Minden tárgy magában rejti a bábuvá, élőlénnyé válás lehetőségét, mindegyikben egy személyiség rejtőzik. Ezt keressük, erre figyelünk, amikor elkezdünk másképp tekinteni egy tárgyra, amikor meglátjuk benne a bábut, és kézbe vesszük.
A kezünk most közvetítő lesz a bábú és köztünk, energiát és ritmust közvetít a tárgyak élettelen anyagába. Hiszen a bábu, ha nem játszanak vele, csupán holt anyag, de megmozdítva valós lény illúzióját képes kelteni. Kovács Ildikó bábrendező így fogalmaz gyakran idézett kiáltványában:
„Időtlenséget hordozó lény a BÁBU
Ember jelkép, belemeredve az időbe. Mozdulatlanul néz – tekintete ránk szegeződik.
Kutató, számon kérő tekintet?
Vádoló? Kapcsolat-teremtő? Kihívó? Fürkésző? Ígéretes?
Nem szobor, nem kép,
ő a BÁBU!
Ott rejlik benne az életre keltés csodája, ígérete. Készenlét a dermedtségből megmozdulni. Ez az ígéret feszültséget teremt, a CSODA, a MÁGIA ígéretét!
Ott rejlik benne a fenyegetés is! Mint minden kultikus jelképben.
Varázsereje van, és mint minden varázserő, ártalmassá válhat, ha hitetlen, profán, sáfárkodó sarlatán kezébe kerül! A BÁBU megbosszulja a közönyt, a cinizmust, a profanizálást, és csoda helyett tárggyá válik.”
Bábos és bábuja nagyon kell, hogy ismerjék egymást. Az ősi hagyományok szerint a bábjátékos maga készíti bábjait, kellékeit. A bábu ötletének fogantatásától kapcsolatban állnak, egymást alakítják, közösen haladnak egy úton. Manapság már külön mesterség lett a bábukészítés, az viszont vitathatatlan, csak akkor tudunk bármit közvetíteni egy animált tárggyal, hinni benne és annak életében, csak akkor vesszük észre, hogy mire képes, mit és hogyan üzen, ha szoros kapcsolat fűz a tárgyakhoz, ha a szokásosnál nyitottabban, figyelmesebben, alaposabban figyeljük meg őket. Ha a bábos nem nyúl kellő érdeklődéssel, hittel, nyitottsággal, szeretettel és alázattal a bábjához, akkor a legcsodálatosabb bábozásra készített bábu, amely képzőművészeti alkotásként és technikailag is remekmű, továbbra is csak egy különleges esztétikai értékekkel rendelkező érdekes tárgy marad. Hiába mozgatja, beszél, gondolkodik és érez, a bábu és bábos különálló lények maradnak: egy ember, kezében egy tárggyal. De például egy váza, amelyet azért készítettek, hogy megfogjuk, teleöntsük vízzel, és virágokat helyezzünk bele, és csak annyi volt a személyes kapcsolatunk vele, hogy beleillik-e környezetünkbe, mekkora és milyen színű virágot tegyünk bele, vagy odafigyeljünk, piszkos-e vagy tiszta, új életet kezd élni, ha másképp vesszük kézbe, másképp nézünk rá. Meglátjuk benne a tátott szájú cápát. Az amúgy mindig függőleges helyzetű tárgy vízszintes helyzetbe kerül, a csillogása, színe már pikkelyeket idéz, a nyílás pedig azáltal válik félelmetes állkapoccsá, mennyire hiszünk a váza-ragadozóban, hány gondolattal és érzéssel tudjuk táplálni a születendő illúziót.
Így sikerül rácsodálkoznunk a minket körülvevő jelenségekre, a meglepetések, a különleges ingerek elevenné teszik kapcsolatunkat a tárgyakkal és az őket alkotó anyagokkal. Érzéseket, gondolatokat ébresztenek bennünk, ezért kinyílunk feléjük. Ezzel egy időben ők is megnyílnak felénk, kitárva lelküket, hallatva hangjukat, feltárva személyiségüket. Popper Péter a Belső utak könyve című kötetében így ír erről a jelenségről: „Amikor nap mint nap szembekerülünk a világ kisebb-nagyobb eseményeivel, emberekkel, állatokkal, növényekkel és ásványokkal, híreket és információkat hallunk, gondolkozásunkat, ítélkezésünket bizonyos megszokottság, begyakorlottság, ismétlődő gondolatmenetek jellemzik. A dolgokról elsősorban az jut eszünkbe, amit tanultunk, hallottunk, eddig tapasztaltunk róluk. Kiskorunktól kezdve neveltetésünk, iskoláztatásunk révén – kész ítéletek, verbális megfogalmazások rendszerét sajátítjuk el, amelyek végül már szinte zárt burokként vesznek körül minket. Ezért a legritkább esetben éljük meg a dolgokat, az eseményeket a maguk tiszta valóságában. Felfogásunkat, élményeinket az előzetesen már kialakult vélemény és előítélet-rendszerek, attitűdök szűrőjén át kapott – sokszor torzított benyomások alakítják.”
Hétköznapi cselekvéseink és a bábozás
A gyermek kíváncsian és alaposan kísérletezik a tányérjába kitett spenótfőzelékkel. A felfedezés öröme felébreszti benne az alkotómunka izgalmát és a játékkedvet. Ujjai közt simogatja, érzékeli állagát, súlyát, majd megemel belőle egy maréknyit, hozzácsapja az etetőszék asztalához. Élvezi, ahogyan toccsan, sőt, ha tetszik a hangja, többször megismétli, meghallgatja. Tenyerével szétkeni, figyeli selymességét, ragacsosságát, majd belerajzol az ujjával, alakítja. De van, amikor tisztelettel visszalép, és a tányért megbillentve megfigyelővé válik, csodálattal figyeli az önmagától mozgó, változó zöld anyagot, amely vagy olyan, mint egy élő térkép, vagy egy mozgó felhő, vagy tátott szájú krokodil. Hagyja, hogy alakuljon magától, változzon át, élje életét, engedi, hogy lepje őt meg a spenót. Majd ha megunta, akkor közbelép, beleönti poharából a sárga narancslevet és rácsodálkozik, ahogy foszlányokká oldódik, hígul a zöld massza, keveredik a két szín, majd eggyé válik, születik valami új, ami felébreszti a kíváncsiságát, és megkóstolja, amit létrehozott. Felnőtt fejjel sokszor fölöslegesnek, irracionálisnak tartott cselekvések a legalkalmasabbak arra, hogy olyan szintre fejlesszük az anyagérzékelésünket, belelátó képességünket, amelyen gyermekkorunkban volt. Ezek a cselekvések töredékeikben jelen vannak a mindennapjainkban is. Olyankor észrevétlenül ott a játék, az animáció, csoda a hétköznapokban. Olyan jó pukkasztani a pukkasztós nájlont, mert minden kis levegővel telt buborékban ott az izgalom, a meglepetés, a változás lehetősége, minden kis pukkanás olyan, akár egy minikatarzis. Beleszagolni egy frissen vásárolt könyvbe, vagy egy régi bőrtáskába, megannyi érzést, gondolatot ébreszt bennünk.
Ha például a reklámokban látott, vízben oldódó WC-papír gurigában nem csak az új technológiát, a praktikumot látjuk, és lehúzzuk a vizet utána, hanem a vízcsap alá tartva eljátszunk vele, és tekintetünk a szokásosnál nagyobbra kerekedik az örömtől, a meglepetéstől annak átváltozása láttán, ez felkeltheti a más anyagok iránti kíváncsiságunkat is, elképzelhető, hogy gyakrabban simogatunk meg egy téglát, mielőtt beépítjük a falba. Vagy szagoljuk meg a paradicsomtövet, mielőtt felkötözzük ahhoz a karóhoz, amely másképpen muzsikált, amikor bevertük a földbe, mint az azelőtti fadarab, majd mielőtt a sarat lemosnánk a kezünkről, előbb gyúrjunk belőle két kis gömböt, amit szúrjunk fel egy göcsörtös többágú fadarabra, melybe egy sárkányt láttunk bele, a sárkány körülnéz és elindul. Azonnal élő lesz a kapcsolatunk az összes eszközzel, anyaggal, amit a kezünkbe fogtunk, jobban megismerjük őket, új dolgokat tudunk meg róluk.
A gyermek mindenből mindent tud csinálni
„A népi alkotó munkában az anyag adottságainak közvetlen kihasználása különösen szembeötlő” – írja a híres orosz bábos, Szergej Obraszcov a kínai népművészettel kapcsolatban a Kínai színház című művében. A keleti világ művészetének egyik legértékesebb vonása az anyag lelkéhez való közelítés. Ebből a közeli kapcsolatból származik az emberek különös érzékenysége a bábművészet iránt, a bábuhoz fűződő évezredes, különleges viszonyuk.
A különböző anyagok szövetének, látható és tapintható alakjának megismerése közelebb hozza a bábok világát, növeli az életre keltés lehetőségeit. A bábos alkotó lény, akit belelátó képessége ösztönöz, hogy továbbfejlessze, díszítse, finomítsa, pontosítsa, műtárggyá alakítsa, majd életre keltse a „halott” anyagot. Ez a folyamat sajátja a természeti népeknek, a keleti kultúrához tartozó népeknek, valamint nyugati kultúrákban a népművészeknek, a természettel még közeli kapcsolatban élő embereknek és legelsősorban: a gyermekeknek. A gyermekek, akikről emlékirataiban W. Goethe azt írja, hogy „mindenből mindent tudnak csinálni”.
Japánban az anyagérzékelésre és a belelátásra való óvodai és iskolai nevelés, valamint a családon belüli gyermeknevelési hagyományok saját népművészetük alapjain indítja el a gyermekeket. Ez a fajta szemléltetés és gyakorlás a hazai hagyományok befogadása mellett a legkorszerűbb művészet felfogására és megértésére teszi képessé őket gyermekkoruktól kezdődően.
Székácsné Vida Mária a hetvenes években közli a következő sorokat a Gyermekművészet Japánban című könyvében: „A rajz, festés nem minden a japán képzőművészeti nevelésben. A tárgyakat legalább úgy kell tudni tapintani, formázni, a térben elhelyezni, mint meglátni, és a látványt két dimenzióban rögzíteni. »A jó vonalú kavicsokat ujjam bögyével is élveztem – ízleltem szinte.« – írja Illyés Gyula. A japán gyerekek is ezt teszik, akiknek az egyik iskolai feladatuk az első két osztályban, hogy köveket, csigákat, kagylókat gyűjtsenek, melyekből nagyméretű ábrákat raknak ki az udvaron. Az osztályban doboztetőre – többféle anyagból – kis kertet, babaszobát építenek. Ehhez aztán kövek, kagylók, csigák mellett homokot is használnak, fák termését, különös formájú gallyait is. Japánban kétféle tradícióban is gyökerezik ez a gyakorlat: az egyik a kövek gyűjtése és ezekből való képalkotás, a másik a kertrendezés.”
Ennek a jelenségnek van egy univerzális gyökere is: a gyermek vágya egy kicsinyített világ létrehozására. Legyen az a terebélyes diófára épített apró faház, tengerparti homokvár, az örökifjú klasszikus, az ebédlőasztalra terített kockáspokróc-sátor vagy a babaszoba, a legó-város, dobozlakás. Minden gyermek természetes igénye egy kicsinyített, saját maga alkotta, uralta, manipulálta világ teremtése. Polcz Alaine pszichológus és terapeuta így fogalmazza meg Világjáték – dinamikus játékdiagnosztika és játékterápia című könyvében:
„A környezet a kicsi gyermekhez viszonyítva aránytalanul, birtokba vehetetlenül, megismerhetetlenül bonyolult és nagy, de a kis élettelen tárgyak segítségével a gyerek úrrá lehet a fölébe növő dolgokon. Ezt már az ősember is felismerte, és a valóságos világ tárgyainak kicsinyített mását adta kezébe játékként (babát, fazekat, lovat). A dolgok kicsinyített mása veszélytelenebbé teszi, és megszelídíti a világot. A birtokbavétel, a megismerés manipuláción, utánzásos ismétlődő játékon, tanuláson keresztül történik.”
Ez kultúrától független belső igény: biztonságérzetet adó, kreatív energiákat mozgásba hozó tapasztalatszerzés. Az eszkimó gyermek jégből építi babakunyhóját, a magyar gyermek faágakból, de mindkettőt ugyanazon érzések, gondolatok vezérlik. Ösztöneiket követik: alkotnak maguknak egy kis világot az őket körülvevő anyagokból, amelyekbe belelátják mindazt, ami fantáziájuk által egységes egésszé alakul. Átalakul minden anyag, de az idő és a tér is a megszokottól eltérően működik. Egy dobozban létrehozott mini ősparkban az ökölnyi kő, mely a hegyet jelenti, dinoszaurusszá növeli a mellette lévő kis gyíkot. Ennek ellenkezője történik viszont, ha egy óriásbábu megjelenik egy kastélyparkban vagy templomtéren. A méretek és az arányok bukfencet vetnek, a mozdulatok ritmusa az időérzékünkkel is eljátszik. A változás csodája és az anyag lelkének felfedezése bármilyen életkorban nagy kalandot jelent.