A kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtár – magyar nyelvre fordított teljes és hivatalos nevén: Kolozsvári Lucian Blaga Központi Egyetemi Könyvtár – másfél évszázados fennállása kapcsán jutnak eszembe Vörösmarty Mihály sorai. „Országok rongya! könyvtár a neved, / De hát hol a könyv mely célhoz vezet? / Hol a nagyobb rész boldogsága? – Ment-e / A könyvek által a világ elébb?” – írta Szózatunk szerzője a reformkor idején, valamikor 1844 végén, azon töprengve, hogy mi lehet a könyv és az ember célja a világon.
Akinek otthonában áll legalább egy parányi könyvespolc, egy almáriumsarok, rajta/benne mondjuk a Bibliával, a templomi énekeskönyvvel, mellette pedig néhány klasszikus regénnyel vagy verseskötettel, nos, az – Vörösmartyval szólva – bizonyára összehord vagy gyűjtöget néhány apró követ, építendő az új kor Bábelét. Akinek mondjuk párszáz kötetes tékája van odahaza, az már bizonyára lényegesen előrébb jár, már ami a szellemi építkezés, de legalább a merítés lehetőségét illeti, s aki ezres nagyságrendben mérhető könyvtárat tart és használ, az alighanem a könyv félreérthetetlen és javíthatatlan szerelmese. És akkor még „csak” a személyes, otthoni, „kis” tékákról szóltam. A nagyobb, sokezres, esetenként százezres vagy/és akár milliós nagyságrendű állományt őrző és kezelő könyvtárak világa egy kicsit más, bár a lényeget tekintve küldetésük ugyanaz: előrébb vinni a tudást. Tán a világot is.
Aki járt már egyetemi tékában, például a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtárban, és böngészett már az olvasótermek valamelyikében, az bizonyára megtapasztalta ennek a műfajnak a semmivel össze nem hasonlítható, sajátos világát. A kezdetben valamivel több mint tízezer kötettel bíró, de az Erdélyi Múzeum-Egyesület jóvoltából a kölcsönkapott példányok révén állományát már a kezdet kezdetén negyvenezer fölé tornászó – ma már többmilliós állományú – egyetemi könyvtárról tévedés azt gondolni vagy hinni, hogy csak az egyetemi oktatók és a hallgatók szolgálatában áll. Sem ennek, sem más közkönyvtárnak a léte és a működése nem belterjes, hanem azok mindenkihez szólnak; ezek könyv-, és igen gyakran például gazdag sajtógyűjteménye bárki számára elérhető és használható.
Valamikor, nem is olyan régen, a sajtó különféle válfajait leszámítva, még a magán- és a közkönyvtárak jelentették a tudásszerzésre, az olvasási szomj oltására az egyetlen forrást. Ha otthon és a könyvesboltban sem volt meg, be kellett menni az iskolai, községi, városi, megyei, másmilyen tékába, ki kellett kölcsönözni azt a regényt; le kellett venni a polcról azt a kötetet, amelyből ki kellett keresni az iskolai vagy egyetemi dolgozathoz szükséges bekezdést, esetleg fejezetet. Le kellett venni a polcról és fel kellett lapozni azt a lexikont, amelyben vélhetően volt szócikknyi leírás, eligazítás az adott szakterülethez tartozó kérdés tisztázására. El kellett kérni/venni azt a matek- vagy fizikakönyvet, amelyből – ha emlékezetből nem ment – fel lehetett frissíteni Püthagorasz tételét, vagy a tér–sebesség–idő háromszög összefüggéseit a megtett út és a mozgásidő kiszámítására; s mindezt a leghétköznapibb gyakorlati szempontok okán. A sajtógyűjteményből elő kellett keresni annak a lapnak azt a számát, amelyből tisztázni lehetett, hogy például a montréali nyári olimpián a magyar férfi vízilabdacsapat zsinórban verte-e az egész világot, vagy a jugók ellen egy döntetlen is belefért ahhoz, hogy a dobogó legmagasabb fokára álljon. És így tovább.
Ma már kicsit másképp (is) állnak a dolgok. Manapság számítógépek és okosabbnál okosabb telefonok, egyszóval a legújabb műszaki eszközök és világhálóról leölthető tartalmak révén szinte pillanatok alatt elérhetők azok az adatok, leírások, összefoglalók, részletek, amelyekért nem is olyan régen még lapozgatni kellett a Gutenberg-galaxisban született adathordozókat, vagyis a könyveket.
Ilyen körülmények között végnapjait éli-e tehát a könyv? Van-e még létjogosultsága a kisebb-nagyobb és annál is nagyobb könyvgyűjteményeknek, tékáknak? A válasz nem lehet más, mint az, hogy: ez nem kérdés. Nem kell különösebb felmérést készíteni, elég csak magunk körül látni, hogy bár az emberek úton-útfélen szorgalmasan macerálják a gyors információszerzést és távközlést segítő eszközöket, de ettől még az igazi olvasmányélményt mégiscsak a könyv, annak tapintása és illata nyújtja. És az otthoni csendes zugban égő olvasólámpa fénye. És a kisebb-nagyobb könyvtárak semmivel össze nem hasonlítható hangulata. Egyszer-kétszer elsütöttem már, és a közhely ódiumát is vállalva mondom: évszázados, olykor sokszáz éves iratot és könyvet láttam és olvastam is már – sokat, s mégsem eleget –, de szépapa korú elektromos kütyüt még nem. A mindössze pár éve, tán évtizede még világszámba menő digitális adathordozók, mint például a kisebb-nagyobb floppy-lemezek mára tartalmukkal együtt eltűntek, ha volnának is, már nem olvashatók. Hacsak tartalmukat át nem költöztettük a Gutenberg-galaxisba.
