Hat évvel ezelőtt, 2010-ben Kocsis Tünde rendező engedett a versekben rejlő kihívásoknak, és a köré gyűlt versszeretőkkel megalapította az ŐszinTE versszínházat. A tagok olyan egyetemisták voltak, akik korábban országos versmondó vetélkedőkön értek el helyezéseket. Ahogyan az elnevezés utótagja is sejteti, egész estét kitöltő verses műsort is készítettek. A klasszikus és kortárs magyar költők istenes verseiből készült produkció címe Lehetne ez a fordulat volt Visky András Lehetne ez című verse alapján. Az előadás a nyíregyházi Nemzetközi Kaleidoszkóp Versfesztiválon dicséretben részesült.
Az elnevezés előtagja azt a szándékot igyekszik megragadni, amely a kezdeményezés mozgatórugója volt. A tagok számára fontos a vers, mert a világ, önmagunk mélyebb megismeréséhez segít hozzá. Fontosnak tartjuk ezt a tapasztalatot másokkal megosztani, mert a versek iránti szeretet, a bennük rejlő szépség segítség lehet a mindenkori ember számára. Az elkövetkező években így születtek meg azok a rendezvények, amelyek a Kolozsvári Magyar Napok keretén belül a versszerető közönségnek kínáltak egyedi, személyes és újszerű találkozást a versek világával: egy-egy alkalommal a versek révén ismerkedtek a résztvevők egymással és a szövegekkel is.
Találkozni a versekkel – akárcsak az emberekkel – kihívás, kockázat, kaland, elevenség. Talán azért, mert az ismeretlennek, a más(ik)nak tesszük ki magunkat egy-egy vers elolvasásával, és azért, mert olyan arcunk, olyan oldalunk mutatkozhat meg, amelyet magunk sem ismerünk, vagy nem szeretünk ezzel az arccal szembesülni. Ahogyan egy-egy találkozásnak is más-más a kerete (helyszíne, hangulata, ideje stb.), úgy a versek is sajátos egyéniséggel rendelkeznek. Ezt az egyedi arcot a versszínház a versfilm műfajában is igyekszik felmutatni, amellyel 2013 óta foglalkozik.
A versfilmek elkészítésekor ugyanaz az alapelv vezérelte a rendezőt és alkotótársait, mint a versszínházas előadás elkészítésekor: hagyni a verset hatni, kibomlani. A színpad és a vászon más-más közeg, más-más játékszabályok szerint kell újraértelmezni az alapelveket, amelyek a versekkel való foglalkozást, a versek értelmezési kísérleteit irányítják.
A versmondásnak hatása, varázsa, ereje, tere van. Hagyni kell, hogy megszólítson, hogy hívjon, s a hívásnak eleget kell tenni. Játszani kell a verset, a verssel.
A versfilm hibridműfaja által a társulat enged a vers hívásának, a közös játéknak, amely a versben rejlik. A film sűrítő, visszanézhető, a hatás létrehozásában nagy szerepet játszik a (mozgó)kép, a különféle filmes technika. Mást jelent e médiumban az ismételhetőség, mint a színpadon, az idő látszólag nyújtható és kurtítható, felpörgethető és lassítható. A játék természetéhez másként visz közel, mint a színház, talán több lépésből, rejtettebben. A játék titka az együttalkotás, a vers világába való belépés – itt is az alázat, a vers tiszteletben tartása a vezérelv. Hogy ez pontosan miként csapódik le egy-egy snitt megrendezésekor, vágásakor, az minden vers esetében egyedi.
Lépjünk most be a virtuális kulisszák mögé, nézzük meg, hogyan is készül a versfilm! A versfilmek elkészítéséhez a kiindulópontot mindig az a tag képviseli, akit megérintett egy vers, aki szeretne foglalkozni, játszani, együttalkotni, szembenézni, ismerkedni egy verssel, amely rátalált. A rendező és a vers megtalálója közösen beszélgetnek a műről, többször elolvassák, megosztják egymással azokat a belső képeket, amelyeket a vers szövege idéz fel bennük. Engedik magukat irányítani a vers dallama, ritmusa és hullámzása által, majd rövid vázlatot készítenek a körvonalazódó versfilmről. A technikai háttér, anyagbeszerzési, helyszínkeresési kérdések megoldása a csapat közös (és alapvetően önkéntes) feladata – aki tud, segít. Két filmesünk, György Tamás és Major Lajos nemcsak a kamera és a vágóasztal mögött végzett munkájukkal, de észrevételeikkel, jó ötleteikkel is segítik az alkotói folyamatot.
Természetesen a végeredményhez sok-sok zsákutca is hozzátartozik: sok olyan ötletről kell lemondanunk menet közben, amely különféle okokból eredően kivitelezhetetlen.
Megesik, hogy a kezdetben pompás ötletnek tűnő terv a megvalósítás közben fedi fel igazi arcát: túl sok a vershez képest, túlságosan előtérbe tolakodik. Volt már úgy is, hogy az ötletet elvetettük: melyik tyúk viselné el, hogy hosszú ideig egy helyben maradjon, és fél szemét a kamerára szegezze? Olykor a kellék beszerzésének nehézsége is kihat a film végleges képére, eleddig azonban előnyére vált az alkotásnak, ha egyszerűsítenünk kellett.
A rendező olykor maga is elmondja a szövegötleteit, de elképzelésébe nem mindig illik a tagok hangja: így kerestük meg a Kolozsvári Állami Magyar Színház színészeit, akikkel már el is készült néhány film.1
2016. június 9-én tartottuk bemutatkozó estünket Kolozsváron a Györkös-Mányi Albert Emlékházban, ahol az érdeklődők megtudhatták azt is, hogy versfilmjeink egyike-másika az Erdély TV műsorán is fut, illetve azt is, hogy a nyár során több iskolát is bevonó, nagyszabású projektet igyekszik megvalósítani a versszínház, amely Marosán Csaba színművész pódiumműsorára építve szólítja meg a diákokat.
Konkrétan egy ŐszinTE versfilmről
2013-tól körülbelül tizenöt versfilmet2 sikerült elkészítenünk. Azért a körülbelül, mert van olyan versfilmünk, ami szinte teljesen készen áll, illetve olyan, ami félkész, nem is beszélve a kidolgozott, megbeszélt versfilmtervekről, amikben, hála a Kreativitás (és minden egyéb) Urának, nem vagyunk híjával.
Két lehetőségem van: leírom az egyik elkészült versfilmünk útját, a kitalálástól a forgatáson és az utómunkákon át a bemutatásig és a visszajelzésekig, vagy bemutatok egy-két versfilmtervet, amelyben kibontom és részben indoklom a vershez kapcsolódó elképzeléseimet. Ez a második azért vonzóbb számomra, mert előremutat, gondolkodásra késztet, sőt provokál, hogy ne csak elképzeljek valamit, hanem érveljek amellett, hogy mit, mikor és miért rendelnék úgy a versekhez, ahogy. Illetve a már alaposabban átgondolt versfilmterv arra késztet, hogy mihamarabb megosszam alkotótársaimmal, és amint lehetőségünk van rá, megvalósítsuk. Velem tartanak?
Ha igen, akkor vegyünk is egy verset. Nem akármilyent, hanem egy olyant, ami: tetszik. Hogy ezt honnan vegyük? Bárhonnan, ahol rátalálunk vagy ránk talál.
Én valahol, az interneten, bizonyára a Facebookon találkoztam Szabó T. Anna Elhagy című versével. A benne levő ellentmondás dinamikája, következetes kibontása első olvasásra megkedveltette velem a verset. De olvassuk csak!
Szabó T. Anna: Elhagy
Elárul és elhagy.
Kilök magából és elhagy.
Önmagát adja ennem és elhagy.
Ringat és elhagy.
Talpam simogatja, fenekem törüli,
hajamat fésüli, elhagy.
Orrom az illatát issza, ölel:
„Soha nem hagylak el!” Elhagy.
Áltat, mosolyog, súgja: „Ne félj!”
Félek és fázom, és elhagy.
Este lefekszik az ágyra velem,
azután kioson és elhagy.
Nagy, meleg, eleven, fészekadó,
csókol és dúdol és elhagy.
Cukorral tölti a két tenyerem,
tessék, ehetem: elhagy.
Sírok és ordítok, úgy szorítom:
foghatom, üthetem, elhagy.
Csukja az ajtót és hátra se néz,
nem vagyok senki, ha elhagy.
Várom, ahogy remegő kutya vár:
jön, ölel, simogat, elhagy.
Ő kell, mert nélküle élni halál,
felemel, melegít, elhagy.
Ketrec a karja, de ház az öle,
vágynék vissza, de elhagy.
Egy csak a lecke: nem ő vagyok én,
idegen, idegen, elhagy.
Ott a világ, lesz más, aki vár!
Lesz majd benne, kit elhagyj.
Csukd be az ajtót, vissza se nézz:
várni a könnyebb, menni nehéz,
lesz, ki elárul, lesz, ki elárvul,
mindig lesz, aki vár, aki fél,
mindig lesz, aki vissza se tér,
megszül, és meghal, és elhagy.
Az én értelmezésemben ez a vers a biztonságról, a szeretet, a ragaszkodás, az intimitás, az egymásra figyelés, a játékosság folyamatos igényéről szól, és az egyedül maradás félelméről, a szorongásról, valamint a létezésben rejlő szükségszerű magányról, egyéniségünk és egyediségünk zártságáról. Versfilmet készíteni ebből a versből azért nehéz, mert a költemény az elejétől a végéig felvonultat egy feszültséget adó, fokozható ellentétsort. Ezt a jól működő mechanizmust, ezt a feszültségteljes ellentmondásosságot nem szabad megszüntetnünk, kioldanunk, hiszen ez, és az ebből fakadó dinamika élteti − mint a szívritmus az embert − a verset.
Vegyük újra a vers első részét, majd utána megosztom, hogy milyen képeket ihlettek bennem ezek a sorok: „Elárul és elhagy. / Kilök magából és elhagy. / Önmagát adja ennem és elhagy. / Ringat és elhagy. / Talpam simogatja, fenekem törüli, hajamat fésüli, elhagy. / Orrom az illatát issza, ölel: / „Soha nem hagylak el!” Elhagy. / Áltat, mosolyog, súgja: „Ne félj!” / Félek és fázom, és elhagy.”
Ezeket a sorokat egy kiegyensúlyozott, szép férfihangon halljuk. A verssorokban kibomló félelmet a versmondás nem fokozza, viszont azzal, hogy a versmondásnak majdnem végig egy nagyon feszes ritmust adunk, mint egy már-már zsolozsmaszerű belső monológnak, ezzel minimálisan érzékeltetjük a félelmet. A kép pedig, amit ezekhez a sorokhoz társítok, az a legelején a sötétből, illetve a homályból megjelenő és kitisztuló, élesedő nőnek az arca. A nő, lényegében az anya, mintha csecsemője fölé hajolna, úgy kacag neki, gügyög hozzá, becézi, játszik vele, simogatja. Ezután elsötétül a kép és a következő sorokat („Este lefekszik az ágyra velem, / azután kioson és elhagy. / Nagy, meleg, eleven, fészekadó, / csókol és dúdol és elhagy./ Cukorral tölti a két tenyerem, / tessék, ehetem: elhagy. / Sírok és ordítok, úgy szorítom: / foghatom, üthetem, elhagy.”) egy öt-hat éves gyerek szemszögéből látjuk. Ugyanaz a nő áll „velünk” a buszmegállóban, kedvesen beszél hozzánk, el-elfordul, végig az arcát nézzük az alacsony szemszögből. Ezek alatt is a korábbi felnőtt férfihangot halljuk. Az utolsó elhagy szó előtt megáll előttünk a busz, odanézünk, és kinyílnak az ajtók.
A következő képegység alatt ezeket a sorokat halljuk, ugyancsak a megszokott férfihangtól: „Csukja az ajtót és hátra se néz, / nem vagyok senki, ha elhagy. / Várom, ahogy remegő kutya vár: / jön, ölel, simogat, elhagy./ Ő kell, mert nélküle élni halál, / felemel, melegít, elhagy. / Ketrec a karja, de ház az öle, / vágynék vissza, de elhagy. / Egy csak a lecke: nem ő vagyok én, / idegen, idegen, elhagy.” Ezek alatt viszont egy szép fiatal lányt látunk mezítláb kilépni a fürdőszoba ajtaján, kis majó, könnyed, világos színű szoknya van rajta, kedvesen cseveg velünk, szerelmesen néz ránk, közben vizes haját rendezi, majd esetleg véleményünket kérdi, hogy jó lesz-e az a csinos ruha, amit előkészített és felmutat nekünk – nem halljuk, hogy pontosan mit kérdez, mindezt a testbeszéde fejezi ki számunkra.
A következő sorok előtt az előbbieknél hangsúlyosabb váltás következik. A megszokott férfihangot felváltja egy öreg férfi szikárabb vagy darabosabb, nyersebb és lassú, nyugodt, tempóban töredezett hangja. A korábbi feszes ritmus sehol, az öreg szüneteket tart, a versmondás teljesen hétköznapi beszéddé, nagyotmondássá, okoskodássá válik emberi mellékhangokkal. Előttünk pedig egy tehén oldala, hasa jelenik meg, majd lassan oldalra fordulva a tehén tőgyét látjuk, ahogy az öreg feji, majd az öregre nézünk. Ezalatt a következő sorokat halljuk: „Ott a világ, lesz más, aki vár! / Lesz majd benne, kit elhagyj. / Csukd be az ajtót, vissza se nézz: / várni a könnyebb, menni nehéz, / lesz, ki elárul, lesz, ki elárvul, / mindig lesz, aki vár, aki fél, / mindig lesz, aki vissza se tér, / megszül, és meghal, és elhagy.” Az utolsó szó kimondása után (kamera) tekintetünk visszafordul a tehén tőgyére. Az öreg befejezi a fejést, még a tehéntőgyet látjuk, majd halljuk, hogy az öreg kihajtja a tehenet, és felnézve látjuk a tehén farát, ahogy kisétál az istállóból. Vége.
Most illene megindokolnom, hogy miért ezeket a képeket gondolom találónak. Részben meg is tudom indokolni, de van egy rész, amit nem tudok, mert csak érzem, hogy ez a felvázolt filmterv ehhez a vershez (talán) így működőképes (lesz).
Az első részben már-már egyértelmű, hogy miért idézi meg az anya képét, a második részt – amelyben egy nagyobb fiú szemszöge jelenik meg – a „cukorral tölti a két tenyerem” sor „kérte”, hiszen egy csecsemőnek még nem, de egy nagyobb fiúnak már kerül a markába édesség. A kedves és/vagy élettárs feltűnése ugyancsak egyenes vonalú folytatása az anya–fiú kapcsolatnak. Az utolsó rész erős váltását pedig számomra a majdnem közhelyességig általánosuló kijelentések sorozata teszi indokolttá. Persze, mondhatná a férfi is egyfajta önbátorításként, hogy ez van, ez lesz, tovább kell lépni, ilyen az egész, és kész, el kell fogadni, bele kell törődni, vagy nem kell foglalkozni azzal, hogy előbb-utóbb vagy bármikor Ő, a szerető társ és lényegében mindenki: elhagy(hat). Azért nem hagynám ezt a részt a fiatal férfi „szájában”, mert az nyomatékosítja azt a nézetet, miszerint: nem lehet csak úgy elfogadni, nem lehet csak úgy továbblépni, elfelejteni, beletörődni ebbe. Az ösztön, a vágy, valami nagyon elementáris érzés azt sugallja, hogy valakihez tartozni kell, valakit nagyon közel kell engedni, nagyon be/el kell fogadni – mert addig nincs megnyugvás, csak nála, vele. Sőt, a vers arról is szól, hogy még akkor is, amikor és amíg ott van a társ, és minden tökéletesnek, harmonikusnak látszik, az alatt is bennünk van az elvesztés szorongása, akkor sincs megnyugvás. A megnyugvás csak röpke és igen kegyelemteljes pillanat.
Az utolsó rész merészebb váltását számomra az is indokolttá teszi, hogy míg a csecsemő, gyerek és felnőttkor képei sugárzó, pozitív képek (voltak), amelyek az egymásra figyelésről, gondoskodásról, szeretetről szólnak, addig ezzel ellentétben ez az utolsó részben az idős és a fiatal férfi között nagyobb a távolság, és valami keserűség, szomorúság ül a levegőben. Az első részek látszólag mozgalmasak, feszesek, a vége statikusabb és széteső dinamikájú.
Ennyit mondhatok erről a versről, és a belőle „táplálkozó” versfilmről. Ugyanakkor hangsúlyozni szeretném, hogy ez csak egy lehetséges értelmezése, „feldolgozása” a versnek, ezen kívül számos egyéb megoldás lehetséges. Mi magunk is készítettünk már egy versfilmötletre két hasonló szerkezetű, de üzenetében más versfilmet. Amit mi ezekkel a versfilmekkel lényegében üzenni akarunk, az nem az, hogy mindenki, aki a versfilmet látja, a mi értelmezésünkért rajongjon, hanem azt szeretnénk üzenni, hogy a klasszikus és kortárs, magyar és nemzetközi költészet végtelenül varázslatos helye a találkozásoknak. A költők művészien, újszerűen vagy játékosan megfogalmazott érzéseiben és gondolataiban a saját világunkra találhatunk, és megerősödhetünk vagy feloldódhatunk benne. Nyilván azt is reméljük, hogy egy-egy versfilmünkkel konkrétabban is megragadjuk a nézőt: nem egy túlértelmezett, puszta ábrázolással lebutított művet szeretnénk kínálni, hanem a vers adott témájával harmonizáló, képileg művészi igényességű, (kissé) provokáló, kérdések felvetésére ösztönző, inspiratív alkotást.
Jegyzetek
1 Györgyjakab Enikő, Bodolai Balázs és Varga Csilla színészekkel dolgoztunk a Kolozsvári Színháztól, és közös projektünk van Marosán Csabával. Továbbá együtt dolgoztunk Molnár Bence színésszel és néhány színművészeti hallgatóval (Albert-Nagy Ákos István, Buchmann Wilhelm, Zongor Réka, Román Eszter). Továbbá állandó munkatársunk Páll András zenész, zeneszerző.
2 Az írás születésének idején egyelőre a versfilmek egy kis része nézhető meg a Youtube közösségi portálon. Pilinszky János Mondom neked, a Juhász Gyula Őszi altató, Pilinszky János Mire megjössz, Háy János Csigák a triászból, és Simonyi Imre Eszembe jutott című verséből készült versfilmekről van szó. Terveink szerint hamarosan az összes kész versfilmet megosztjuk.
