Cseke Péter

1.

Huszonkét évig dolgoztam a rendszerváltás után kimúlt Falvak Népénél, és így alkalmam volt megismerkedni 1968 utáni közművelődésünk mindennapi gyakorlatával. És persze annak – modellteremtő – történelmi előzményeivel. Ezek birtokában váltam magam is közösségi művelődésszervezővé. S ezzel már azt is jeleztem, hogy számomra a kifejezés fogalmi töltetét a helyi önszerveződés által életre keltett szellemi igényszint artikulációja jelenti. Ekképpen a közösségépítés fundamentumát.

Ennek életszerű megnyilatkozásait a hetvenes évek második felében megjelent szociográfiai köteteim (Víznyugattól vízkeletig, 1976; Látóhegyi töprengések, 1979) riportjaiban igyekeztem ábrázolni. A számomra is legemlékezetesebbek közül A szellemi folytonosság őrzőire utalnék, amelyik a nagyzerindi (Arad megye, Körösköz) képtárteremtés történetét meséli el. A határszéli falusi környezetben teljesen újszerű közművelődési intézmény megteremtése szó szerint a szülőföldjük holnapjáért felelősséget vállaló zerindi születésű értelmiségiek segélykérése alapján született. Az ötletgazda Fazekas József történelem–földrajz szakos tanár 2017-es kötetének (A visszajáró történelem útjain) széles körű visszhangja azt bizonyítja: a Zerindi Képtár immár fogalom a szűkebb és tágabb közösség értéktárában

Másik példámat a tömbmagyarság köréből veszem, a Szászfölddel szomszédos Homoródok vidékéről. A hetvenes években ez a székely kistáj fehér foltnak számított a Hargita megye közművelődési térképén. Engem pedig szülőföldem emberei arra kértek: segítsek ennek a „fehér folt”-nak az eltüntetésében. Akkori tudásom és korabeli újságírói „kapcsolatrendszerem” igénybe vételével igyekeztem megtenni a tőlem telhetőt. Ma a Hála József budapesti néprajzkutatóval szerkesztett (A Homoród füzes partján) tanulmánykötet két kiadása tanúskodik a vidék – Orbán Balázs és Jánosfalvi Sándor István után – harmadik felfedezéséről; a Hazatérő szavak című szociográfiai riportgyűjteményem 1985-os és 1994-es (bővített) kiadása, a képzőművészeti táborozások nyomán évről évre gyarapodó Homoródi Képtár ugyancsak azt jelzi, hogy közös akarattal mire jutottunk.

Hogy a kommunista hatalom menynyire érzékeny volt a közművelődési eszközökkel kialakítható művelődési alakzatokra, arra három „intézkedését” hozhatom fel példaként:

            a) nagyzerindi barátaimat a Securitate vegzálta, gyűjteményük bővítését célzó körútjukon letartóztatta;

            b) 1987-ben, a soron következő művelődési hét szervezése közben engem Hargita megyéből kitiltottak;

            c) ugyanabban az évben a romániai magyar sajtó Központi Bizottsági osztályvezetője megtiltotta, hogy a továbbiakban közművelődési témákról írjak; mondván: „az agrikultúra is kultúra”.

A nem központi kultúrpolitikai célkitűzések jegyében létrejövő helyi közösségi kezdeményezések hatósugara már a Ceaușescu-korszakban is áttörte a falu, a kistáj vagy akár a megye határát. Gondoljunk a Jobbágytelki Népi Együttesre, melynek tagjai többször is teltházas előadást tartottak a Kolozsvári Magyar Operában, illetve a Béke téri diákszínpadon. Ugyanakkor minden fontosabb kolozsvári színház- és operaelőadáson ott lehetett látni az autóbusszal nyárádmenti népviseletben érkező jobbágytelkieket. A nyolcvanas évek derekán élénk sajtóvisszhangot váltott ki, hogy Homoród mentére vissza-visszajáró művészek csoportos tárlaton mutatkoztak be a rangos Korunk Galériában. A helyszíni szemlét tartó Kántor Lajos galéria-szervező meghívása olyan művészeknek szólt, mint Balázs Imre, Bocskai Vince, Kedei Zoltán, Kusztos Endre, Maszelka János, Petkes József, Szécsi András, Tirnovan Vid, akik külön-külön is esélyesei voltak egy-egy kolozsvári megmérettetésnek. Ami visszaigazolta Balázs Imre elgondolását: művészileg kiérlelt alkotásokkal kell megalapoznunk a homoródmenti gyűjteményt is. (Ennek értelmében mindenki a műtermében véglegesítette a gyűjteménynek szánt alkotásait.) Autóbusznyi kultúrszomj – ezzel a címmel jelent meg a nem mindennapi eseményről az Utunk krónikája. A szerzőt meglepte, hogy a homoródmentiek elkísérték művészeiket a tárlatmegnyitóra. Azt emelte ki, hogy ezzel a Kolozsvár-látogatással átléptek egy küszöbön: a kultúra tágabb közösségi hálózatával ismerkedtek.

Az 1989-es korszakváltás után rendre kiépülő testvértelepülési kapcsolatok révén lehetővé vált az is, hogy a helyi közösségi kezdeményezéseknek fokozatosan helyük és szerepük legyen a nemzeti együttműködés hálózatában.

2.

Ha szakszerűen akarok fogalmazni, akkor azt mondom: a közművelődés is korfüggő és helyzetadekvát. Vegyük csak a népfőiskola intézményét. A Tessedik Sámuel nevéhez fűződő nagyszentmiklósi népfőiskola mezőgazdasági mintaiskolaként indult be 1803-ban, és ingyenes oktatásban részesítette a tanulni vágyó gazdaifjakat. Az Erdély Széchenyije által alapított makfalvi kollégium „az életre hasznos mesterségeket” tanította 1838-tól. A két világháború közötti kisebbségi helyzetben Balázs Ferenc a maga vidékfejlesztő elgondolásainak megvalósításában szánt központi szerepet a népfőiskolának. Márton Áron pedig a családi, honismereti és nemzeti nevelés érdekében szorgalmazta a népnevelés kereteinek a kiépítését és tervszerű, egységes irányítását, amelynek igen lényeges része a gazdasági műveltség állandó gyarapítása is. A harmincas évek második felében hasonló funkciót töltöttek be a katolikus, református és unitárius téli gazdasági iskolák. A negyvenes évek elején Észak-Erdélyben ugyancsak megnőtt a népfőiskolák presztízse: a művelt nép eszméjének jegyében neveltek ki ifjú faluvezetőket. Jancsó Béla ez időben

szervezte a kolozsvári írók, művészek orvosok falujárását az EMKE égisze alatt. Kevesen tudják, hogy Kolozsvárnak még a Ceaușescu-korszakban is működött egy ideig a felnőttnevelés magyar fóruma az ARLUS (Asociația Românească pentru Strângerea Legăturilor de prietenie cu Uniunea Sovietică; a Román– Szovjet Barátság Erősítéséért Társaság – szerk. megj.) székházában. Természettudományi, zeneművészeti, helytörténeti stb. tárgyú szabadegyetemi előadások hangzottak el, jeles színművészek közreműködésével. Amikor Kós Károly (újból) anatéma alá esett, ez az önművelési színfolt is eltűnt a város életéből.

Az EMKE 1991-es újraindításának történetét, feladatvállalásait megörökítette a sajtó. Tevékenysége nyomon követhető a Művelődés hasábjain. Helyzetértékelésre már csak azért nem vállalkoznék, mert értesüléseimet 1991 után jórészt a sajtóból szerzem, nem pedig közösségiművelődés-szervezőként. Évek óta követem például a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsorát. Így jutnak tudomásomra a Kárpát-medence legkülönbözőbb helyszíneinek művelődési eseményei. Legutóbb arra lettem figyelmes, hogy a Daróc nevű községek fülpösdaróci (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye) találkozóján ott vannak szülőfalum képviselői is. Homoróddaróc helyett? Dehogy! Fülpösdaróc testvérfaluja Recsenyédnek. Ahol ugyan nincs óvoda, elemi iskola, de van egy közösségszervező lelkésznő, aki híressé tudta tenni szülőfalumat. Annyira, hogy 2011-ben a Duna televízió Recsenyédről közvetítette Nagy Adél március 15-i prédikációját. Alkalmat adva arra is, hogy „megcsodálja” a világ a homoródmentiek népviseletét.

Szilágynagyfaluba Falvak Népe-szerkesztő koromban sokat jártam. Major Miklós tanár úr Időjárás, éghajlat és mezőgazdaság című 1980-as kötetéhez bevezetőt is írtam. Ezt megelőzően a nagyfalusi Toldi-mondák is izgalomba hoztak. Az is, hogy a falu főutcáját kétszáz éve Budának hívják. Most tudom meg a Határok nélkülből, hogy Arany János felmenői valóban Szilágynagyfaluból származnak, és hogy Toldi-mondáknak van valóságalapjuk. Mindez nem kisebbíti Nagyszalonta kultikus jelentőségét. Nagyszalontán a költő születésnapján, Szilágynagyfaluban elhalálozásának év fordulóján emlékeznek meg Arany Jánosról. Ez a „munkamegosztás” pedig gazdagítja mind a határon innenieket, mind a „határon túliakat”. Szilágynagyfaluban a Petri Mór Általános Iskola és a Báró Bánffy György Kulturális Társaság közreműködésével szervezett hetedik Arany János Napokon félezren tették tiszteletüket a költő emléke előtt. Ez pedig nem kis dolog egy olyan település esetében, ahol félezernyi kisdiák csügg Arany szavain.

3.

Aki fellapozza a Művelődés korábbi évfolyamait, találkozhat a Visszahódítható értéktartományok című írásommal. Amit aztán – a szerves építkezések megszállottjaként – fejezetépítővé „léptettem elő” a Hazatérő szavak 1985-ös kiadásában. Ebben hét olyan szociográfiai riport is szerepel (Egy önkéntes múzeumpártoló feljegyzései fejezetcímmel), amelyek múzeumaink korabeli állagát próbálták felmérni. A Művelődésben megjelent teljes sorozat – a mai állapottal egybevetve – érdemes lehet az újrakiadásra. A népfőiskolákról írt tanulmányaim régóta igénylik, hogy kötetben új életre keljenek.