Református létemre eddig másfél tucatszor vettem részt a csíksomlyói búcsún. A Csíksomlyói Szűzanya azt üzeni az erdélyi főpapok által a Csík, Székelyföld, Erdély, Csángóföld, a Részek, az anyaország, a határon túli területek, a nagyvilágban szétszóródott magyarság számára, hogy ezeréves kereszténységünk megtartása nemcsak vallási, hanem nemzeti feladat is. A pünkösdszombati búcsú a világ magyarságának a legfontosabb gyülekezőhelye, ahol a protestáns hívek is nagyon nagy számban vannak jelen. Mindannyiunknak szól a – több mint négyszázötven éves hagyomány alapján – Salvator-kápolna előtti keresztre vésett szöveg: „Isten! Tarts meg minket őseink szent hitében és erényeiben!”
Az idei búcsú attól volt rendkívüli, hogy a tavalyi hiányát is pótolta, és tudatosította: magyar népünk mennyire szegényebb lenne a világörökség részének tekinthető csíksomlyói búcsú nélkül, amely már igazolást nyert a Jóisten által „aláírt papírral”. A járványügyi helyzetben is sokan, nagyon sokan hosszabb vagy rövidebb zarándokútra vállalkoztak, messziről jöttek, vagy csupán a Márton Áron úton ballagtak végig, majd felkapaszkodtak a nyeregbe. A kivételesen csillogó napfénybe öltözött Boldogasszonyhoz igyekeztek keresztutat megjáró hívőkként, keresztaljakba szerveződve, zászlók és településtáblák mögé csoportosulva, vagy éppenséggel a maguk útját járva. Csíksomlyó csodálatos tanúságtétele a közös lelkületnek és szellemiségnek.
Idén nem Csíksomlyón kerestem az együttlétet az életünket meghatározó Természettel és Teremtőjével, hanem Erdély egyik csodás természeti alkotása, a Likas-zsomboly mellett – a nemrég fennállása százharminc évét ünneplő Erdélyi Kárpát-Egyesület szervezésében. Az ötvenméteres, függőleges aknabarlang közvetlen szomszédságában hallgattam meg a lujzikalagori születésű, Gyimesbükkön szolgáló Salamon József szentbeszédét. Jelen helyzetben a lehető legjobb választásnak bizonyult, hogy az ő személye által szóljon az ige, a számtalan üzenet az egybegyűltekhez. Hitről, összefogásról, megmaradásról, családról, szeretetről, a mai élet örömeiről és nehézségeiről, reményről. A prédikáció kihagyhatatlan részének bizonyult többször is feleleveníteni Márton Áron püspök példamutatását, a csángók hűségét, amikor 1949-es gyimesi bérmaútjáról a búcsúba igyekvő püspököt élő kordonnal védték az állambiztonság, a gonosz ármánykodásai ellen. Szép gondolataival a csángó pap mindannyiunknak üzent. „Ha a Jóisten velünk van, kicsoda lenne ellenünk?” – tette fel a kérdést. Magvas üzenetei, idézetei, gondolatai sorából számomra kiemelkedett a tizenhat gyermekes család példája, ahol maguk közé befogadtak még egy rászorulót, mert ahol annyinak kijut a mindennapi kenyér, ott még egynek is biztosan kiteremtődik.
Szép, jövőbe mutató, már-már utópisztikus példa népünk mindennapjaiból, ahol bizony a gombnyomogatásba való belefáradás, a kiégés, a szeretetlenség teret hódít magának. És a „táposság”, amiről egy korábbi búcsún beszélt a vezérszónok. Mindezek ellenére Salamon József hitbéli meggyőződése reménysugarával árasztotta el a nyeregben összegyűlt zarándokokat, no meg azokat is, akik online térben követték szavait. Beszédét csángós kifejezéssel kezdte: „Honn vannak?”, és két bíztató szóval fejezte be: „vagyunk, leszünk!”
Az idei csíksomlyói búcsú még inkább felhívta a figyelmet a moldvai magyarok nehéz sorsára és gondjaira, akiket istenhitük őrzött meg vallásukban és némiképpen magyarságukban is. Akarva-akaratlanul eszembe jutottak Halász Péternek, a moldvai és a gyimesi csángók kutatójának a szavai, amikor közel egy évtizeddel ezelőtt Marosvásárhelyen bemutatta Salamon József Gyimes monográfiáját. Akkor arra a kérdésre adott választ, hogy miért kell érdekeljen a csángó sors minket, akik Erdélyben, Székelyföldön élünk. Válaszában három okot nevezett meg: mert ők is magyarok, mert egyedi értékek hordozói, valamint azért, mert mindenkoron arra figyelmeztetnek bennünket, hogy az ő sorsukra juthatunk mi is, ha nem vigyázunk magunkra.
A moldvai magyarok körében eltöltött látogatásaim emléke jut eszembe. Amíg élek, ízlelgetem magamban a csángó kultúrát, nyelvjárást, vallásosságot. Édes anyanyelvünkön az archaikus és sajátos nyelvet beszélő moldvai magyarok használják a legszebb kifejezést a napnyugtára: a nap leszentül. Miközben közösen bízunk abban, hogy az a nap, amelyik leszentül, másnap hajnalban felszentülő fényével ragyogja be nemcsak a Csángóföld, hanem egész Erdélyt, kerek e föld tájait. A Teremtő dicsőségét hirdetve.
