Erdélyi magyar közösségünk számára a 21. század legnagyobb kihívása a népességfogyás mérséklése vagy megállítása. Népszámlálási adataink szerint, míg 1989 decemberében a rendszerváltást 1 606 308 magyar köszöntötte, mára ez a szám 1 238 000-re fogyott, tehát alig negyedszázad alatt közösségünk lélekszáma 384 407 fővel csökkent. A jelenség egyik oka népcsoportunk közérzete.
A kisebbségbe szorult nemzeti közösségek tagjai könnyen válnak borúlátókká. Joggal: a politika kiszolgáltatott eszközeinek érzik magukat, róluk döntenek nélkülük; napi és történelmi sérelmeiket orvosolni képtelenek; a gazdasági és művelődési leépülés korszakát élik meg. Egyre szűkebbé válik az életlehetőségeket körülhatároló kör. Kicsinységünk aggodalma, az akarás, hogy pótoljuk értékben, minőségben a mennyiségi hiányokat, két fő csapdát állít sorstársainknak: szakadással fenyegető, illetve szakadást okozó vitákat a cselekvési alternatívákról, vagy közömbösséget. Mindezekből az önfeladás igazolását olvassuk ki? Létezik olyan cselekvési alternatíva, amely nemzetmegmentő stratégiaként is értelmezhető? A két világháború közötti időszakban, az Erdélyben megjelenő Hitel 1938-as évfolyamában közölte kiváló társadalomtudósunk, Venczel József azt az írást, amely kérdésünkre felelhet: „A borúlátóknak azonban e vitathatatlan jelenségek ellenére sincs igaza, mert a kör csak addig szűkülhet, míg a körbe zárt kisebbségi népközösség belső ellenállása a nyomásnak enged. Ha ez az engedékenység megszűnik, úgy az önvédelem cselekvő korszakába léptünk: minden területen, a gazdasági és szellemi élet térségein egyaránt megindul az ellenállás kiépítése, s ha nem is sikerül az elveszett birtokokat, anyagi és szellemi kincseket visszaszerezni, bizonyára sikerül a további veszteségeket megakadályozni.”
Tehát a nyelv- és lélekcsere hűség és közösségi akarat kérdése is, nem csupán gazdasági, politikai tényezők determinálják. Mikor az EMKE Kuratóriuma jelöltet keresett a Kun Kocsárd díjra, egyöntetűen szavazott Tamás Sándorra, hisz világlátása, személyisége, közéleti tevékenysége éppen azt a cselekvési alternatívát testesíti meg, amely megakadályozhatja a további romlásokat. Tudatosan készült arra, hogy az önvédelem cselekvő harcosa legyen. 1995-ben főszerkesztői minőségben jegyezte a Magyar Kisebbség nemzetpolitikai szemle új folyamának első számát, folytatni kívánta az 1922 és 1942 közötti, Jakabffy Elemér alapította folyóirat közösségmegtartó szellemiségét, s az új folyam mottójául kóskárolyi gondolatot választva: „Dolgoznunk kell, ha élni akarunk és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk”. A folyóirat mai napig önépítésünk szellemi műhelye, s Tamás Sándor szerkesztőbizottsági tagként máig ott szerepel a lap kolofonjában. Lapszerkesztő tevékenysége kiváló lehetőség volt a felkészüléshez a gyakorlati politizálásra. A Trianon utáni kisebbségi szakirodalom egyértelműen hirdette: az asszimilációmentes létet csakis a közjogilag szavatolt önkormányzat szavatolhatja. Napi gyakorlati politizálásában, parlamenti képviselőként, majd megyei tanácselnökként is ezt a tanulságot próbálta életre kelteni: ne döntsenek rólunk nélkülünk, a történelmi régiókban adják a közigazgatási és gazdasági hatalmat a helyi közösség kezébe, identitásunkat őrző intézményeink irányítását magunk végezhessük. Egyszóval élhessünk autonóm módon.
Az elmondottakból kitűnik, hogy az EMKE Kun Kocsárd Díja nem egy bürokrata, csinovnyik szellemiségű, rutinba süllyedő közigazgatási vezetőt jutalmaz, hanem egy olyan közszolgát, aki vezetői tisztségét, a rendelkezésére álló eszközöket arra használja, hogy talpon maradásunk stratégiáját gyakorolja, kiépítse cselekvő önvédelmünk hadállásait. Ilyen jellegű kezdeményezései között új művelődési modellt hozott létre: csapatával kiépítette a szórvány és a belső anyaországnak számító tömbmagyar régió intézményesített kapcsolatrendszerét. Jól tudjuk, hogy a szórvány az asszimiláció által leginkább veszélyeztetett terep, de fentebb azt is említettük, hogy a nyelv- és lélekcsere hűség és közösségi akarat kérdése is. Ennek a hűségnek és akaratnak az életben tartására szövetkezett a Tamás-modell szerint a szórvány és a belső anyaország: intézményesen, forrásokat és technikai eszközöket, szakember állományt bocsátva a végeken folyó önszerveződő tevékenység rendelkezésére, segítették ennek az identitást őrző ágazatnak a hatékony munkáját. A Kun Kocsárd Díj azon túlmenően, hogy a közösségi elismerést is kifejezi Tamás Sándor személyi érdemei iránt, megcélozza a modell népszerűsítését is. Az eddig gyakorolt kapcsolatformák tovább bővíthetők, akár mozgalommá is alakítható a modell, például minden magyarok is lakta szórványtelepülésnek legyen tömb-magyar testvértelepülése. A modell oszlathatja a borúlátást, visszaadhatja hitünket erőnkbe, s megakadályozhatja a „nagy romlást”, ahogyan Sütő András fogalmazta. Köszönjük meg Tamás Sándornak és csapatának, hogy életmodellé próbálja tenni a cselekvő önvédelem-szemléletet. Kisebbségi helyzetben csak ez a szemlélet szavatolhat jövőt is.
(Elhangzott 2014. április 12-én Kolozsváron, az EMKE díjkiosztó ünnepségén)
