Ha kissé leegyszerűsítve áttekintjük a kortárs magyar gyermekirodalom mai helyzetét, a szövegek két nagy csoportját különböztethetjük meg. Az egyik csoportba a képzeletet, fikciót merészen alkalmazó, a tényszerű valósággal nem összemérhető alkotások tartoznak, amelyek sokszor meghökkentő szójátékokkal, sajátos humorral élnek. A második csoportba az olyan alkotásokat sorolhatjuk, amelyek a mindennapi realitás talaján mozognak otthonosan, és amelyekben a gyermek saját életkereteire ismer, esetleg saját problémáival szembesül. Az erdélyi irodalmár, meseíró Gál Andrea Tengertánc című kötete* az utóbbi csoportba sorolható. A fejezetekre bontott elbeszélés valójában egy nyaralás története, amikor is két család együtt indul el a tengerpartra. Konkrétan ugyan nincs kimondva, de bizonyára a román tengerpart az úti cél, ezt támasztja alá a hálókocsis utazás, valamint a később feltűnő kempingfelelős neve, Panait bácsi. Íme, egy-egy tipikus erdélyi család, de korántsem tipikus gyermekekkel.
A kisgyermekek társaságában eltöltött nyaralás bizonyára minden családnak kipróbált élmény. Ilyen szempontból nemcsak a gyermekek, hanem a felnőttek is ráismerhetnek rutinos helyzetekre. Örök kérdés például, hogyha a gyermekek elunják magukat a hosszú vonatút során, a szülők mivel kössék le őket a napi komfortot nélkülöző átmeneti helyzetben. És ha már úti célunkhoz érkeztünk, mivel töltsük el hasznosan, élményszerűen a nyaralás napjait. Ezekből a hétköznapi helyzetekből építkezik a Tengertánc története, ezt „öltözteti fel” lélektanilag hitelesen, kalandokat sem nélkülözve.
A több fejezetre bontott történetben semmi valószínűtlen, semmi csoda nincs. Minden teljesen valóságos, mintha meghívást kaptunk volna ennek a nyaraló családnak az életébe. Ami meglepetés, kaland, azok az emberi gesztusok, a gyermekek képzeleti, valóságot mesékké átíró tevékenysége, Pinyőke és Ferkó Panait bácsi görög unokájával, Márkosszal való megismerkedése, majd a nyaralás végén az elválásuk.
A történetnek tehát más erős tartópilléreken kell állnia, mint a kalandokat, csodákat csodákra halmozó, a fantázia szárnyalását alkalmazó szövegnek. A tömörítés, az egy mondatban felvillantott helyzetek hitelessége nyom igazán a latban, ezek azok, amiken áll vagy bukik a történet élvezhetősége. És persze a párbeszédek eleven, pörgő hatásán. Gál Andrea gyermektörténete mind a két feltételt maradéktalanul teljesíti. A szülők igazi szülők, az anya fáradhatatlanul kontrollál, hogy minden rendben legyen, a gyermekek fantáziájában megtelepedő kalóztéma vezérmotívumként vonul végig.
A gyermekirodalomban a kisgyermekkort a mese, a fantázia korlátlan burjánzásával szoktuk társítani. Azonban az egészen kicsi gyermek – a pszichológiai szakirodalom szerint ‒ még a varázsmese felfedezése előtt a valószínű, rövid történeteket igényli. A lényeg ilyenkor a mesélés gesztusa. A szülő-gyermek intimitás megteremtése. A Tengertánc ennek az intim, akár esti mesélésnek ideális keretet adhat. A kisgyermek itt nem találkozik meghökkentő, ismeretlen dolgokkal, a hétköznapi dolgok megnyugtatóan veszik körül.
Ha a kötet egészéről szólunk, nem mehetünk el szó nélkül Bódi Kati valóságos, modern kereteket érzékeltető, de finoman stilizált illusztrációi mellett. A képek egy-egy kifejező gesztust, helyzetet tesznek láthatóvá, elősegítve ezzel, hogy a kisgyermek a képek által még inkább beleélje magát a történet világába. Plusz hozadéka a képeknek, hogy pusztán csak a képek követésével is kirajzolódik egy történet, amikor is a még olvasni nem tudó gyermek a képeket öltözteti fel egy saját történettel. Ilyen értelemben szerencsés a keményfedelű borító, akár a kisgyermek egyik első képeskönyveként is megáll a lábán.
