Tavaly ősszel, Visky András Pornó – Feleségem története című darabjának kolozsvári bemutatóján ültem legutóbb színházteremben. Előtte én is az online és a szabadtér lehetőségeivel éltem. Laptop előtt ücsörögve nehezebben érkezik a katarzis, mert nem zárhatod ki az „itt és most” varázsába beleszóló külső tényezőket: a tömbház mindennapi zajait, a kutyaugatást, saját figyelemzavaraidat, a lenémítatlan telefonod hangját. Az online színházlátogatás hátránya, hogy két-három órára nem szűnik meg az élet többi vonatkozása. Nagyon sok előadást néztem felvételről, és hazudnék, ha azt mondanám, nem örültem a lehetőségnek. Legnagyobb hatással a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának Sirály című produkciója volt rám, a járvány első olyan vállalkozása, amikor a színészek élőben játszottak az üres nézőtérnek, mi pedig otthonról néztük őket. Szamos-parti, szabadtéri előadásokkal is barátkoztam. Furcsa volt, ahogy a folyó és a közelben elhajtó gépkocsik hangja is zenei aláfestéssé lett, vagy ahogyan egy Karády-dalba tetszésnyilvánításként bele-belefüttyentett egy arra sétáló fiatal. Nem zavar, ha a körülmények spontánul újrarendezik az előadást, csak ne bántsák az intim, drámai pillanatokat.
Körülbelül három hónapja nehezemre esik online eseményeket választani. Egy díjátadót, egy beszélgetést még meghallgatok, de akkor is bizarrnak tűnik, hogy három méterrel arrébb fő a zöldségleves, vagy dolgozik a mosógép. A kulturális eseményekhez – eddig legalábbis így volt – hozzátartozik, hogy felöltözünk, elmegyünk a helyszínre, beszélgetünk az ismerősökkel, a történések végén pedig véleményt cserélünk. Van egy szertatása a színházba vagy moziba járásnak. Ezek a szertartások kezdtek egyre jobban hiányozni. Barátokkal már azt terveztük, hogy felkerekedünk, és időnként elutazunk olyan városba, amelyik nem vörösödött be, ahol lehet játszani, vetíteni.
Kolozsváron adott pillanatban vagy négy napra átejtettek bennünket, azt hittük, visszatérünk az élethez. A nyitás csupán egy hosszú hétvégényit tartott, inkább érzékeltük átverésnek, mint ajándéknak. Ezért legutóbb, amikor arról nyilatkoztak a politikusok, hogy a járványügyi előírások betartásával Kolozsváron is lehet eseményeket szervezni, szkeptikus voltam. Aztán két-három nap után a hiányérzet követelőzni kezdett, és jegyet váltottam Ibsen Nórájára. Az előadás tere burokként hat (Nóra babaháza), a nézőtér és a színészek közötti fátyolszerű vetítővászonra animálják a történet számos kellékét (például a karácsonyi szaloncukrot vagy hópelyhet). A több hónap kihagyás után látott első előadásból így hiányzott az az elem, hogy közelről figyelhetem a színészek arcának rezdüléseit, testük remegését vagy megfeszülését. De ez a szervesen összefonódó digitális világ és valóság a jelenlegi helyzetünkről kezdett beszélni. A pandémia egyfajta buroklétre kényszerített bennünket. Azt hittük, hogy élünk, pedig csak kütyüknek köszönhetően kerültünk valóságközelbe. Összemosódtak a napok, a hetek, a jelenségek és az értelmezések. Ideje volt mindezt magunk mögött hagyni.
A Nóra című előadásra alig harminc néző ülhetett be. Harminc ember tapsa soha nem lesz tapsorkánná, a tetszésnyilvánítás maximumává, mégis mágikus volt a pillanat. A színészek hosszú ideje nem hajolhattak meg a nézők előtt, a közönség végtelen ideje be sem tehette a lábát a kolozsvári színházba. Most ott voltunk együtt, és legszívesebben egyenként megölelgettem volna őket – ha hagyják az előírások.
Most ott tartok, hogy egyszerre akarok jelen lenni mindenütt. Rohangálnék színházból moziba, kiállítóteremből konferenciaterembe, és mindenütt hangosan örülnék annak, hogy hús-vér emberek ülnek a székeken. A következő időszakban az sem fog zavarni, ami eddig sok bosszúságot okozott: a legcsendesebb pillanatban kezdődő köhögőroham, a megszólaló telefon, a nejlontasak zizegése, a félhangos összesúgás. Egy ideig toleráns leszek, és mindenkit szeretni fogok. Csak hagyják…