A fenti címmel állított össze fényképkiállítást e sorok írója, a marosvásárhelyi orvosi egyetem tanára. Az Örményországban készült felvételek a száz évvel ezelőtti népirtásnak állítanak emléket, miközben bemutatják a nemrég függetlenné vált ország múltját és jelenét, értékeit és ellentmondásait. A marosvásárhelyi kiállításnak az unitárius egyházközség tanácsterme adott otthont az erdélyi magyar közművelődés napja alkalmából. Igény és lehetőség szerint a szerző más helyszínekre is elviszi a kiállítást, ahol egyúttal az örmény genocídiumra is emlékezhetnek.
A fényképek által a kegyeleti helyszínek közelebb kerülnek hozzánk. Az egész fotókiállítás az idegen nagyhatalmak ütközőpontjában őrlődő és nemesedő keresztény örmény lélek és a szocialista sorsból közel negyedszázada önállósodó fiatal örmény állam előtt tiszteleg. Különálló és közös feladat megőrizni az értékeinket, jelen esetben azon örmény értékeket, amelyek az egyetemes kultúrát gazdagítják.
A jobb megismeréshez nyújt alkalmat a kiállítás. Bemutatja az ezerhétszáz éves örmény kereszténység jelképeit, köveit és rítusait, a szerző által meglátogatott keresztény templomokat és szent helyeket (Khor Virap, Noravank, Sevanavank, Echmiadzin), a szocreál Jereván sajátos építészeti megvalósításait, sajátos örmény motívumokat, népi hangszereket, gyöngyöket, ételeket, idősek és fiatalok arcképeit, valamint a függetlenségét ünneplő országról is láthatunk felvételeket. Az utolsó, ötvenedik kép egy örmény nemzeti színekkel befestett arcú kisgyermeket ábrázol, címe: Örménynek született. Az egyik felvételen a győzelmi sas kőszobra tekint reánk, a két évtizeddel ezelőtt Nagorno-Karabah tartományért küzdő örmények harciasságát és hazafiságát jelképezve. De a jelenhez tartoznak az országutakon nagy számban megtalálható Ladák, vagy a ma is üzemképes földgázas busz látványa. A múlt és a jelen erősen összekapcsolódnak, kiegészítik egymást.
A kiállítás megnyitójával szinte egy időben volt az örmény szertartású mise, amelyet Ferenc pápa a száz évvel ezelőtt a törökök által lemészárolt örmények emlékére mutatott be a római Szent Péter bazilikában, Törökország tiltakozása ellenére. Húsvét második vasárnapján az örmény rítusú híveknek örmény egyházfők és politikai vezetők jelenlétében bemutatott misén Ferenc pápa az egyház doktorává avatta Náregi (Virrasztó) Szent Gergely (945–1003) örmény szerzetest. Megválasztása után három hónappal, 2013 júniusában Ferenc pápa a 20. század első népirtásának nevezte az örmények lemészárlását.
Örmény genocídium
Bár általában nem jelent örömet, akár kellemetlen is lehet, az igazságot igenis ki kell mondani. Száz éve, 1915. április 24-én Konstantinápolyban örmény közéleti és szellemi vezetők, közösségi képviselők letartóztatásával és deportálásával vette kezdetét a törökországi örmény közösség tragédiája, a lakosság elhurcolása és legyilkolása. Tervszerűségét, méreteit és brutalitását figyelembe véve sokan az első modern népirtásként tartják számon az örmény holokausztként is emlegetett eseménysorozatot. A népirtás felelősei a hatalomra kerülő nacionalista ifjútörökök, az Oszmán Birodalom egykori vezetői, akik az amúgy vesztes első világháború zűrzavarában az árulónak titulált örményeket tették felelőssé a kudarcokért. A törökök 1915 nyarától több tízezer, százezer nőt, gyermeket és idős embert deportálták megfelelő víz- és élelemellátás nélkül a szíriai sivatagba. Többségük nemcsak embertelen viszonyoknak, hanem leírhatatlan kegyetlenkedéseknek volt kitéve, és már az úton meghalt. Az önvédelmi kísérletek többnyire tragédiával, tömeges pusztulással végződtek. Történészek szerint az 1917-ig tartó török vérengzésekben másfél millió örményt gyilkoltak meg, de a pusztítás nem csak emberéletekre irányult, hanem a Törökország területén található örmény műemlékek folyamatos megsemmisítése is elkezdődött.
Manapság a kolosszális méretű jereváni Genocídium Emlékmű, múzeum és környéke arra készteti az arra járó emlékezőt, hogy kegyeletét rója le a helyszínen, és imát mormoljon az örökmécsesnél. Örvendek, hogy magam is elmondtam egy Miatyánkot, és elhelyezhettem az emlékezés virágait.
Szomorú viszont, hogy az elkövetők leszármazottai ma sem ismerik be tettüket. Törökország úgy szeretne tagja lenni az Európai Uniónak, hogy népirtás helyett éhínséggel párosuló polgárháborús konfliktusnak tartja az akkor történteket. Eközben a térség államok közötti szembenállás és ellenségeskedés helyszíne. Napjainkban is veszélybe került számos keresztény ember élete, és a hírekből egyre többször hallunk oktalan vérontásokról, akár keresztény egyetemisták lemészárlásáról, miközben a világhatalmak tehetetlenségének és közömbösségének vagyunk a szemtanúi.
A Musza Dagh negyven napja
Az örmény tragédiát taglaló ismert könyv, Franz Werfel A Musza Dagh negyven napja című regénye a kisebbségi sorsban élők, így az erdélyi magyarság „kötelező” házi olvasmányává vált, mondanivalója ma is időszerű. Azt üzeni, hogy minden népnek, közösségnek kötelessége megemlékezni múltjáról, ősei áldozatairól és szenvedéseiről. Ez vonatkozik az Erdélyben hazára talált magyar-örményekre, illetve örmény gyökerűekre is. Amikor a nyolcvanas években magam is elolvastam a regényt, óhatatlanul is párhuzamot vontam az örmények és az erdélyi magyarság sorsa között. És szorongva gondoltam arra, vajon még mi várhat reánk. És itt félretehetjük az annyit hangoztatott magyar borúlátást. Mert amikor el vagyunk keseredve, nemcsak a nálunk szerencsésebbekre gondolhatunk, hanem akár olyanokra is, akiknek a sorsa a miénknél is mostohább. Ilyen az örmény közösség. Rengeteg történelmi tragédia érte őket, aminek a következménye, hogy ma kétszer több örmény él diaszpórában, mint a jelenlegi anyaországban. Három nagyhatalom, a perzsa, a török és a szovjet ütközőpontjában vívódott ez a kis őskeresztény ország, amelynek mégis sikerült megmaradnia, és közel negyedszázada kivívnia a legújabb kori függetlenségét.
Az örmény ember élete azonban ma sem felhőtlen. Szent hegye az Ararát, amely Törökország területén fekszik, ahova politikai okokból, a határátkelés tiltása miatt nem lehet eljutni. Amennyiben nem takarják fellegek, a fővárosi, jereváni panorámát uralja a Kis- és a Nagy-Ararát csúcsa, de a szívekben ez csupán egy nosztalgikus és kielégítetlen érzést táplál. Mi lenne, ha a székely ember sohasem mászhatná meg a Hargita hegyoldalait, völgyeit és csúcsait?
Ugyanakkor a diaszpórában élő örmény embernek egészen mást jelent az anyaország, mint nekünk, erdélyi magyaroknak. Nekünk Budapest a lelki-szellemi fővárosunk, ahova hazalátogatunk, miközben például, egy erdélyi örmény számára Jereván másféle érzéseket táplál. Bár a többségnek nem adatott meg a személyes kapcsolat alkalma, ma már sokan eljuthattak egy-egy emlékezetes kirándulás során az örmény fővárosba, és megcsodálhatták az ország kolostorait és szépségeit, megismerhették ellentmondásait. Mégis, részben idegen marad számukra az a világ. Európa egyik legszegényebb és legigénytelenebb országa, amely földrajzilag a Kaukázuson túl, az ázsiai Törökország szomszédságában fekszik.
Örmény–magyar közös múlt
Az örmény értékek az egyetemes kultúrát, ezen belül a magyar kultúrát is gazdagítják. Az Erdélybe települő örmény családok az évszázadok során nemcsak támogatói, hanem egyúttal meghatározói is voltak a közös erdélyi értékrendnek. Az emlékezetben megmaradó számos jelentős erdélyi magyar-örmény személyiség élete és tevékenysége nélkül mindannyian szegényebbek lennénk.
Erdélybe a 17. századtól vándoroltak be az örmény népcsoport tagjai, elsősorban Moldvát érintve. Az óhazából távozottak az egykori főváros, Ani lerombolásával magyarázták kivándorlásuk okát. Ani az örmény haza szabadságáért folytatott küzdelem és az összetartozás jelképe minden diaszpórában élő örmény számára. Az erdélyi örmények számára az általuk létrehozott Szamosújvár vált az emlékezet helyévé, az örmény identitás központjává, az erdélyi örménység „fővárosává”.
Alapvetően négy erdélyi települést tartunk számon örmény helységként: Szamosújvárt, Erzsébetvárost, Csíkszépvizet és Gyergyószentmiklóst. Az örmény egyház jelenléte ezeknek a településeknek közös ismertetőjegye volt mindenkor. A legtöbb örmény család ezekről a településekről rajzott ki Erdély és a Kárpát-medence különböző területeire, így Marosvásárhelyre, Brassóba, Nagyszebenbe, Kézdivásárhelyre, Nagyváradra, Temesvárra, Máramarosszigetre stb. Az Erdélyben letelepedett örmények az uralkodóktól rendszeresen különböző kiváltságokat kaptak, amelyek a kereskedő-iparos tevékenységüket segítették elő.
Az erdélyi örmények többsége az évtizedek, évszázadok során asszimilálódott, aminek a legfőbb oka valószínűleg az örmény nyelvnek, mint anyanyelvnek a térvesztése. Olyan mentalitás alakult ki a köreikben, amelynek az a lényege, hogy „magyar hazafinak kell lenni, de örmény módon kell élni”.
A kettős identitású leszármazottak, a napjainkban akár negyedíziglen, nyolcadíziglen örmény ősökkel rendelkezők az örmény történelem, kultúra és hitélet gazdag világának a hordozói és kisugárzói. Csupán egyetlen köznapi példa: az örmény ételek gyakorlati felidézése egyes összejövetelek alkalmával, a nem örmény jelenlevőknek is sajátos gasztronómiai élvezetet jelent.
EMKE-elismerés a marosvásárhelyi örményeknek
A megalakulásának 130. évét ünneplő Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület országos elnöksége idén oklevelet ítélt a Marosvásárhelyi Örmény-Magyar Kulturális Egyesület részére az alábbi indoklással: „a magyar-örmény közösség identitása megőrzéséért szervezett rendszeres kulturális rendezvények lebonyolítása érdekében kifejtett áldozatos tevékenységéért”.
Az egyesület (elnök: dr. Puskás Attila, alelnök: dr. Nagy Attila, titkár: Ávéd Szász Rózsa) a marosvásárhelyi örmény származású magyarok művelődési életének a kiteljesítését vállalja magára, az ősi kultúra és a hagyományok továbbéltetése által hozzájárul közművelődési életünk gazdagításához. Előmozdítóira feltétlenül érvényes az EMKE jelszava: „Ki a köznek élhet: annak élni érdemes”.
