Nem tűztük a kabát hajtókájára, de jó pár napig hordoztuk az iskolatáskában, aztán otthon nézegettük még egy darabig, majd eltettük jó helyre, nem szívesen dobtuk el. Olcsó fémből, talán pléhből formázott, apró, festett hóvirág, négylevelű lóhere, ezek jutnak így eszembe, mint az egykori gyűjteményem állandó darabjai. A felnőttek elnézték ezt a gyűjtögetést, de mindannyiszor elmondták, hogy ezt mi nem hordjuk, nem tűzzük ki. Otthon ezért igyekeztünk minél hamarább eltűnni a zsákmánnyal a házban, hogy minél kevesebb szó essen arról, hogy ez bizony nem szép, túl hivalkodó, mármint giccses, és főleg hogy nem a miénk.
Az iskolában a nagyszünetben, ha nem látták a tanárok, a bátrabb lányok, és akik jó sokat kaptak ajándékba, kigombostűzték az egyenruhára. Szerelmi ajándék, legalábbis valamiféle vonzalmat kifejező tárgy volt a márciuska, a népszerűbb lányok egész csokorra való fémvirágot össze tudtak gyűjteni belőlük, a szerényebbeknek be kellett érniük egy-két csillogó holmival. Csillogásból kevés volt akkoriban – lásd ebben a lapszámunkban Boros Ernő visszaemlékezését a nyolcvanas évekre –, és a márciuska azt is hozott az életünkbe. A székelyföldi városokban a földszínek voltak akkoriban divatban, ami a bizsukat illeti, égetett és natúr színű, apró, recézett laskaszemekből is készültek akkoriban nyakláncok, de volt almamagból, sőt még nutriafogból összeállított nyakék is, a számolótábla barnára, mustársárgára és zöldre festett golyóiból fűzött láncokról nem is beszélve. A térdtől lefelé kiszélesedő szárú nadrágokat akkoriban már nem hordták, a kiegészítők viszont megmaradtak.
Napjainkban hatalmas lett a kínálat a márciuskákból, valósággal tobzódunk bennük február végén, március elején, az ideiglenesen felállított standokon a legolcsóbb, bizsunak is alig nevezhető mütyüröktől az igényes kivitelezésű kerámiákig, tűzzománc dísztárgyacskákig széles a választék. A románoknál amolyan nemzeti szimbólumnak számít, egyesek hajmeresztően régre teszik az eredetét, de ez inkább a mitológia világa – két tizenkilencedik század végi, némileg kétséges bizonyíték van a múltra, ám ezek az értékes márciuskák is magángyűjtők, és nem múzeumok birtokában vannak. Az viszont kétségtelen, hogy számos hiedelem kapcsolódik ehhez az időszakhoz. Március elseje például sok helyen dologtiltó nap volt, úgy tartották, a takarítás, sepregetés vagy a nagymosás miatt visszatérhet a tél, másutt pedig úgy hitték, aki ilyenkor rontástól védő tárgyacskát visel, azt abban az évben megkíméli majd a nap perzselő hősége, arca szép, hamvas marad a legmelegebb nyárban is.
A bolgárok is a románoktól vették át ezt a szokást – tartja magát ez az elmélet, legalábbis a határnak ezen az oldalán. Az erdélyi, romániai magyarok körében pedig ma is inkább a gyermekvilágban van jelen, annyi különbséggel, hogy mára eléggé megkopott az udvarlást vagy annak szándékát kifejező jellege: barátok is ajándékozzák már egymásnak, hiszen nem nehéz személyre szabható ajándékra bukkanni, a focilabdától a macskáig, kutyáig és persze a halhatatlan virágcsokrokig bármi kapható. A felnőttek között valószínűleg kevesebben vannak már, akik éppen a márciuskától féltenék kultúránk tisztaságát, főleg hogy az utóbbi időben több, nagyobb költséggel járó szokás – a Halloween vagy a Valentin-nap – is felbukkant tájainkon. A gyerekek pedig használják ezt az apró tárgyat, barátságokat erősítenek meg, szövetségest keresnek, vagy a vonzalmukat fejezik ki vele, valami olyan tudás birtokában, amit csak közösségben ismerhet meg az ember. Hogy többet jelent-e számukra egy ilyesmi, amit megőriz a fiók, egy emlékesdoboz, mint egy fizetős játékhoz való hozzáférést biztosító internetes link egy szintén játék közben megismert, a világ túlsó felén lakó baráttól, azt csak később fogjuk megtudni.
