Vannak szavak, amelyek időnként új értelmet nyernek számunkra, azok a kifejezések, amelyeket már korai éveinkben elsajátítottunk, egy adott pillanatban más fénybe, más megvilágításba kerülnek, és legalábbis egy darabig sokkal tudatosabban használjuk őket. Így jártam a minap a múltba merüléssel, múltban búvárkodással, amelynek kapcsán eddig az volt a (homályos) érzésem, hogy onnan kizárólag enyhén megfakult képekkel térhetünk vissza a mába. Egy most megjelent könyv viszont meggyőzött arról, hogy vannak olyan emlékeink, amelyek egy kisebb időutazással újra régi élességükben feleleveníthetők. Lapunkban Matekovics János Zoltán írt recenziót erről a könyvről, Salamon Andrásnak az egykori sepsiszentgyörgyi rendezőről, Seprődi Kiss Attiláról szóló új kötetéről. Salamon András az „emlékezet falán” megmaradt képek, töredékek nyomába eredt, ezeket egészítette ki az idevágó dokumentumok, drámaszövegek újraolvasásával, illetve előadásfotók összegyűjtésével.
A nyolcvanas évek szűk világában a színház fontos szerepet töltött be a városom, az emberek életében. Kevés volt az élmény másutt is, a gyermeki fantáziát a könyvek mellett, mint képi anyag, kizárólag a színház és a heti húsz percnyi tévéfilm táplálta. A toronyházban, ahol felnőttem, annyi gyerek volt, hogy mindenféle társaságra telt belőle. Jómagam a kissé elitista, kissé kékharisnya lánycsapathoz tartoztam, akik sokat olvastunk, eljátszottunk a magunk szája íze szerint számos regényt, és – az előbb említett okok miatt – kevés filmet, illetve egy idő után, olyan tízéves-formán szintet léptünk, a színházban előadott művek közül néhányat megtanultunk. A végszó fogalmát nem ismerve mindenki végigdarálta gondolatban Heltai Jenő verses-mesés-híres darabjának minden sorát, majd ha rá került a sor, akkor komolykodva, beleéléssel, esetleg nevetéssel küszködve előadta a saját részét. Amiből volt elég, tekintve, hogy egy-egy sokszereplős drámához alig hatan-heten voltunk – éppen ezért aztán kissé nehezen tudta követni a lelkes, családtagokból álló közönség a nagyszoba túlsó felében, hogy ki kicsoda éppen az előadásban. A két nyáron át tartó lakásszínházi évadokat hozta vissza számomra ez a könyv, ugyanakkor magam előtt láttam újra az akkori sepsiszentgyörgyi társulatot, a színészeket, akikre feltétlen csodálattal tekintettünk gyerekként, és akik közül alig néhányat láttam viszont később – Incze Ildikót filmen, Bálint Pétert Veszprémben, az utcán, Dobos Imrét váradi előadásban. Seprődi Kiss Attila a nyolcvanas évek közepén hagyta el a székelyföldi várost, vele együtt, vagy pár évvel később a színészek nagy része távozott. Új és izgalmas idők következtek, eljött a fúzió a gyergyószentmiklósi Figurával. Hogy a sepsiszentgyörgyi közönség el tudta fogadni az új színházi nyelvet, ezt Salamon András éppen Seprődi Kiss Attilának tulajdonítja.
Kamaszként, de utána is érzékenyen és érdeklődve fogadtuk Bocsárdi László, Barabás Olga rendezéseit, és picit feledésbe merült minden, ami azelőtt volt. De nem is csoda: közbejött egy rendszerváltozás, minden a feje tetejére állt, hát miért ne történt volna meg ez a színházban is. Viszont a régi színházról olvasva, az egykori előadások képeit nézegetve (java részét nem láttam, de az arcok egytől egyig ismerősek) sok emlék levált „az emlékezet faláról”, és új, láthatóbb helyre került énbennem is.
Két kislány édesanyjaként most már azon gondolkodom, gyermekeimnek milyen élményei maradnak a színházról, lesznek-e olyan képeik, amelyek megmaradnak bennük évtizedeken át. Nyilván a mai gyerekek mérhetetlenül több képpel találkoznak, mint a korábbiak, tehát az egybevetés már-már lehetetlen. Az viszont jól mérhető, hogy, legalábbis Kolozsváron, a bábszínház után egészen a 14-es karikás előadásig nem nagy a választék. Illetve van választék, mindig készül egy-egy zenés gyerekelőadás is, viszont az egészen más műfaj. Azoknak a kiskamaszoknak, akik érzékenyen és kíváncsian fogadnának egy igazi, nem énekelt színdarabot, nincs látnivaló. De a színház is, mint minden a nap alatt, változik – reméljük, idővel kiterjed a figyelem a tízéves nézőkre is, akik a legkomolyabban tudnak foglalkozni a színházzal. Úgy, hogy eljátsszák.
