Újra meg újra olvasom a levelét Kedves öcsém, s nem akarok hinni a szememnek: minden szavából meleg szeretet árad felém. Ezt a szeretetet könyveimnek köszönhetem, melyeknek ön gyermekkorától mind e mai napokig hű olvasója. Az én szívemről szakadt szülötteimnek, melyek megtalálták az utat az ön szívéhez. Ehhez hasonlatos vallomást magyar emberektől egy ládáravalót őrizek, ám az öné az első, az egyetlen máig, mellyel román ember az öreg magyar mesemondót megtisztelé. Ez a magyarázata, hogy a nyilvánosság elé viszem ezt a történetinek nevezhető tényt, s a magánlevélben kifejezett szokásos köszönettel meg nem elégszem. Végtelen sajnálom, hogy levelem hitelét az ön nevének megnevezésével nem erősíthetem meg, de hisz ha megnevezhetném, tárgytalan volna e nyílt levél s mindaz, amit az ön levelével kapcsolatban románoknak és magyaroknak el akarok mondani.
Nyilvánvaló, hogy az ön nemzetének fiai közt sokan vannak még, akik önnek nem bocsátanák meg, hogy bennem, az írót és az embert megszerette, ez okból semhogy önnek csak pillanatnyi kellemetlenséget is okozzak, inkább magamra veszem a gyanút, hogy költött levélre válaszolok. S mert köztünk, magyarok közt is akadhatnak még sokan, akik a közeledő, az ismerkedő, a megértő politika szolgálatát hazaárulásnak minősítik, el vagyok rá készülve, hogy sokan félreértik majd e levelemet is, miként nemrég egy ifjúkori emlékezésemet félre, jobban mondva; meg nem értette a kisküküllői hét magyar. De hát én, Kedves román öcsém, korom és lelkiismeretem jóvoltából túl vagyok már azon, hogy töprengjek, vajon írásaimat megértik-e, vagy sem. Írok, amint a szívem s az eszem diktálja, haladok a magam útján, s hívok másokat is: tartsanak velem, mert hiszem erős hittel, hogy jó úton járok. Engem ugyan, Kedves öcsém nem az ön levele erősített meg abbeli hitemben, hogy más-más fajtájú népek kölcsönös megbecsülésének az irodalom a legsikeresebb előmozdítója, de mellettem és a hitet vallók mellett tanúskodik az ön vallomásszerű levele is s mindenesetre kedvező alkalom nekem, hogy e hitemet hirdessem s ennek mennél több hívőt igyekezzek szerezni. Amiképpen az erdélyi magyarság egységét is elébb-utóbb az irodalom fogja megteremteni, azonképpen az irodalom teremti meg románnak és magyarnak megismerkedését, az egymás mellett való békességes, barátságos életet. Még gondolatnak is szörnyű, hát még valóságnak, hogy két nép egy földön évszázadokon át egyik a másnak oly idegen, mintha tengerek választanák el s egy nagy világkatasztrófa kényszerítse arra, hogy egymással szóba álljanak, kölcsönösen egymás kultúrája iránt érdeklődjenek, a mindennapi élet ezer meg ezer dolgáról nem is beszélve. Ha pedig most valaki, akár román, akár magyar részről azt vágná szemem közé, hogy az a közeledés nekem is csak most jut eszembe, megállapítom, hogy én a közeledés szükségességét ösztönszerűen megéreztem kora ifjúságomban, amikor a franciával egyidőben tanultam a román nyelvet, át is ültettem magyarba egy román verset, ám a folytatástól elment a kedvem, úgy legyalázott a megtévelyedésemért a professzorom. De telt, múlt az idő s ennek előtte húsz esztendővel vezércikkben ünnepeltem Moldován Gergely Flórika szerelme című népszínművét s ugyanazt írtam két egymás mellett élő nép lehetetlen viszonyáról, amit ma írok, a ránk kényszerített együttélés idejében. Hogy román írók a mi gazdagabb irodalmunkból vajmi keveset ültettek át, az nem mentsége annak, hogy mi meg jóformán semmit sem s amikor ön, Kedves öcsém, megnevezi azokat a magyar írókat, akik a szívéhez megtalálták az utat, kénytelen vagyok megvallani, hogy mindössze egy magyarba átültetett román könyvet ismerek: Ács Károly fordításában egy román népköltészeti gyűjteményt, mely, ha jól emlékszem, az ötvenes években jelent meg s melynek az a címe: Virágok a román népköltészet mezejéről. Az ötvenes évek! Oh, akkor román és magyar együtt szenvedett az osztrák zsarnokság alatt. Akkor román, magyar és szász testvérek voltak a szenvedésben. Sőt később is, a hatvanas években, amikor Eötvös József ellátogatott Erdélybe – az akkori újságok feljegyzése szerint – Szentlászló község népe kivonult Eötvös elé, s egy szekéren ülve, egymást átkarolva tüntetett a szabadság, egyenlőség és testvériség szentháromsága mellett egy román, egy magyar és egy szász gazdaember. Micsoda szép idők voltak ezek! Vajon lehetetlen-e ezeknek az időknek a feltámadása? Ez a feltámadás nem lehetetlen. Ennek a feltámadásnak el kell következnie. El kell következnie, mert mi, magyar írók akarjuk, hogy elkövetkezzék, s hiszem erős hittel, hogy akarják román írótársaink is. Mi erdélyi magyar írók nem kacsintgatunk sem Keletre, sem Nyugatra, sem Északra, sem Délre. Mi erdélyi magyar írók tudjuk, hogy Erdélyen kívül „nincsen számunkra hely”, de tudniok kell ezt erdélyi román írótársainknak is. Agyunknak és szívünknek minden csepp vérét egy gondolatnak a szolgálatára kell áldoznunk: európai színvonalra emelni az erdélyi lelkű és zamatú irodalmat, ennek az irodalomnak segedelmével megteremteni a magyar egységet, s a velünk egy földön élő népekkel a hátsó gondolatok nélkül való megértést, a békességes, barátságos együttélés lehetőségeit.
Arra én már, Kedves öcsém, öreg ember vagyok, hogy nehezebb fajtájú irodalmat átültessek a román irodalom mezejéről, de a nagy munkából egy keveset magam is vállalok. Eszembe jut e levél írása közben, hogy többek közt a világ népeinek legszebb meséiből négy vaskos kötetre valót ültettem át, mégpedig német, francia és angol nyelvű gyűjteményekből. Van e szép mesék közt egy szép román népmese is, a Vadrózsa. Ezt a mesét én egy angol gyűjteményből ültettem át. Szóval: a tengeren túlról hoztam haza. Nem, nem, annak többé nem szabad megtörténnie. Kérem, Kedves öcsém, önt is, román írótársaimat is, közöljék velem: melyek a legjobb román népmese-gyűjtemények – át akarom ültetni azokat….
Mert bármint fog vélekedni rólam egykori professzorom, a román nyelv tanulásának újra neki fogok.
 Honduras nem az az ország, amelyet ha valakinek megemlítesz, akkor rögtön tudja, hogy miről beszélsz. Ami földrajzi elhelyezkedését illeti, legyünk őszinték, legtöbbünknek kell egy kis segítség, hogy megtalálja a térképen. És ha már itt tartunk, akkor elárulom, hogy vannak olyanok, akik nemhogy az ország, de még a térség létezéséről sem tudnak. És ha földrajzi elhelyezkedését homály fedi, akkor nyugodtan kijelenthetem, hogy kultúrájának sajátosságai még kevesebbé ismeretesek. |
|
A Partiumi Honismereti Konferenciák társaságunk legmagasabb fóruma. Ekkor mutatjuk be tagtársaink kutatási eredményeit, amelyeket igyekszünk közzé tenni mindenki számára. Ugyanekkor adjuk át a Fényes Elek-díjakat és más kitüntetéseket. Ekkor tartjuk a közgyűlésünket is, amelyen fontos határozatokat hozunk. Gyakorlatilag ekkor találkozunk egymással, Szatmárnémetitől Temesvárig, Budapesttől Kolozsvárig. Nem véletlenül mondtam Budapestet, mert nyolc tagunk van Magyarországról. Eddig 24 konferenciát szerveztünk: igyekeztünk mindig más helységben megszervezni, elsősorban ott, ahol sikerült segítséget kapni, a helyi önkormányzatoktól, az egyházaktól. És természetesen a helyi tagtársaink hathatós segítségével. Ugyanakkor igyekeztünk bevonni az illető terület szakembereit is. Ekkor találkoznak a jó barátok, elbeszélgetünk, mint egy nagy családban. Remélem, így érez mindenki. |
 A Benedek Elek Emlékév legkiemelkedőbb rendezvénye szeptember 30-én Baróton és Kisbaconban volt: Erdővidék központjában Elek apó szobrát avatták fel, szülőfalujában pedig az emlékház ötven éves fennállását ünnepelték. 2019 hármas évforduló okán vált Benedek Elek Emlékévvé: 160 éve született, 90 éve halt meg a nagy mesemondó, lapszerkesztő és kiváló publicista, az általa épített Mari-lak pedig, hol élete utolsó éveit élte, félszáz esztendeje vált múzeummá és zarándokhellyé. |
 Imreh István születésének 100. évfordulójára több intézmény és több rokon tudományterület képviselői együtt emlékeztek szeptember 12–13-án az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság Történelemtudományi Szakbizottsága, a BBTE Történelem és Filozófia Karának Magyar Történeti Intézete és az MTA BTK Történettudományi Intézete közös szervezésében Kolozsváron megrendezett konferencián. Ez is mutatja, hogy mind az erdélyi magyar, mind a magyarországi tudományosság képviselői magukénak érzik a hagyatékát. |
 Megtörténhet, hogy „a Dávid Ferenc-szobor”-ként fog bevonulni a történelembe az az egész alakos műalkotás, amelyet augusztus 17-én ünnepélyes keretek között avattak fel Kolozsvár belvárosában. Az unitárius templom és a János Zsigmond Unitárius Kollégium, a püspöki hivatal között létrehozott kis téren álló bronzszobor különlegessége, hogy az első egész alakos Dávid Ferenc-szobor, ami valaha készült. És mivel az unitáriusok vallásalapító püspökéről (1520 körül–1579) nem maradt fenn hiteles képi ábrázolás, nem kizárt, hogy sokaknak ez a kép ragad meg róla a retináján. |
 Hawaii hallatán a legtöbb emberben fel sem merül, hogy néhány száz magyar ajkú honfitársunk éli ott mindennapjait, valamint háromezerre tehető azoknak a személyeknek a száma, akik magyar származásúnak vallják magukat. A kivándorló emberek egy része elzárkózik a többi magyartól, de szerencsére akadnak olyan elszánt személyek, akik igyekeznek identitásukat megőrizni. Ezek a Hawaiin élő magyarok, több ezer kilométernyire az anyaországtól, a tőlük telhető módon ápolják hagyományainkat, ünneplik nemzeti ünnepeinket. |
 A megfigyelt történelemkörről a nevemre kiállított I 72467-es számú szekus dosszié főleg kutatói tevékenységem megfigyelésére vonatkozott. Ennek ellenére számos adatot, dokumentumértékű feljegyzést tartalmaz oktató-nevelői tevékenységemre, főleg pedig az általam vezetett történelemkör tevékenységének a megfigyelésére vonatkozóan. A jelentősebb feljegyzések a következők. |
 A hely és az alkalom történelmi fontosságát jó mesterünk, karnagyunk, Guttman Mihály néhai zenetanár így fogalmazta meg a 20. Szent László-napi kórustalálkozó alkalmával, 2010-ben: „… Urunk segedelmével, bátran megvallva hitünket, vállalva nemzeti hovatartozásunkat, erdélyi viszonylatban a legnagyobb seregszemléje az élő kórusoknak, akik a Kárpát-medence minden sarkából legalább egyszer eljönnek, hogy Szent László királyunk napján, a kóruszene ünnepén, június hónap utolsó szombatján, Tordaszentlászlón ünnepeljenek. Ez lett a mi kalotaszegi Mekkánk, lassan-lassan zarándokhelyünk.” |
 A történelemkör tagjai 1982 őszén dolgozataikat Bukarestben is bemutatták. Vendéglátónk Demény Lajos, a Nicolae Iorga történeti intézet nemzetiségi osztályának a vezetője volt, aki október 14-én házigazdaként fogadott bennünket a Petőfi Sándor Művelődési ház rendezvényén. A történelemkör diákjainak az előadásairól az Ifjúmunkás azt írta: „Az esemény, amely ennek a levélnek a megírására késztet, október 14-én zajlott le Bukarestben, amikor is a Petőfi Sándor Művelődési Ház vendégül látta a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Líceum történelemkörének tagjait. |
 A Magyar Művészeti Akadémia felkérésére kismonográfiát írok Pomogáts Béláról. Címe: Otthon mindenütt a magyar „szigettengereken”. Alcíme: Pomogáts Béla és az „irodalmi nemzet”arculatépítése. Ebből szeretnék bemutatni egy részletet, abban a reményben, hogy e szíven ütően pontos fogalmi ikerpár – otthonosság és illetékesség – hozzásegít a 85. életévét októberben töltő szerző száznál több kötetet számláló életművének értelmezéséhez. |
 Az 1978–79-es tanévtől kezdődően oktattam a Salamon Ernő-középiskolában. Itt – mint korábbi munkahelyemen, Gyergyóremetén – kötelességemnek tartottam a magyar múlt reális oktatását, főleg a szülőföld történetének a megismertetését. Mivel a korabeli oktatási programok nem tették lehetővé a magyar történelem széleskörű, részletes tanítását, elhatároztam a történelemkör létrehozását. |
 Voltak persze eltérő szakaszai a szervezet életének, hiszen az első negyven éve – 1949-től 1989-ig – úgy telt, hogy a csehszlovákiai magyarság mindenese volt. Egyszerre töltötte be a politikai párt, az érdekérvényesítő, a társadalmi képviselő, az identitásmegőrző és közösségépítő szerepét is, bár tény, hogy amikor létrehozták, más feladatot szántak neki. |
 P. Buzogány Árpád nem okítani akar, hanem roppant szerénységében, szelíden tetteivel tanít, ahogyan él és dolgozik, ahogyan a régi nagy mesterek tették, vagy teszik neves kutatók ma is. Munkáiban egyetlen arc köszön vissza ránk, de a számtalan kérges tenyér és a sokat tapasztalt emberek szép arcán végig futó ráncok most a tanú rá, hogy ez a becsületes helytállás, a józan gondolkodás tisztánlátására, méltóságteljes tiszteletre és nagy tudásra vall. |
 Aki nem beszél nyelveket, annak valóban az, de aki beszél nyelveket, tudja, hogy minden nyelvnek megvan a szépsége. Mi, magyarok nem nézhetünk le senkit sem. Milyen jogon nézek én le bárki mást is? Keresztényként meg pláne a másikat, felebarátomat tisztelnem és szeretnem kell, bármilyen színű a bőre, bármilyen nyelvet beszél. Még ha románul is beszél, akkor is tisztelnem és szeretnem kell, mert ő is a felebarátom, mert olyan, mint én. |
 Az Alsóboldogfalván élő és ma is aktívan tevékenykedő nyugalmazott iskolaigazgató, néprajzkutató és közíró Gálfalvi Gábor fő kutatási területe az ember és a táj közötti valós életterek kapcsolatának vizsgálata. Ezen belül a méltatlanul feledésbe merülő kismesterségek, a népi építkezés, a tanya- és faluvilág témaköreit felölelő témák érdeklik, ezeken munkálkodik, publikál, mint ahogyan az alábbiakban is ezekről, valamint az ide vezető útról vall. Az ilyen út, hol az ember a valós értékeket és a valós múltat elfogultság nélkül kutatja, hosszú és rögös, ahogy egykoron Bözödi György neves szociográfus is összefoglalta. Ennek szemléletében kérdeztük a fáradhatatlanul kutató írót. |
 |
Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani; s még mindig várok valamire.
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
A Művelődés folyóirat megjelenik a Kolozs Megyei Tanács támogatásával / Revista Művelődés apare sub egida Consiliului Judetean Cluj
Új hozzászólás