Nemrég, úgy április derekán, egy erdélyi magyar központi könyvtár és dokumentációs központ kapcsán közölt interjút Bárdi Nándor történésszel a Kolozsváron megjelenő Szabadság című napilap. Erre reagálva május elején, szintén a Szabadság hasábjain, Gaal György kolozsvári irodalom- és helytörténész néhány olyan szempontot villantott fel, amelyeken nem ártana elgondolkodni, de inkább: amelyek figyelembevételével nem ártana cselekedni. Nem akarok vészharangot kongatni, mégis hozzáteszem: lehetőleg szaporán, amíg nem késő. Például abból a szempontból, hogy addig volna jó tető alá hozni – a szó minden értelmében – egy ilyen létesítményt/intézményt, amíg le nem szokunk teljesen a nyomtatott kiadványokról, s magáról az egész Gutenberg-galaxisról. Tudom, hogy kicsit meredek e megfogalmazás, de azért mégis: lássuk csak.
Mindenekelőtt azért lenne jó végre cselekedni, mert egyre-másra jönnek szembe velünk – hol közvetlenül, hol közvetve – mindenféle hírek sokféle könyvek és másmilyen kiadványok sorsáról. Hol családi, kisebb-nagyobb tékák vagy/és könyvespolcok állnak teljes felszámolás, esetenként „karcsúsítás” előtt/alatt, hol az elmúlt években/évtizedekben innen-onnan adományba kapott, dobozokban álló kisközösségi készleteket éri el a válogatás s a velejáró kérdés, hogy mi legyen az adott közösségben nem használható, inkább valamelyik szakmához tartozó példányokkal. Olyan hírek, illetve világhálós bejegyzések is keringenek néha az éterben, amelyek szerint az esetleges érdeklődők egy-két órát kapnak arra, hogy a megadott cím alól elvigyék a számukra érdekesnek talált könyveket, különben „az egész ki lesz szuperálva”. Magyarabbul és közérthetőbben: valamennyi a kukába kerül. Szóval: sok könyv és másmilyen kiadvány – hozzáteszem: családi irathagyaték – pusztulásának a veszélye áll fenn. És fokozódik. Ilyen körülmények között Jakó Klára történész megállapítása több, mint intelem: „Bár a magán könyvgyűjtemények létrejötte Erdélyben a 15. század második felétől kezdődően kimutatható, ezek közül önálló könyvtárként egyetlen képződmény sem maradt fenn napjainkig, hanem különböző közgyűjteményekbe jutva kerülte el az enyészetet. A 16. század közepéig visszanyúló eredetű, nagy múltú iskolák könyvtárai őrizték meg mindazt, ami Erdélyben az egyházi és világi könyvbarátok gyűjtéséből máig fennmaradt.” Napnál világosabb tehát, hogy mennyire fontos az intézményesített gyűjtés és megőrzés.
Erdélyben 1990 óta létezik az igény egy magyar központi gyűjtőkönyvtár és dokumentációs központ létrehozására. Helyi, megyei, körzeti, illetve szakmai közegek saját igényeinek megfelelő tékák léteznek ugyan, átfogó digitális tartalmak létrehozása, fejlesztése, építése is zajlik, de még mindig nincs egy olyan intézmény, illetve hely, amely – Bárdi Nándor helytálló szavával élve – olyan értékeket gyűjt, őriz meg és állít az érdeklődők szolgálatába, amelyek sem Budapesten, sem Bukarestben nem állnak a fontossági sorrend elején.
Az imént idézett Gaal György szempontjaival is lehetetlen egyet nem érteni. Köztudomású ugyanis, hogy manapság a kutatáshoz igen sokan általában világhálón keresnek forrásokat, tehát eszerint történik a forráshivatkozás. Csakhogy a világhálós felületeken tárolt tartalmak nagyon is hiányosak, és csak kis részét képezik annak a teljes forrásanyagnak, amely egy adott kérdéskör feltárásához, vizsgálatához szükséges. Gaal György és a hozzá hasonló, kicsit régebbi vágású, a világhálón elérhető és a levél-, illetve könyvtárak polcain sorakozó nyomtatott forrásokat egyaránt használó, tapasztalt kutatók pontosan tudják: nagy tévedés csak a digitálisan feldolgozott forrásokra hagyatkozni, a még nem digitalizáltakra pedig úgy tekinteni, mintha nem is léteznének! És mivel Erdélyben az utóbbi két-három évtized periodika- és könyvgyűjtése részben hiányos, részben rapszodikus, milyen jó lenne, ha például egy adott, erdélyi kötődésű téma feltárásához, vagy annak egy részlete tisztázásához a kutatónak nem kellene Budapestre mennie, hanem itt, Erdélyben kéznél lenne számára a keresett könyvtári forrás.
A tervezett központi gyűjtőkönyvtár és dokumentációs központ felettébb szükséges volta nyilvánvaló tehát. Ideje volna, hogy az idestova több mint harminc éve megfogalmazott igény elérje mindannyiunk ingerküszöbét. Ideje volna összefogni, és lépni.
