Lehet, hogy szokatlannak tűnik, de engedelmükkel, együtt szeretnék laudációt mondani Kötő Józsefnek és Dáné Tibor Kálmánnak az EMKE tiszteletbeli taggá választása alkalmából.
Együtt, mert kettőjük intézményépítő munkáját nem lehet elválasztani egymástól. Nem csak azért, mert egymást követték az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület országos elnöki székében.
Amikor a kommunista diktatúra összeomlása után az EMKE újraalakult, s az évtizedeken át valódi tartalmától megfosztott (noha a „hó alatt” mégis élő és élni akaró) erdélyi magyar közművelődési munka névtelen munkásai országos intézményt teremtettek maguknak, még sok minden alaktalan volt. „Ernyőszervezet” lettünk, amely alatt sok minden megfért, keretet kínáltunk mindenkinek, aki a hazai magyar közművelődés bármely területén dolgozni akart, de a sok évtizedes beidegződöttség, a sokféle korábbi fenyegetettség miatt, még nem mert önállóan cselekedni. Időnek kellett eltelnie, míg a tettvágy helyi szinten is megteremtette a maga kereteit, s nem csak a kereteket, hanem a munkához elengedhetetlen anyagi hátteret is.
A „hőskor” elmúltával lépett az elnöki székbe Kötő József, aki hihetetlen munkabírással és megannyi „kínos” helyzet bölcs kezelésével átvezette az EMKÉ-t arra az útra, amelyen azóta is halad, s amelynek lényege a központi szervezettség és a helyi önállóság kiegyensúlyozott egysége.
A 2014. évi elnöki jelentésből tudjuk azt, miképpen működik az EMKE ma. Hallottunk a Magyar Házak hálózatáról, amelyek Máramarosszigettől és Besztercétől Nagybányán, Szilágysomlyón és Désen, Dicsőszentmártonon és Nagyszebenen át Csernakeresztúrig és Zsombolyáig – a csángó-földről: Bákóról és Pusztináról sem feledkezve meg – hálózzák be Erdély nagyvárosait és kicsiny szórványfalvait, s otthonai a magyar művelődésnek kis és nagy magyar közösségekben. Ennek a hálózatnak az alapjai Kötő József elnökségének évei idején tevődtek le, és Dáné Tibor Kálmán elnöksége alatt bontakozott ki bennük az a munka, amelynek lényege: minden helyi erőt mozgósítani, minden magyar művelődési kívánságnak teret, kifutási lehetőséget biztosítani, ugyanakkor megadni mindeniknek az EMKE, mint elismert „nemzeti jelentőségű intézmény”-nyújtotta biztonságot.
Hallhattunk az EMKE határokon átnyúló kapcsolatairól is. A kezdetek idején ez is inkább óhaj volt, és a nemzet ma sokat emlegetett határok fölötti egységének a diktatúra idején is kiirthatatlan tudata. De hogy ebből az óhajból valóság lett, hogy a mi erdélyi magyar közművelődési munkánk ma kéz a kézben halad a felvidéki, a vajdasági, a Mura-vidéki magyar közösségekkel, ez ismét olyan eredmény, amelynek elérése felé Kötő József elnöksége idején indultunk el, és amelynek útján Dáné Tibor Kálmán elnöksége idején lépkedhettünk tovább.
És ne feledkezzünk meg még valamiről, aminek elérésében Dáné Tibor Kálmánnak van különleges érdeme: az EMKE újonnan szerzett javainak jogi és adminisztratív tisztázásáról. Az indulás éveiben nem mindig törődtünk a formákkal: amit kaptunk, azt köszönettel vettük és használtuk is, de a papírmunkát mellékesnek éreztük. Hogy ez később milyen gondot kezdett jelenteni, s hogy ebből az állapotból miképp jutottunk el odáig, hogy a birtokunkba került ingatlanokat és ingóságokat (a Szabédi-házba bekerült könyv- vagy hagyaték-adományokat például) a magunk tulajdonának is mondhassuk, ez a Dáné Tibor Kálmán elnöksége időszakának külön teljesítménye.
Kettőjüket emlegettem, pedig mindenki tudhatja, hogy az ő eredményeik mögött csapatmunka állt. Amikor tehát most az EMKE tiszteletbeli tagságáról szóló okleveleket az új elnök átadja, köszönjük meg a „csapatnak” is azt a munkát, amellyel ezekhez az eredményekhez (és még sok máshoz) hozzájárultak.
(Elhangzott 2014. április 12-én Kolozsváron, az EMKE díjkiosztó ünnepségén)
