Lapunk 2017. márciusi számában Életviszonyok egy mezőségi faluban címmel a szerző tömör összefoglalót írt Mezőkeszü 1940-50-es éveiről. Kun Árpád nyugalmazott református lelkész azóta bővítette és újabb adalékokkal egészítette ki a mezőségi falu évtizedekkel ezelőtti életét leíró emlékiratát. Munkájából a mára lényegesen átalakult, sőt eltűntnek is mondható falukép és falusi életvitel rajzolódik ki, szerkesztőségünk ezért tartotta indokoltnak az írás folytatásos közlését, a már megjelent részek kihagyásával. (A szerkesztőség)
Évszakok Keszüben
Tavasz
A következőkben a négy évszak fontosabb eseményeit szeretném összefoglalni. Azért kezdem a tavasszal, mert édesapám tél végén, tavasz kezdetén kezdte el a szolgálatot Keszüben.
Kora tavasszal mintha minden újjáéledne. A gazdák eltették a fából készült szánokat, amelyekkel télen trágyát hordtak, és előkészítették a szekeret. Az udvarokon már kora tavasszal megjelentek a báránykák, a kiscsirkék, később a kis bornyúk, a malacok. Sokan Mócson a februári nagyvásáron vettek malacokat, mondván, hogy karácsonyig megnőnek. A kerteket kezdték felásni. A kerítéseket javították. Abban az időben a ház körül sokan fűzfaágakból fontak kerítést. A gazda egyik legfontosabb feladata az állatok ügyelete volt. Tavasz felé már fogyott a takarmány. Míg a juhok az udvaron egy elkerített helyen szénáztak, addig a báránykák az udvaron kergetőztek. Március végén, április elején, ahogy a fű kezdett sarjadni, már a 8-10 éves gyermek elindult a juhokkal és a széleken legeltetett A tavasz egyik kiemelkedő eseménye a juhbemérés volt. Ekkor hajtották ki a juhokat a mezőre. Keszüben ez Szentgyörgy nap után, azaz április 24. és május 1. között volt. Ilyenkor megfejték a juhokat. És aki a legtöbbet fejt, ő volt az első a sorban a fejésnél. A pásztor volt, aki nyilvántartotta a sorrendet. Mindig megüzente, ki következik a fejéssel. Tavasszal és kora nyáron még naponta háromszor fejtek. A juhlegelő mintegy 4 kilométerre volt a falutól. Legalább ketten mentek, mert visszafelé egy teli cseber juhtejet hoztak. A tejbe már ott a legelőn oltóanyagot tettek, ami hazáig megaltatta a tejet. Otthon aztán sajtot, túrót készítettek. A pásztornak a soros fejő mindig főtt ételt vitt. Volt, aki cigarettát és egy kis üveg pálinkát is mellékelt. A bemérés ünnep volt. Ilyenkor elválasztották a bárányokat az anyjuktól. A legtöbb helyen ilyenkor vágtak egy bárányt. A gazda eladott a bárányokból, és egypárat megtartott. Azt ő nevelte otthon, és a bárány annyira megszokta gazdáját, ha a mezőre ment a gazda, követte. Bemérés napján a lányokat hideg vízzel leöntőzték. A juhok decemberig voltak kint, de ha a hó lehullott, akkor már hazavitték.
A juhok februárban-márciusban kezdtek bárányozni A gazda már március elején, ha lehetett, szántott, boronált. Ilyenkor vetettek tavaszbúzát, tavaszárpát, cukorrépát, kendert. A kukoricát április második felében vetették. A keszüiek nem voltak nagy kertészek, de ilyenkor már kezdték elvetni a magvakat. A melegágyakba elültették a paradicsom, a paprika, a dohány és más növények magvait. A palántokat csak májusban ültették ki. Abban az időben elég jól jövedelmezett a répa, és a dohány, igaz, hogy sok volt velük a munka.
a 2017-es Imahét alkalmával
Március végén, április elején indult a disznócsorda. Általában egy vasárnap reggel hajtották ki először a disznókat. A pásztor a cigányok közül került ki. A csorda a Dinnyésföld nevű határrészen legelészett. Ott volt árnyék, volt forrás. A malacok nyáron szerették a pocsolyát. Mivel a Dinnyésföldön könnyen lehetett agyagot ásni, a pásztor, akinek nagy családja volt, a család egy részével vályogtéglát gyúrtak. A malacok az első napokon összevissza szaladgáltak, de lassan megszokták a csordát, és estére könnyen hazataláltak. A pásztornak itt is rendre hideg ételt, szalonnát, túrót, tojást csomagoltak.
A következő fontos esemény a szarvasmarhák kihajtása volt. A teheneket május 15-én hajtották ki, amikor már elég nagy volt a fű. A falunak két tehéncsordája is volt. Az egyik csorda a falu felső felén, a Dinnyésföldön, a Laposban és a Meggyesföldön legelészett. Ez a csorda reggel nagyon korán indult, és este napnyugta felé jött haza. A tehénpásztornak is mindennap tett egy gazda a tarisznyájába hideg ételt. A másik tehéncsorda a Sósba nevű réten legelészett. Ezek kint aludtak, és ott fejték meg a teheneket. Mivel május-júniusban az ökröket kevésbé használták, mert sok volt a kapálnivaló, ezért az ökrök számára is alakult egy csorda.
Az asszonyok kora tavasszal március elején még szőttek. Mikor végeztek ezzel a munkával, jött a fehérítés. A vásznakat többször is kimosták és szárították. Akinek volt zöld fű a kertjében, az odaterítette a vásznat száradni. Mivel sokáig önellátóak voltak, ezért ültettek kendert, hogy legyen ágyneműjük, fehérneműjük, zsákjuk. A papi lak ablakaiból jól lehetett látni, hogy a szemben levő oldalon a kertekbe a gyümölcsösökbe száradtak a megszőtt vásznak.
Márciusban még sok sáros nap volt. Hóolvadás után nehéz volt a faluban járni. Ilyenkor az emberek a kertekben, gyümölcsösökben jártak. A férfiak és a bátrabbak falábakkal (gólyaláb) jártak. Az akácfából készült falábat térd alatt bőrszíjúval erősítették a lábhoz. Én már 6 éves koromban tudtam falábbal járni. A férfiak is sáros időben falábbal jöttek a templomba. Sokan a templom falához támasztották a falábakat.
A tavaszhoz szorosan hozzátartozott a húsvét, a konfirmálás, a májusfaállítás, a pünkösd. A falu népe fontos dolognak tartotta a húsvét megünneplését. Az ünnep március végén, április elején volt. Már virágvasárnap elkezdődött a készülődés. Ha jó idő volt a nagyhéten, takarítás, meszelés volt a házakban. Ha az idő engedte és az ünnep április közepe felé volt, akkor már kezdtek a nyári konyhába főzni. Ilyenkor már ott voltak az udvaron a kiscsirkék, a bárányok, a malacok. Ezekre az állatokra nagy gondot fordítottak.
Falun komolyan vették az egyházi ünnepeket. Igaz, hogy a pártállam politikája egyházellenes volt, de az egyszerű ember ragaszkodott a hagyományokhoz. Húsvét előtt megtartották a nagyhetet, amikor bűnbánati istentiszteletre jártak reggel és este. Különösen nagyszombat este voltak sokan a templomban. Úrvacsorát abban az időben csak az vett, aki legalább egy alkalommal volt bűnbánati istentiszteleten. Nagypénteken böjtöt tartottak. De falun más évszakban is egyesek szerdán és pénteken böjtöset fogyasztottak. A nagypéntekhez hozzátartozott a pattogtatott kukorica. Volt egy cigányné, Anikó, aki ilyenkor egy nagy rostával járt, és pattogtatta a házaknál a kukoricát. A húsvéthoz hozzátartozott a bárány is. Nagypéntek reggel Mócson mindig volt bárányvásár. Ha a románoknak más alkalommal volt a húsvétjuk, akkor is volt bárányvásár. Apám is sokszor nagypénteken korán megjárta a vásárt. Húsvétra volt bárányhús. Ünnep előtt az asszonyok sütöttek, főztek. Sokan szombaton sütötték a kalácsot és a kenyeret. Volt, aki még egy kemence lepényt is sütött a szegényeknek, kéregetőknek. Az ünnepi menühöz hozzátartozott a töltött káposzta is. Ilyenkor füstölt húsból készítették a tölteléket. Ünnep első napja délutánján a templomban a gyermekek énekeltek, szavaltak. Később kezdődött a tánc, a mulatság. A gyermekeknek is volt külön tánca. Ez volt ünnep másodnapján is. Harmadnap, amely keddre esett, ekkor sokan mentek Mócsra a vásárba. A húsvéthoz hozzátartozott a piros tojás. Az öntözés Keszüben nem volt divatban. Húsvétkor is nagyon sokan új ruhába öltöztek.
Az ünnep elteltével tovább folytatták a tavaszi munkákat. Még sok volt a vetnivaló. Még mielőtt kiment volna a csorda, közmunkával tisztították meg a tövisektől a legelőt. Április közepe táján, vagy ahogy mondták, amikor kezd virágzani a kökény, lehet vetni a kukoricát. Ezt a kertekben, vagy kisebb parcellákban kézzel vetették fészkekbe. Már volt egy pár lóvontatású kukoricavető gép is a faluban. A kukorica közé szemes paszulyt vetettek. Már az ötvenes években is, még mielőtt megalakult volna a közös gazdaság, ott volt a felhívás, hogy május 1 tiszteletére legyen meg a vetés. Megjelentek az akkor vezető párt küldöttei, és siettették a munkákat.
Próbálták bevezetni, hogy falun is megünnepeljék május 1-jét, de nem lehetett. Régi szokás szerint a lányos házaknál májusfát állítottak. Mi a család, félig ünnepnek tartottuk május 1-ét. Ugyanis a két szabadnapon, tavasz lévén, már többen jöttek a rokonok közül Kolozsvárról. Ha jó idő volt, kimentünk az erdő szélére szalonnát sütni. Ez a nap a majális napja volt.
Májusban pünkösd előtt volt a konfirmálás. Abban az időben 15-16 éves korban konfirmáltak. Amíg csak 4 osztályt jártak, a fiúk és a lányok már mindenben segítettek szüleiknek, már próbálták a szekeret is hajtani. Na meg falun az a szó járta, hogy konfirmálás után a lány mehet férjhez. Nagyon sok faluban, abban az időben 17-18 évesen már siettek férjhez menni. Konfirmálás után már több joga volt a fiatalnak. A lányoknak már udvaroltak. Az ügyesebbek készítették a stafírungot. A templomban az első padba ülhettek. A konfirmált fiúra már egyre többet bízott az apja. Ő már cigarettázhatott, a kocsmába is bemehetett. Felült a kiskarba a templomba, mehetett a nagyok táncába. Mivel abban az időben még nem jártak el dolgozni, a nagyobb lányok egyetlen gondja a férjhez menés volt. 20-21 év után alig maradt nagyleány Csak az nem ment férjhez, aki talán beteges volt. A fiúk általában katonaság után nősültek. Ők 23-25 éves korukban alapítottak családot. Már abban az időben is volt egypár agglegény.
Visszatérve a konfirmáláshoz, közel egy esztendő felkészülés után jött a kikérdezés. Abban az időben, amikor 10-12 ifjú konfirmált két vasárnapon, első vasárnap még egyszerű ruhában jöttek a kikérdezésre. A fogadalomtétel, úrvacsoraosztás a második vasárnapon volt. Ekkor a lányok tiszta fehérben, a fiuk pedig új ruhában, fehér ingben, fekete lájbival, fekete kalappal jöttek a templomba. Abban az időben mivel még otthon voltak a családok, nem rendeztek konfirmálási ebédet. A konfirmálás előtti héten a fiatalok mindennap ott voltak a templom körül. Takarítottak, szombaton zöldágakat, a lányok pedig virágot hoztak a templomba. Mint érdekességet említem, hogy volt egy szegény fiú, aki az ötvenes évek elején még bocskorban járt, ez 1952-ben volt. A konfirmálás előtti napon, szombatom megkérdeztem, hogy te János, holnap is bocskorban jössz a templomba? Valahonnan szereztek cipőt és ő is cipővel jött konfirmálni.
Falun május közepén elkezdődött a növényápolás, a kapálás. A legfontosabb feladat a kukorica kapálása volt. Reggel alig virradt, már 5 óra tájban verték, élesítették a kapákat. Alig hajtották ki a csordát indultak a mezőre. Ha volt a háznál egy öreg mama, vagy tata, annak nagyon örvendtek, mert ellátta az otthoni munkát. Ha nem volt, az asszonynak kellett minden munkát elvégeznie, a gyermeket iskolába küldeni, ebédet főzni és mezőre menni. Pihenésre alig maradt idő. A kukoricát kétszer is megkapálták. Sokszor élvezet volt nézni, hogy milyen rendben van a határ. De ekkor már kellett kapálni a cukorrépát, a napraforgót. No meg elkezdődött a dohánypalánták kiültetése.
Május vége felé jött a pünkösd ünnepe. Ehhez az ünnephez már nem tartozott annyi népszokás, de a földműves ember megtartotta az ünnepet. Sokan mondták, jól jön a háromnapos ünnep, legalább pihenhetnek egy kicsit. Pünkösdkor a falu is megmutatta a szép arcát. A kertekben nyíltak a virágok. A fák is rég kizöldültek, sokan már várták a korai cseresznye érését.
Pünkösd előtt is volt bűnbánati hét. Ilyenkor reggel és este sokan a munkába menet, vagy onnan jövet a kapáikat a templom falának támasztották. Pünkösd napján volt úrvacsoraosztás. A konfirmált lányok már a templomban az első padba ültek. Délután jött a tánc, a mulatság, a fiatalabbak a réten futballoztak. Ilyenkor már egy-egy csűrben mulattak az ifjak. Másodnapján is sokan voltak a templomban. Harmadnapja, mivel keddre esett, megint Mócsra mentek a vásárba. Abban az időben sok fiatalnak a mócsi vásár jelentette az élményt. Az ünnep leteltével folytatódott a mezei munka.
Június elején kezdődött a kaszálás. Ez is komoly munkát igényelt. A lekaszált füvet forgatni, felgyűjteni kellett. Vigyáztak, ha esőre ált az idő sietni kellett.
Ha esett az eső ismét nagy volt a sár. De ha jött a meleg idő, a sár is gyorsabban száradt. Ekkor már sokan mezítláb jártak. Visszatérve a Szent György naphoz, régi szokás szerint ezen túl már lehetett szalmakalapot viselni és mezítláb járni. A falusi ember vigyázott a lábbelijére.
Szintén tavasszal kezdtek jönni a vándor cigányok mázas zománcos edényekkel. A falu közepén egész kirakóvásár alakult ki. Az árut cserébe adták gabonáért A tavaszról is még sok mindent lehetne írni.
Nyár
Falun, nyár idején felfokozódik a munka ritmusa. A földműves embernek a háború utáni évtizedekben, a nyári munkák idején, nem jutott ideje a pihenésre, szabadságra Aztán ott voltak az állatok, amelyek az év minden szakában teljes felügyeletre szorultak. A falusi ember elfoglalására nézve jellemző példa a következő eset: az ötvenes években egy családnál június hónapban, éppen a nagy kapálás idején meghalt az öregember. Három nap a család, a temetéssel volt elfoglalva. Temetés utáni héten az ifjú gazda eljött hozzánk és elmondta, biza a három nap nagy kiesés volt számukra. Sok munkával elmaradtak. Ha ráadásul ilyenkor egy pár esős nap következik, az még több gondot ad, hiszen a növényeket gondozni kell. A hosszú nyári napokon a földműves ember korán kelt. Indult a tehén, meg a disznócsorda. Este, mikor hazaérkeztek az állatok, valakinek otthon kellett lennie. Nyári időben az asszonynak úgy kellett készítenie az ebédet, hogy 12 órára a mezőn legyen vele. Nyár elején júniusban megnyírták a juhokat. Továbbra is rendre kellett menjenek fejni a gazdák. A juhtejből sajtot és túrót készítettek. Sok túrót ettek, puliszkával, hagymával. Reggelire nyáron a gazda kenyeret, szalonnát, tojást, túrót fogyasztott. Délre mindig volt levesétel. Amikor az asszony ment az ebéddel, az egyik kezében volt egy két-háromliteres fazék levessel, a másik kezében pedig volt egy nagy kézikosár, benne kenyér és a második fogás, esetleg palacsinta. A levest a mezőn fakanállal ették. Ha krumpliféle volt másodiknak, akkor azt mondták, ezt késvillával eszik. Nagyon fontos volt a friss víz. Ezért, ha volt közelben forrás, gyakran hoztak friss vizet. Ebéd után a barázda szélén pihentek egy órát, majd folytatták a munkát. Ezért vittek magukkal egy vastagabb használt posztó kabátot, mert erre feküdtek. Estére szintén főtt étel volt.
A keszüiek szakszerűen gazdálkodtak, a határ egyik felében búzát, a másikban pedig kukoricát vetettek. Júniusban gyakran volt nagy idő. Ilyenkor egy félóra alatt beborult és jött a nyári zivatar, sokszor viharos erősségű volt. 1954-ben június végén már nyári vakáción voltunk. Vendégeink is voltak, két unokatestvérünk Kolozsvárról. Elhatároztuk, hogy hozzunk egy nagy kukoricafejtő gépet, hívunk segítséget a faluból, és lefejtjük a kasban levő kukoricát. Szép napnak mutatkozott. Reggel egy felhő sem volt az égen. Többen, a gyermekek, hordtuk a kasból a kukoricát. Az udvaron nagy lepedőket terítettünk ki. A lefejtett kukoricát még nem vittük be a gabonásba. Délbe bementünk ebédelni. A konyhában az ebéd és a beszélgetés közben egyszer csak halljuk, hogy nagyidőre harangoznak. Gyorsan kiszaladtunk, de már esett az eső. Biza, a sok kukorica elázott, azután hetekig szárítottuk.
Nagyidőkor többen is harangoztak. Azt mondták, hogy a harang zaja szétoszlatja a felhőket. A nyári zivatarok során, a falun átmenő patak is gyorsan megtelt vízzel. Amikor leszállt a víz, visszamaradt a homok, amit sokan összegyűjtöttek. Június vége felé a gazdák figyelték a határt, miként érik a búza. Az árpát Péter-Pál napja után kezdték aratni. Ez a művelet csak pár napot tartott. A búza aratása előtt egy nappal egy férfivel beszéltem, indult az aratásra elkészített kaszával. Azt mondta, ma csak megcsípem a búzát, az igazi aratás másnap kezdődik. Az aratás kezdete és az egész folyamat ünnep volt a család számára. Egy alkalommal, mielőtt a gazda elkezdte az aratási műveletet, Mócs felé menet elhaladtam a búzatáblája mellett. Többen voltak, letérdeltek, és a gazda imában köszönte meg, hogy elérkezett az aratás ideje. Ilyenkor kiment a mezőre az egész család. Sőt volt, aki munkásokat is fogadott. Az Aranyos vidékéről mócok jöttek aratni. Ők egypár napot kint töltöttek a mezőn. Odavitték nekik az ételt, és ott aludtak a búza kalangya tövében. Az aratáshoz jó idő kellet. Nehéz fizikai munkát követelt meg a kaszálás. Elől haladt a gazda, és kaszált Utána egy asszony sarlóval a kezében gyűjtötte a markot. Egyvalaki készítette a kötöző anyagot búzaszalmából, majd megkötözték a kévéket. Hét kévét tettek egy csomóba. Négyszer hét kéve volt egy kalangya. A gazda azt mondta, jó termés esetén egy kalangya közel egy mázsa búzát kell hogy adjon. Az aratómunkásoknak búzával fizettek. Ugyanúgy járt valamennyi búza a tehénpásztornak is. Azután voltak határőrök, ők is egy-egy darab föld után egy kéve búzát kaptak. A kalangyákat úgy rakták össze, hogy a kévék minél kevésbé ázzanak. Aratás után még egy ideig kint hagyták a határban, hogy száradjon. Az aratómunkásoknak a háziasszony mindig finom ebédet vitt ki a mezőre. Mint a kapálásnál, déli időben az aratók is pihentek egy órányit. A háború utáni években még otthon, a telkeken csépeltek. Az 50-es években már szérűt alakítottak ki. Három szérű volt a falu határában. Egyik a Dinnyésföldön, másik kettő a határ azon részeiben ahol a búzatáblák voltak
A következő nehéz munka a hordás volt. Déli időben nem volt tanácsos a hordás, mert sok mag kipergett. Ezért ha holdvilágos éjszakák voltak július végén, augusztus elején már éjszaka kimentek hordani. Amikor délfelé járt az idő, más munkát végeztek. Augusztusban elkezdődött a cséplés. Ekkora már előkerültek a párt képviselői is, hogy figyeljék a munkát. 1956-ig volt kötelező a kvótabeadás. A faluban volt egy cséplőgép Zsekán István tulajdonában. Valamennyit értett a géphez. Nagy dolog volt az üzemanyag beszerzése. Ők is kaptak minden hónapra bizonyos mennyiséget, de ez nem volt elég. A cséplés először a Dinnyésföldön kezdődött. Cséplés után első dolog volt, hogy kimérték a kvótát. A végrehajtók mindenkitől szigorúan behajtották a kirótt mennyiséget. Volt olyan ember, hogy alig tudott hazavinni valami kevés búzát. Csak 1957-ben váltotta fel az úgynevezett szerződési rendszer. Itt már kevesebbet kellett beadni, igaz hatósági áron fizették a búzát. Abban az időben az egyháznak is voltak földjei. Így természetesen búzát is termeltünk. Az aratási szokás szerint a konfirmálók segítettek az aratásnál. Igaz, volt egy-két kaszás, de a fiatalok ügyesen markoltak, kötözték a kalászokat Ilyenkor anyám egy nagy fazék zöldpaszulylevest főzött, és utána ízes palacsintát készített.
Mindig izgalom töltött el a cséplésnél, mennyi lesz a termés? Mivel nem volt elég zsákunk, a szomszédoktól kértünk kölcsön. Öröm volt, amikor hazakerült a kicsépelt búza. Egy alkalommal 1953-ban úgy elhúzódott a cséplés, mivel nem volt üzemanyag, hogy mi csak október elején csépeltünk. Abban az időben fegyveres őrök vigyáztak a búzára, a szérűre.
A nyár egy másik fontos eseménye a kendernyüvés volt. Az önálló élethez hozzátartozott, hogy legyen, amiből varrjanak fehérneműt. A legtöbb család termesztett kendert. Július végén zölden húzták ki a kendert, tövestől. Kévékbe rakták. Ezután elvitték a 6 kilométerre levő légeni tóba áztatni. Azt mondták a faluban, mikor vitték a kendert, hogy „megyünk feredni”. Egy hetet hagyták a kendert, hogy ázzon. Ezután kiszedték, egy keveset szárították. Ekkor már megfehéredett. Amikor hazavitték, a telken a kévéket felállították, és egypár nap hagyták, hogy tovább száradjon. Ezután következett a tilolás. Egy maréknyi kendert kézzel összetörtek, majd egy kézi tilolón jól összetörték. Ezután egy nyomtató gerendához csapkodták, hogy a szalmája váljon el a száltól. E művelet után fésülték a kendert. Összekötőzték és eltették, hogy majd fonják és szőjék meg. Kenderből készítettek fehérneműt, nyomtatókötelet és ostort.
Fontos nyári munka volt a dohányfűzés. A dohányipar állami monopólium volt. Az egyszerű szegény ember mindig megpróbált valamennyi száraz dohánylevelet eldugni a szalmakazalba. Azt apránként felvágta, majd újságpapírba sodorva szívta. Volt olyan öregember, aki hetenként jött hozzánk, hogy apám adjon neki újságpapírt. Beszélgetés közben az öreg már sodort egy cigarettát. Biza ez elég nyers volt. Ha a dohány jól fejlődött, július végén már voltak nagy levelei, mint egy írógéppapír. Egy-egy nap csak annyit szedtek, amennyit fel tudtak fűzni. A dohányfűzést estére hagyták. Három-négy méter hosszú drótra fűzték, majd a kerítésekre, eresz alá, csűr oldalába tették száradni. Akkor még sok volt a deszkakerítés, így könnyen ki lehetett szegezni a drótokat. Voltak, akik kalákát szerveztek. Este, már augusztusban, amikor a napok kezdtek rövidülni, jött a dohányfűzés ideje. Ez is egy alkalom volt, hogy a fiatalok találkozzanak Inkább a lányok dolgoztak, a fiúk addig szórakoztatták a lányokat. Augusztusban a cséplés után kezdődött a trágya kihordása. Úgyhogy a falusi embernek folyamatosan megvolt a munkája. A gazda igyekezett minden nap egypár szekér trágyát kihordani. Közben kötelezték, hogy aratás után kezdjék el a tarlóhántást.
Augusztusban már sokan várták, hogy megkóstolják az új kenyeret. Cséplés után, ahogy lehetett, egy fél zsák búzát őröltek Mócson a szitás malmon, hadd lássák, milyen az új kenyér. Aratás után a lányok búzakoszorút készítettek, ezt végig vitték a falun, majd az újkenyéri úrvacsoraosztás alkalmával behozták a templomba. Az újkenyéri úrvacsora általában augusztus utolsó vasárnapján történt. Ekkor valóban újkenyér került az úrasztalára. A 4-5 kilós kenyeret felvágták, és úrvacsora után a megmaradt kenyeret sokan kóstolgatták.
1960 után, mivel sok helyen már többen jártak iskolákba, hogy a tanulást ne zavarják, kezdték bevezetni a nyári konfirmálást, amit augusztus végén, szeptember elején tartottak. Keszüben 1962-ben volt először ilyen nyári konfirmálás.
Keszünek és a környéknek egyik kiemelkedő eseménye volt a mócsi aratási vásár. Ez eleinte 3 napos volt augusztus 16. és 18. között. Falun sok gyermeknek megígérték, ha nyáron segít az otthoni munkákban, elviszik az aratási vásárba. Ott lehetett mézes pogácsát venni, meg volt körhinta, tánc. Első nap állatvásár volt. A nagy piactér, ami eleinte a református templom előtt volt, ilyenkor megtelt marhákkal, lovakkal, disznókkal. Erre az alkalomra Szászrégen környékéről sokan jöttek egyszerű bútorokkal. Ilyenkor ruhaneműt, lábbelit is sokan vásároltak. A gyermekeknek vettek szalmakalapot, az asszonyok pedig széles karimájú kalapot vettek, ami védte a napsütéstől. Sokan itt vettek bútort, asztalt, széket, kanapét. Jó idő esetén több ezren voltak a vásárban. A nagy fiúk ilyenkor meghintáztatták a lányokat. A vásár ismerkedési alkalom is volt. A kirakóvásár az országút alsó felében szintén egy téren volt. Az állatvásárt az 50-es évek közepén a Kórház mögötti térre helyezték át. A nagy piacteret átrendezték, középen egy kultúrotthont építettek, meg egy tánctermet.
Nyár vége felé kezdték behordani a szénát. Cséplés után volt, aki rázottat is készített. Ez úgy volt, hogy egy nagy kazalt készítettek. Először egy rend szalmát, majd egy rend szénát terítettek egymásra. Ha az alma már érett, a kazalba azt is tettek. Télen, amikor adtak az állatoknak, akkor kihullt az alma. Jól szigetelte a szalma az almát.
Nyáridőben még fontos volt a szőlő ápolása, permetezése. A legtöbb embernek csak egy pár ári szőlője volt, de az is sok munkát igényelt. Metszeni, permetezni, kötözni, kapálni kellett. Mielőtt kezdett érni a szőlő, vincellért fogadtak.
Augusztusban még tartottak esküvőket. A nagylányok nyáron báránylegeltetés mellett varrtak, hímeztek. A nyárról még sok mindent lehetett volna írni, mert élményekben mindig gazdag volt.
Mivel mészárszék nem volt a faluban, ezért nyári vasárnap reggelenként, amíg lehetett egy-egy bornyút vágtak, és azt kilózva adták el. A későbbiek során disznót, majd juhot vágtak. Mindenki csak egy kilót vásárolt, így jutottak friss húshoz, ami aznap elkészítettek. Amikor állatot vágtak, azt kidobolták, így adták hírül. Nyáron már a csirkék is megnőttek, lehetett vágni. Finom csirkepaprikást tudtak készíteni tejfölösen, és puliszkával fogyasztották.
Egy szomszédban levő leányka, Felházi Rubinka, amikor alig volt 11-12 éves, míg a szülei a mezőn voltak, addig levágott egy csirkét, és mire hazajött a család, már kész étellel fogadta a családot.
Ősz
A földműves ember folyamatosan dolgozott egész éven át. Az őszi hónapokban a legfontosabb feladat a betakarítás volt. A napok rövidültek, a tél közeledett, az éjszakák hűvösebbek lettek, úgyhogy sok mindenre fel kellett készülni.
Szeptember elején kezdődött a cukorrépa betakarítása. Siettek kihasználni a meleg száraz napokat, hogy a répát könnyen lehessen kiszedni. Miután kiszedték, igyekeztek elvinni az átvevő központba, Mócsra.
Ugyancsak szeptemberben szedték a szilvát. Az asszonyok a finom besztercei szilvából nagy üstökben szilvaízt főztek. Ha még volt kaszálnivalójuk, azzal is siettek, mert ha megromlik az idő, akkor a finom sarjú már nem szárad. A nyáron lenyírt gyapjút az asszonyok zsákba téve olyan malomba vitték, ahol ahogy mondták, megfésülték a gyapjút, amit előre megmostak. A fésült gyapjút télen megfonták, majd megszőtték. Akik tavasszal nekifogtak házat építeni, azok ilyenkor siettek, hogy legalább egy szobát levakoljanak, ha jön a tél, legyen hova behúzódni. Közben tovább folytatódott a szántás.
Szeptember közepén kezdődött az iskola, így a gyermekek már kevésbé tudtak segíteni a szülőknek. Traktorral, amíg magángazdálkodás folyt, nem szántottak A valamirevaló gazdának vagy volt két ökre, vagy két jó tehene. Többen bivalyt is tartottak. Érdekes, hogy 1958–59-ben többen vettek bivalyt. Ugyancsak szeptemberben, csoportosan több szekérrel mentek Sármásra búzát őrölni. Egy alkalommal én is két napot töltöttem Sármáson, mert nagy sort kellett kivárni.
Szeptember vége felé elkezdődött a kukorica törése. Ez is nagy munka volt. Hogy siettessék a munkát, a kukoricacsöveket panusástól törték le. A szekerek oldalait megmagasították, és erre rakták a letört kukoricát, amit hazavittek a csűrbe. Itt is kalákákat rendeztek. Ekkor már elég hosszúak voltak az esték, és a fiatalok itt is szórakoztak, közben hántották a kukoricát. A meghántott kukorica kasba került, ahol a szél fújta, így jobban száradt. A kukoricahántásnál a világítás viharlámpással történt. A szép csöveket kiválogatták puliszkalisztnek, illetve ültető magnak.
Szeptember még tartogatott szép napokat, még október is tartogatott szép időt. Ilyenkor szedték ki a krumplit, amit megválogattak. A kis krumplit megetették az állatokkal A gazdák kertjükben egy vermet ástak, és az ültetésre szánt krumplit ide rakták. A disznócsordába már kevesebb disznó járt. Októbertől a vágnivaló disznót már hízásra fogták. Ekkor több kukoricát kapott. A tehéncsorda is kezdte változtatni a helyét. Ahol megvolt a betakarítás, ott ráengedték a csordát, mert még volt mit szedjenek a marhák.
Régebben október elején voltak a katonai behívások. Ez is mindig kiemelkedő esemény volt a család és a falu életében. Amikor az ifjú elérte a 19 éves kort, akkor besorozták. Ez már komoly orvosi vizsgálatot igényelt. A következő évben már nyáron a jövendő katonákat berendelték a rajonközpontba, és ott ismét ellenőrizték az adatait, az egészségét. Ekkor már mondták, hogy várhatjátok a behívót. A behívó szeptember közepe után megérkezett. Ezen ott volt a dátum, hogy mikor kell jelentkezni. Egy kisebb faluból általában egy napra adták ki a behívókat. Ez nagy esemény volt minden fiú életében. Ekkor már teljes egészében tudott segíteni a családjának. Több legénynek, ahogy mondták, már volt szeretője. Azt is megbeszélték, hogy megvárja-e? Az 50-es évek elején még 3 év volt a katonaság. Az a fiatal, aki alig volt távol a falujától, románul is kevésbé tudott, bizony nagy erőpróba előtt állt. Akkor csak két év után adtak szabadságot. Sok fiatalt Ploiești-re, Iași-ba, Bukarestbe, tehát elég messzire vittek katonának Az iskolában volt egy nagy országtérkép. Én már elemista koromban tudtam, merre vannak a nagyobb városok, és nemcsak a gyermekeknek, hanem sokszor a felnőtteknek is megmutattam, merre van az a város, ahol a fia katonáskodik. A katonaság ideje a 60-as évek elejétől fokozatosan csökkent két évre, majd annál is rövidebb időre.
A regruta, a bevonuló katona már előre megcsináltatta a fabőröndjét. Bevonulás előtt legalább egy héttel az ifjak együtt járták a falu utcáit, és búcsúzkodtak. A behívó cédulát a kalapjukba tűzték. Természetesen a papi házat sem kerülték el. Utolsó este regrutabált rendeztek, amelyen a cigány muzsikált. Majd jött a bevonulás. A keszüiek sokáig Szamosújvárra kellett menjenek jelentkezni. Akkor csak egy fiúnak ment el az apja, hogy legalább megtudja, merre viszik a fiúkat. Levél csak ritkán, vagy két hét múlva érkezett, hogy merre vitték. Keszüben nem volt divat katonaság előtt nősülni. Ha szabadságra jött haza, katonaruhában járt a faluban, és a templomba is úgy jött. A szövetkezetben a szabadsága idején egy-két este mindenki a fiatal katonát hallgatta. A szülők abban az időben, a katonaság idején még nem keresték fel a fiatalokat.
Októberben egy másik kiemelkedő esemény a szüret volt. A szövetkezet előtt az esti beszélgetések során sokan egyeztettek melyik nap legyen a szüret. Ez ünnepnap volt a falu életében. Az asszonyok kenyeret, kalácsot sütöttek. A legények zenészt fogadtak. Ezen a napon a falu apraja nagyja kint volt a szőlőben. Tanítás sem volt aznap. Szokás volt elővenni egy üveg régi bort mondván ezt a szüretre tartogatta. Délután kezdődött a préselés, amely több napot is eltartott. Keszüben nagyon sok családnak volt finom oltott szőlője, és volt finom bora. A szüret napján táncmulatságot, szüreti bált is rendeztek.
Novemberben még tartott a szántás, az őszi búza vetése. A tehéncsorda november 15-ig járt ki a mezőre. Ilyenkor már nagy sár volt A betakarítás is lassan befejeződött. Kezdtek a télre készülni. A nyári konyhából lassan beköltöztek a házba.
Tél
A negyedik évszaknak is megvannak a maga szépségei. Ebben az időben habár nem jártak olyan sokan a faluban, sok érdekes dologgal lehetett találkozni. Az ötvenes években naptár szerint december elején beállt a tél, havazott, jött a hideg, ami kevés eltéréssel kitartott február végéig. Ilyenkor a marhák, juhok már bent voltak az istállóban. December az ünnepvárás ideje.
A hónap elején elkezdődtek a disznóvágások. Akinek volt eladó disznója, ilyenkor elvitte a mócsi vásárba, majd amikor lehetett, többen teherautót fogadtak és elvitték Kolozsvárra, hogy eladják. Egy jó gazda karácsonyra disznót vágott. Azt mondták, csak az az igazi karácsony, ha van friss kolbász. Erre az időre a bor is kezdett megtisztulni. A káposztáshordóban a káposzta is savanyodott, nagyon finom volt a káposztalé.
A falusi ember is készült a disznóvágásra, amit már hajnalban elkezdtek. Nem írjuk le a disznóvágási folyamatokat, de megjegyezzük, hogy a disznót a hasánál vágták fel, kivágták a szalonnából a húst. Egy darabba maradt a szalonna, amit kifeszítettek, majd megfüstöltek. Nyáron pedig, ha felmentek a padlásra mindig egy kis darabot vágtak belőle. A hús nagy részét is megfüstölték. Sokáig nádfedeles házaknál szabad füstre tették a szalonnát. Amikor már kevesebb nádfedeles ház volt, kezdtek füstölőket készíteni. Disznóvágás után kóstolókat küldtek a szomszédoknak.
A Miklós napnak, vagy Mikulásjárásnak nem tulajdonítottak nagy dolgot. A gyermekek és ifjak már javában készültek a karácsonyra. Már hetekkel az ünnep előtt összeállt egy-egy csoport és tanulta az éneket, köszöntő verset, amivel kántálni mennek Több ilyen csoport alakult. Legtöbben az Istennek szent angyala című karácsonyi dalt énekelték, majd a gyermekek közül az egyik köszöntőt mondott. Mindez a bejárati ajtónál történt. A gazda a végén behívta a kántálókat. Az asztalon ott volt a pálinka, a bor. A kisebbek nem ittak. Volt még kalács is. A kisebbek aprópénzt kaptak. Ha a társaságból valamelyik gyerek közeli rokoné, esetleg keresztfia volt, az többet kapott. Az a gyermek, aki abban az időben 10-15 lejt kántált, már sokat keresett. A nagyobb fiúk Betlehemmel jártak. A nagy legények pedig cigányt fogadtak és zenével kántáltak meg minden leányt. A gazda karácsonyeste a lámpát égve hagyta. Ő maga sem feküdt le. Az asztalnál lehajtotta a fejét és úgy várta a kántálókat. Mindenkit fogadtak. Az asszonyok karácsonyra is friss kalácsot, kenyeret sütöttek.
Az ünnep előtt sok munkájuk volt a szabóknak, szűcsöknek. Az ünnepen sokan új ruhában jöttek a templomba. A legények, leányok ilyenkor új csizmát vettek. Az a mondás járta, a karácsony a leggazdagabb ünnep. Ekkor vették fel sokan az új bundakabátot, vagy ahogy mondták, a kozsokot és a kucsmát.
Karácsony első napja délelőttjén kevesen voltak a templomban. Azt mondták, ha éjjel nem aludtak, esetleg ittak is, akkor nem vesznek úrvacsorát. Délután a templomban a gyermekek énekeltek szavaltak Ugyancsak délután elkezdődött a tánc, ami egész ünnepen megvolt. Legtöbben II. napja délelőttjén voltak a templomba. Istentisztelet volt e nap délutánján és ünnep III. napján is.
Ünnepen felkeresték a rokonok egymást, elmentek a szomszédokhoz. Beszéltek János- és István-napról, de külön ezért nem tartottak mulatságot. Az ünnepen a presbiterek eljöttek hozzánk kántálni, és mindenki hozott magával egy liter bort. Volt, amikor az ünnepen színházi előadás is volt. Karácsony előtt, ha nem volt hó és nem volt megfagyva, szántottak is. 1958 karácsonya sárosnak ígérkezett. Karácsony napjának délelőttjén kint jártam a faluban. Egy katonaviselt legény szántani ment. Amikor beszéltem vele, azt mondta, még kimegyek a mezőre egy-két órát és szántok, mert lehet, ünnep után havazhat. Szépek voltak a fehér karácsonyok. Azok adták meg az igazi hangulatát az ünnepnek. Emlékezetes marad, amikor az apai nagyapám egy vasszánkát hozott karácsonyra. A karácsonyfa alatt mi sok apróságot kaptunk, aminek örvendtünk. A faluban nem készítettek külön karácsonyfát a házaknál. Akkoriban újévre készítettek fenyőfát. Ahol gyermekek voltak, esetleg tettek alá almát, diót, cukorkát.
Ünnep után takarítani kellett. Ezzel a munkával sietni kellett, mert olyankor hideg volt. Karácsony után jött a szilveszter, amit mi otthon családi körben töltöttünk. Amikor még nem volt rádiónk, olvastunk, vártuk az éjféli harangszót. Harangozás után a harangozó és egy-két szomszéd bejött újévet köszönteni. A faluban táncmulatság volt. A férfiak boros teát fogyasztottak.
Újév délelőttjén sokan jöttek a templomba Ilyenkor mindenki várta az elmúlt évi beszámolót, a statisztikai adatokat a népmozgalomról, mik voltak az elmúlt év fontosabb egyházi eseményei.
Újév délutánján ismét táncmulatság volt. A legények azt mondták, most már leteltek az ünnepek. Az első napok (vízkereszt) után elkezdődött a farsangi időszak, mely húshagyókeddig tartott. Ez alatt voltak fonókalákák, mulatságok.
A gazda is újév után számba vette, mit szeretne elvégezni az esztendőben. Ekkor a hosszú estéken, amikor együtt ült a család, sok mindent megtárgyaltak. Az állatok gondozása, a hideg idő, az itatás komoly munkát adott a gazdának. Ott volt még a favágás, a hó seprése. Amikor jó szánút volt, könnyen tudták hordani a trágyát.
A család reggel 9 óra körül reggelizett, vagy ahogy mondták, frustukoltak. Ilyenkor sült húst ettek puliszkával, utána káposztalét ittak. Délben csak falatoztak, majd estére volt leves. A puliszkát keményre kavarták. Kitették egy lapítóra, és cérnával vágták fel. A család étkezés előtt imádkozott. Szalonnát csak tavasztól kezdtek enni, ahogy mondták, amikor megszólal a kakukk. Egy héten legalább kétszer paszulyt főztek. Nappal az asszonyok elmentek egy-egy szomszédba és beszélgetés közben fontak. A legények egy héten kétszer-háromszor mentek udvarolni. A farsang ideje alatt a fiatalok a fonókban találkoztak. A fonással is sietni kellett, mert február vége felé felállították a szövőszéket, ahogy mondták, az isztovátát. Ilyenkor a szövőszék elfoglalta a szoba nagy részét. A farsangi időhöz még hozzátartozott a fonás, a tánc, a mulatság. Ezért szombat esténként táncmulatság volt a művelődési otthonban.
Az 50-es években komoly telek voltak, nagy havazással. Akkor még sokan mentek a légeni tóra nádat kaszálni. Emlékszem, 1953-ban, 54-ben, 55-ben, és 64-ben, valamint 65-ben sok hó és hideg volt. 1954 februárjában, amikor nem volt az iskolának fája, Dózsa Mihály akkori iskolaszolga a falu közepén levő falukútjának egyik itatóvályúját vágta fel. A kényszervakációt nem lehetett elkerülni, három hétig tanítási szünet volt.
A falusi ember nem vágta fel télire a fáját. Mindennap igyekezett mozogni a favágással. Esetleg vasárnapra előre felvágták a fát. Azt is mondták, így nem fogy sok. Télen általában egy helyiségben fűtöttek.
A hideg téli napokon mi is egy szobában fűtöttünk. Anyám reggel megfőzte a konyhában az ebédet, majd a szobába vonult. Ott leres csempekályha volt, ahol vizet, esetleg ételt is lehetett melegíteni. Ha a déli időben enyhébb volt, akkor apám fát hasított. Mi délutánonként szánkáztunk. Persze vizes lett a cipőnk és másnapig szárítottuk. Koraesténként érdekes látvány volt, amikor a papi lakkal szemben levő dombon, a Pap erdején a legények síztek.
Volt olyan idő, amikor hirtelen olvadás jött. 1953. február vége felé elhatározták a presbiterek, hogy a templom elé új kőkerítést építenek. Megbeszéltek egy napot, amikor 30-40 szán elmegy Légen felé, ahol egy domb oldalában kőbánya volt. Éjszaka megengedett, nappal olvadt, és a megkopott havon vagy inkább sárban már nehezen jöttek vissza az ökrök húzta szánok.
(…)
(Folytatjuk)
