, akkor nyugodtan kijelenthetem, hogy kultúrájának sajátosságai még kevesebbé ismeretesek.

A Partiumi Honismereti Konferenciák társaságunk legmagasabb fóruma. Ekkor mutatjuk be tagtársaink kutatási eredményeit, amelyeket igyekszünk közzé tenni mindenki számára. Ugyanekkor adjuk át a Fényes Elek-díjakat és más kitüntetéseket. Ekkor tartjuk a közgyűlésünket is, amelyen fontos határozatokat hozunk. Gyakorlatilag ekkor találkozunk egymással, Szatmárnémetitől Temesvárig, Budapesttől Kolozsvárig. Nem véletlenül mondtam Budapestet, mert nyolc tagunk van Magyarországról. Eddig 24 konferenciát szerveztünk: igyekeztünk mindig más helységben megszervezni, elsősorban ott, ahol sikerült segítséget kapni, a helyi önkormányzatoktól, az egyházaktól. És természetesen a helyi tagtársaink hathatós segítségével. Ugyanakkor igyekeztünk bevonni az illető terület szakembereit is. Ekkor találkoznak a jó barátok, elbeszélgetünk, mint egy nagy családban. Remélem, így érez mindenki.

A Benedek Elek Emlékév legkiemelkedőbb rendezvénye szeptember 30-én Baróton és Kisbaconban volt: Erdővidék központ­jában Elek apó szobrát avatták fel, szü­lőfalujában pedig az emlékház ötven éves fennállását ünnepelték. 2019 hár­mas évforduló okán vált Benedek Elek Emlékévvé: 160 éve született, 90 éve halt meg a nagy mesemondó, lapszerkesztő és kiváló publicista, az általa épített Ma­ri-lak pedig, hol élete utolsó éveit élte, félszáz esztendeje vált múzeummá és zarándokhellyé.

Imreh István születésének 100. évfor­dulójára több intézmény és több rokon tudományterület képviselői együtt em­lékeztek szeptember 12–13-án az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Kolozsvári Aka­démiai Bizottság Történelemtudomá­nyi Szakbizottsága, a BBTE Történelem és Filozófia Karának Magyar Történeti Intézete és az MTA BTK Történettudo­mányi Intézete közös szervezésében Kolozsváron megrendezett konferenci­án. Ez is mutatja, hogy mind az erdélyi magyar, mind a magyarországi tudo­mányosság képviselői magukénak érzik a hagyatékát.

Dávid Ferenc szobor, Kolozsvár

Megtörténhet, hogy „a Dávid Fe­renc-szobor”-ként fog bevonulni a törté­nelembe az az egész alakos műalkotás, amelyet augusztus 17-én ünnepélyes keretek között avattak fel Kolozsvár belvárosában. Az unitárius templom és a János Zsigmond Unitárius Kollégi­um, a püspöki hivatal között létrehozott kis téren álló bronzszobor különleges­sége, hogy az első egész alakos Dá­vid Ferenc-szobor, ami valaha készült. És mivel az unitáriusok vallásalapító püspökéről (1520 körül–1579) nem ma­radt fenn hiteles képi ábrázolás, nem ki­zárt, hogy sokaknak ez a kép ragad meg róla a retináján.

Hawaii hallatán a legtöbb emberben fel sem merül, hogy néhány száz magyar ajkú honfitársunk éli ott mindennapjait, valamint háromezerre tehető azoknak a személyeknek a száma, akik magyar származásúnak vallják magukat. A kivándorló emberek egy része el­zárkózik a többi magyartól, de szeren­csére akadnak olyan elszánt személyek, akik igyekeznek identitásukat megőriz­ni. Ezek a Hawaiin élő magyarok, több ezer kilométernyire az anyaországtól, a tőlük telhető módon ápolják hagyo­mányainkat, ünneplik nemzeti ünne­peinket.

securitate beszervezés

A megfigyelt történelemkörről a nevemre kiállított I 72467-es számú szekus dosszié főleg kutatói tevékenységem megfigyelésére vonatkozott. Ennek ellenére számos adatot, dokumentumértékű feljegyzést tartalmaz oktató-nevelői tevékenységemre, főleg pedig az általam vezetett történelemkör tevékenységének a megfigyelésére vonatkozóan. A jelentősebb feljegyzések a következők.

Szentlászló kórustalálkozó

A hely és az alkalom történelmi fontosságát jó mesterünk, karnagyunk, Guttman Mihály néhai zenetanár így fogalmazta meg a 20. Szent László-napi kórustalálkozó alkalmával, 2010-ben: „… Urunk segedelmével, bátran megvallva hitünket, vállalva nemzeti hovatartozásunkat, erdélyi viszonylatban a legnagyobb seregszemléje az élő kórusoknak, akik a Kárpát-medence minden sarkából legalább egyszer eljönnek, hogy Szent László királyunk napján, a kóruszene ünnepén, június hónap utolsó szombatján, Tordaszentlászlón ünnepeljenek. Ez lett a mi kalotaszegi Mekkánk, lassan-lassan zarándokhelyünk.”

A történelemkör tagjai 1982 őszén dolgozataikat Bukarestben is bemutatták. Vendéglátónk Demény Lajos, a Nicolae Iorga történeti intézet nemzetiségi osztályának a vezetője volt, aki október 14-én házigazdaként fogadott bennünket a Petőfi Sándor Művelődési ház rendezvényén. A történelemkör diákjainak az előadásairól az Ifjúmunkás azt írta: „Az esemény, amely ennek a levélnek a megírására késztet, október 14-én zajlott le Bukarestben, amikor is a Petőfi Sándor Művelődési Ház vendégül látta a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Líceum történelemkörének tagjait.

A Magyar Művészeti Akadémia felkérésére kismonográfiát írok Pomogáts Béláról. Címe: Otthon mindenütt a magyar „szigettengereken”. Alcíme: Pomogáts Béla és az „irodalmi nemzet”arculatépítéseEbből szeretnék bemutatni egy részletet, abban a reményben, hogy e szíven ütően pontos fogalmi ikerpár – otthonosság és illetékesség – hozzásegít a 85. életévét októberben töltő szerző száznál több kötetet számláló életművének értelmezéséhez. 

Az 1978–79-es tanévtől kezdődően oktattam a Salamon Ernő-középiskolában. Itt – mint korábbi munkahelyemen, Gyergyóremetén – kötelességemnek tartottam a magyar múlt reális oktatását, főleg a szülőföld történetének a megismertetését. Mivel a korabeli oktatási programok nem tették lehetővé a magyar történelem széleskörű, részletes tanítását, elhatároztam a történelemkör létrehozását. 

Voltak persze eltérő szakaszai a szervezet életének, hiszen az első negyven éve – 1949-től 1989-ig – úgy telt, hogy a csehszlovákiai magyarság mindenese volt. Egyszerre töltötte be a politikai párt, az érdekérvényesítő, a társadalmi képviselő, az identitásmegőrző és közösségépítő szerepét is, bár tény, hogy amikor létrehozták, más feladatot szántak neki.

P. Buzogány Árpád nem okítani akar, hanem roppant szerénységében, szelíden tetteivel tanít, ahogyan él és dolgozik, ahogyan a régi nagy mesterek tették, vagy teszik neves kutatók ma is. Munkáiban egyetlen arc köszön vissza ránk, de a számtalan kérges tenyér és a sokat tapasztalt emberek szép arcán végig futó ráncok most a tanú rá, hogy ez a becsületes helytállás, a józan gondolkodás tisztánlátására, méltóságteljes tiszteletre és nagy tudásra vall.

Simon Ferenc bécsi esperes-plébános, a Bécsi Magyar Katolikus Egyházközség lelkipásztora

Aki nem beszél nyelveket, annak valóban az, de aki beszél nyelveket, tudja, hogy minden nyelvnek megvan a szépsége. Mi, magyarok nem nézhetünk le senkit sem. Milyen jogon nézek én le bárki mást is? Keresztényként meg pláne a másikat, felebarátomat tisztelnem és szeretnem kell, bármilyen színű a bőre, bármilyen nyelvet beszél. Még ha románul is beszél, akkor is tisztelnem és szeretnem kell, mert ő is a felebarátom, mert olyan, mint én.

Gálfalvi Gábor

Az Alsóboldogfalván élő és ma is aktívan tevékenykedő nyugalmazott iskolaigazgató, néprajzkutató és közíró Gálfalvi Gábor fő kutatási területe az ember és a táj közötti valós életterek kapcsolatának vizsgálata. Ezen belül a méltatlanul feledésbe merülő kismesterségek, a népi építkezés, a tanya- és faluvilág témaköreit felölelő témák érdeklik, ezeken munkálkodik, publikál, mint ahogyan az alábbiakban is ezekről, valamint az ide vezető útról vall. Az ilyen út, hol az ember a valós értékeket és a valós múltat elfogultság nélkül kutatja, hosszú és rögös, ahogy egykoron Bözödi György neves szociográfus is összefoglalta. Ennek szemléletében kérdeztük a fáradhatatlanul kutató írót.