2024 az újrafelfedezés éve volt a világ sportjában. A koronavírus-járvány évei ugyanis megfosztottak minket, sportkedvelőket, egy teljes olimpia és egy futball-Európa-bajnokság élményétől. Törlések, halasztások, zárt kapus vagy korlátozott számú közönség előtt megrendezett versenyek egész sora feledtette el velünk, hogy a sport nemcsak küzdelem lehet, hanem egy ünnep és/vagy jó buli is.
A sport ugyanis elsősorban a nézőért van. Akit a profi sport mögött álló szórakoztatóipari menedzsment elsősorban fogyasztónak tekint, és akiből minél nagyobb bevételt próbál kifacsarni a belépők mellett eladott étellel, itallal, mezekkel és egyéb szuvenírekkel, de ettől ő még elsősorban néző. Aki azért megy ki az eseményre, azért ül le a tévé elé, azért keres sportközvetítést, esetleg összefoglalót a laptopján vagy telefonján, mert szórakozni szeretne. Élvezni a játékot, a küzdelmet, szurkolni kedvenc csapatának vagy nemzetének, örülni a sikernek. Kikapcsolódni szeretne, jól érezni magát, arra a néhány órára kizárni a hétköznapok monoton taposómalmát.
Ettől a felszabadultságtól fosztott meg minket jó két évre a világjárvány, amelynek első esztendeje ráadásul egy olimpiai év is volt. Ami az európai fociszurkolónak még Eb-év is volt. Már maga az egyéves halasztás, a páratlan évben rendezett olimpia valóságos szentségtörésnek számított, amit azonban a kényszerhelyzet miatt elfogadott a sportvilág. (Bár például Hosszú Katinkának alighanem ezzel úsztak el az utolsó ötkarikás éremesélyei…) A tokiói üres lelátókat, maszkos díjátadókat viszont már sokkal nehezebb volt megemészteni, a versenyek sterilitásánál alighanem csak a jegybevételtől megfosztott japán szervezők – legendás önfegyelmükkel palástolt – csalódottsága lehetett nagyobb.
Erre jött még rá a teljesen futballidegen időpontban és környezetben ledarált, 2022-es foci-világbajnokság, amelynek egyetlen célja a katari petrodollárok megdicsőülése volt, Messivel – aki akkoriban éppen a katari állam által pénzelt Paris Saint-Germain játékosa volt – megkoronázva.
A sportnak nagyon kellett már az a fajta felszabadult öröm, amit végül a Németországban megrendezett Európa-bajnokság és a párizsi olimpia megadott neki. Szerencsés véletlen, hogy a járvány után éppen egy – egyre ritkább – európai olimpia következett, amelynek megvoltak ugyan a mindig provokatív francia kultúra mifelénk nehezen befogadható pillanatai is, de a versenyhelyszínekre kilátogató több mint 10 millió néző és a közvetítések több milliárd követője mindenképpen felejthetetlen sportélményt kapott. Ugyanúgy a labdarúgó-Európa-bajnokság stadionjaiba kilátogató 2 681 288 néző, megspékelve a német nagyvárosok szurkolói zónáiban ugráló-üvöltő, meccsenként tízezres nagyságrendű közönségével. Még úgy is, hogy színvonalában nem verte az eget az Euro 2024, a végső győztesként végig rendkívül meggyőző spanyolokon kívül csak a kisebb, az elvárásokat túlteljesítő válogatottakért (Grúzia, Szlovénia, Törökország) lehetett lelkesedni.
Az olimpia pedig erre is rátett egy lapáttal, az önfeledt szurkolásnak csodás díszletet szolgáltattak a pazarul megválasztott párizsi történelmi helyszínek. A vívócsarnokká alakított Grand Palais-ből szinte csak Dumas testőrei hiányoztak, az Eiffel-torony tökéletes szerepeltetése a megnyitótól kezdve egészen a versenyekig és díjátadókig hibátlan volt. Az pedig már a NOB közvetítőstábjának érdeme, hogy ezt a helyszíni élményt a képernyőkre is át tudta varázsolni.
A fanyalgók és trollok persze idén is megtalálták a maguk témáját, az angol és francia fociválogatott minimalista, eredménycentrikus játékától kezdve, a párizsi megnyitóünnepség egy részén keresztül egészen Imané Helifig és a mocskos Szajnáig. Létező problémák, amelyekre a sportvilágnak választ kell találnia a jövőben.
De, Konfuciuszt idézve, egy ujjal nem lehet eltakarni a napot. A sportvilág egére pedig 2024-ben újra kisütött a nap.
