A makfalvi szekeresek és fazekasok együttműködése egy természetes folyamat eredményeként jött létre. A falu a Kis-Küküllő medencéjében helyezkedik el, határának szélessége 1000–1500 méter. Termőföldje nem volt elég a lakosság szükségleteinek kielégítésére. Ezért a mezőgazdaság és állattenyésztés mellett a legrégibb idők óta foglalkoztak a háziipar különböző formáival és szekerességgel. A fazekasságról tudjuk, hogy a 19. század végén a faluban 120 fazekas működött. Ezt igazolják olyan határnevek is, mint Fazékverem, Agyagos útja, Agyagosmege. A fazekasok értékesíthették áruikat a heti piacokon és a négy országos vásáron. De ahhoz, hogy kellő jövedelmet biztosítsanak maguknak szükségük volt a szekeresek közreműködésére. A makfalvi asszonyok fő háziipari tevékenysége a posztókészítés volt. Ebben a munkakörben is szükség volt a szekeresekre a nyersanyag beszerzésében és a piacokon való értékesítésben.
Bemutatom néhány mondatban a két főbb háziipari tevékenységet, majd a szekeresség helyi jellegzetességeit, megmutatva azt, hogy ezek együtt hogyan járultak hozzá a falu életéhez.
Agyagot a falu melletti Nagyhegyből hoztak, ahol többféle agyag volt, a fazekasok hozzáértésén múlt az agyag előnyeinek kihasználása. Az agyagot az udvar egyik sarkában deszkával és fával kerített helyen tárolták, ahol a meleg, de a fagy is jót tett neki. Egy kosárnyi agyagot megáztattak, padon butykóval összevertek, kaszával szeltek, közben az idegen anyagokat eltávolították. A ház földjére tett lepedőn taposták, dróttal szelték, ezt háromszor is megismételték. Így vált az agyag korongolásra alkalmassá. A fazekasok mindent elkészítettek, ami a konyha részére szükséges volt: fazék, lábas, csésze, tányér, vizeskanta, boroskanta, tejesfazék, szilvaízesfazék, uborkáskanta, fennfülesfazék, vizeskorsó. Készítettek gyermekjátékokat is, amiknek az el-készítésében a gyermekek is segítettek. Készültek piros, zöld és fekete színű tárgyak. A piros esetében a már pirosra égetett tárgyat színtelen zománccal öntötték le, zöld tárgy esetében a még nyers állapotban levő tárgyat fehér festékkel öntötték le majd égetés után zöld zománcfestékkel, míg a zománcba kevert borostyánkő őrlettel öntötték a fekete színű edényeket. A szekeresektől kapott információk alapján tudták, hogy a magyar, román, szász lakta vidékeken milyen edényeket igényelnek.
Az alapanyagok egy részét, a zománc, fehér föld és fehér homokot más helységből hozatták. A makfalvi agyagművesség sajátos ága fejlődött ki, a népi agyagszobrászat, amelynek jelesebb képviselői Molnár Dani, Vass Áron és Suba Dénes voltak. A fazekasság megszűnt Makfalván, de a népi agyagszobrászatnak még van követője.
A posztókészítés hagyománya is régi keletű lehet. A helyi népviselet jellegzetes darabját, a ,,harisnyát” (nadrágot) is készítették abaposztóból, és a szürke zsinórozott ujjast, amiket az 1950-es években az öregek még viseltek. A hozzávaló gyapjút a szekeresekkel hozatták, vagy több asszony felfogadott egy szekerest, és elmentek Marosvásárhelyre, Szászrégenbe, Szebenbe, Fogarasra áruért. A posztókészítésben a család nőtagjai mind segítettek. Munkát adtak még sok szegényebb rendű asszonynak, akik pénzért fontak. A leszőtt ponyvát ványolóban megfelelő tömörségűre készítették azért, hogy posztó legyen belőle. Legtöbb posztót fehér felvetőbe szürke beveréssel, vagy szürke felvetőbe szürke beveréssel készítettek. Posztót árultak Marosvásárhelyen, Gyergyóban, Dicsőben, Balázsfalván, Kolozsváron és a környező falvakban. A kereslet nagy lehetett, mert az öltözék legfontosabb darabjait, kabátot és nadrágot készítették belőle.
A szekeresek még más alkalmi munkát is vállaltak, mint gyümölcs, deszka, fa fuvarozását. A mesterség rendszerint apáról fiúra öröklődött. A 14-16 éves fiú már felvállalt szállításokat. A kétlovas szekér hossza 3 méter, vastengelyű, fenék- és oldaldeszkákkal, első- és hátsósoroglyával, kóberrel (ernyővel) fedve, hogy védjék magukat és az árut az esőtől. A szekér oldalára vasvillát, vedret, abrakostarisznyát rögzítettek, míg a szekér belsejébe helyet kapott a balta, kozsók, pokróc és az átalvető étellel. A szekér elejére még viharlámpát szereltek, hogy világítsa éjjel az utat. A fazekasok útjukra gyermekeket fogadtak segítségnek. Ezeknek a feladata volt a lovak etetése, élelem beszerzése és más küldönci teendők. A szekeresek legtöbbször a fazekasok termékeit szállították és árusították. Egy nagyobb szekérre 800-1000 darab edény fért el, amit szalma vagy széna közé raktak, alul a kisebbeket, felül a nagyobbakat. Végül az egészet lepedővel leszorították, hogy el ne mozduljanak. Egy út nagyjából két hétig tartott, ezalatt 350-400 kilométert tettek meg. Útjuk során eljutottak románok és szászok lakta településekre is. Az edényeket falvakon gabonáért, városokon pénzért árulták. Az edényt egyszer, másfélszer vagy kétszer töltve gabonával árulták. A játékért, például sípért tojást is elfogadtak. A fazekasoknak az edények árát hazatértükkor fizették, úgy ahogy megegyeztek, részben gabonában, részben pénzben. Szokás szerint januárban nem jártak.
Útvonalaik és szálláshelyeik a már kialakult szokásokat követték, amit az apák az idők folyamán kialakítottak. Fogadók színjeiben vagy parasztgazdáknál töltötték az éjszakákat, és ezért edénnyel fizettek. Útjaikon a legtöbb nehézséget az időjárás viszontagságai okozták. Minden úton történhetett baj, a szekérrel, a lovakkal, a részeg vagy rabló szándékú emberekkel, farkascsordákkal. A jó szekeresnek erős szekere, jól táplált lovai és józan esze kellett legyen – a továbbiakban szekeresek elevenítik fel előttünk egy-egy emlékezetesebb útjukat.
Suba Lukács: „Volt, amikor részeg emberekkel került bajom. De jó lovaim voltak, és gyorsan elhajtottam.” Sárkány Endre: „Gyergyóból jöttem éjjel, az erdőn keresztül. Láttam, hogy a lovak idegesek, nézek jobbra, nézek balra, hát farkasok jöttek. Vágtára fogtam a lovakat, beértem Parajdra, s a farkasok elmaradtak.
Demény Elek: „Sokat szigorogtunk. Aludtunk piacon szekér alatt is, de egyszer esett az eső, befolyt a szekér alá, s kiszorított. A szekérben edény volt. Segesváron alul voltunk, Besén, déli egy órakor. Hát egyszer, egy középkorú asszony jön ki a szomszédból, s hoz ki tálcán nekünk lábasban kolbászt, májast, zsírban nyakig. Egy nagy puliszkát, egy fej káposztát. Azt mondja: „Hoztam, hogy egyenek egy kicsi meleg ételt. Legyen »pomána« a halottak emlékére. Na, úgy laktunk, kérem.”
Suba Lukács: „Apám régi barátai mindig hívtak, hogy menjek, s keressem fel őket. Ha megláttak, előre nyitották ki a kaput, s rögtön a marhákat vagy bivalyokat szorították össze, hogy vigyem be a lovakat a pajtába, tették a lovaknak az ételt.”
Ami engem pozitívan ért a szekeresek elbeszéléseiben, az a sok baráti kapcsolat, ami útjaikon megvalósult, magyarokkal, románokkal, szászokkal. A helyi szokások megismerése gazdagította a szekeresek életszemléletét, tapasztalatait. A szekereseknek a fazekasokkal, szövőasszonyokkal való együttműködése századokon át nagyon gyümölcsöző volt, több száz embernek megélhetést biztosított. A háború és rendszerváltozás megállította ezt a kapcsolatot, a természetes fejlődést. Mégis érdemes felidézni, mert példaértékű lehet a jövő generációi számára.
Adatok: Makfalva, a Dózsák faluja, kiadta Makfalva Polgármesteri Hivatala, 2014
