Gyakorlott éjjeliőr, szenvedélyes kutatója a gábor-cigány kultúrának, leleményes idegenvezető, aki egyaránt otthonosan mozog a szászföldi templomerődök és az egyiptomi oázisok világában, kalandjait pedig hagyja filmvásznon megörökíteni – ő Boros Loránd etnológus, az Almásy László Kultúrtörténeti Kör megálmodója és működtetője. Zseniális párost alkotnak Lakatos Róbert Bahrtalo! Jó szerencsét! c. filmjében Lalival, azaz Gábor Lajossal, akitől a cigány nyelv khelderásá-cerhárá dialektusát is tanulta. Kettejük filmbeli kalandjainak egyik helyszíne Egyiptom, ahol a saját magát alakító Lóri hat évet töltött életvitelszerűen. Komplett életművész, aki nem azért ad olykor találkát egy füstös belvárosi kultúrkocsmában, hogy pálinkába fojtsuk a világfájdalmunkat, hanem mert imád kocsmazajban arab filozófusokat böngészni. Hogyan lehet e forgatagból belső egyensúlyt és nyugalmat szublimálni, fogalmam sincs, ám ő komoly előtanulmányokat folytatott Kairó utcáin, ahol nem a meditatív csend az alapállapot. Hogy mennyire nem értjük – félreértjük – járatlanságunk okán a világnak ezt a sarkát, arról is szó esett a Györkös Mányi Albert Emlékházban folytatott beszélgetésünkben.
Laczkó Vass Róbert: Nem kell különösebben magyarázni, miért vonzó célpont Egyiptom a turizmus számára. Kairó, Gíza, Karnak, Luxor, a Nílus deltája, Királyok Völgye, Sharm el-Sheikh – ez a címszavakban összefoglalt egyiptomi gyorstalpaló szinte levegőhöz sem enged jutni, te pedig arra vállalkoztál, hogy a hozzád felcsatlakozó turistákat egyik ámulatból a másikba taszítsd, miközben pontosan tudod, hogy ilyen tempóban képtelenség feldolgozni a világ gyönyörűségeit. Az idegenvezetésnek azonban akkora fluktuáció mellett, amely az egyiptomi turizmust jellemzi, megvannak a maga törvényszerűségei. Miről szólt egy átlagos napon a te idegenvezetői munkád?
Boros Lóránt: Egyszerűnek tűnik, de nagyon bonyolult a kérdés, ezért próbálj meg eligazodni majd a válaszban! Mikor ilyen messzire megy az ember, élvezi a radikális másságot, amelybe csöppen, hiszen új kultúrával ismerkedik meg, de nagyon fontos, hogy ne tévessze szem elől a célt, amiért odament: azaz pénzt keresni. A turizmus Egyiptomban hatalmas biznisz, amelyből mindenki profitálni szeretne, akinek köze van hozzá. Ontják a turistákat a charter-járatok, és „kézről kézre” járnak. Az egyik idegenvezető fogadja és elszállásolja őket a szállodákban, aztán másnap információs órát tart, ahol eladja a különböző kirándulásokat. Ebből értelemszerűen jár neki a százalék, mint Európában is bárhol, ha egy forgalmazó elad például egy autót. Utána menedzselni kell az árut, azaz el kell vinni a turistákat egy-egy kirándulásra. Vannak olyanok, akik árulni szeretnek, megint mások túrát vezetni. Repterezni senki sem szeret, az iszonyú dolog, mert gyakran előfordul, hogy a vendég nem azt a szállodát kapja, amelyre befizetett, és ebből óriási cirkuszok vannak. Ezt a munkát én sem szerettem, de el kellett végezni, hiszen ennek függvénye volt a többi.
LVR: Sok értetlenség vegyül ebbe a szolgáltatásba?
BL: Fogalmazzunk úgy: nem kevés! Az ember azt gondolja, ha lassabban mondja a magáét egy olyan nyelven, amit a másik nem ért, akkor egyszerre megvilágosodik minden. Hiába szótagolják például magyarul a három-négy nyelven beszélő Ahmednek, hogy „el-fo-gyott a vé-cé-pa-pír”, Ahmed mosolyog és bólogatni fog: yes, yes! Ilyenkor nyilván az idegenvezetőt hívogatják telefonon, hogy hol vagy, te semmirekellő, mert elfogyott a vécépapír! Jó, nincs semmi baj, megoldható a probléma. Türelemmel minden megoldható, de abból kevés van raktáron. A turisták például azt is nehezen fogják fel, hogy vihar van mondjuk Görögország felett, emiatt nem tud a repülőgépük elindulni. Hogyhogy vihar van? Szörnyű dolog! Egyszer aztán úgy alakult, hogy Örs barátom, szintén idegenvezető, hazautazott, és magára hagyta főnökösdit játszó kollegáját. Éppen akkor Kairóban voltam idegenvezetni, a Múzeumoknál. Csörög a telefon és érkezik az utasítás: Lóri, te most nem jössz haza, hanem elmész egy nílusi hajóútra. Mondom, van egy kis gond: rajtam egy póló meg egy rövidnadrág van, a járulékos alsónadrág és a zokni, ezzel bajos lesz egy hétig a Nílusra menni... de nem volt apelláta. Minden rosszban van valami jó. Rájöttem, hogy egy nílusi hajótúra óriási dolog, ott csak a kultúrával kell foglalkoznom. Nem kell a reptéren órákig dekkolni, nincsenek szálloda-gondok, nem csörög a telefon, csak templomokba járunk, ahol mindent én irányítok: egyiptomi istenekkel foglakozom és udvarolok a csoportban lévő szép lányoknak, aztán vízipipázok és kávézok a fedélzeti bárban. Örs barátomnak ilyesmihez nem fűlött a foga, de nem is akarta, hogy teljesen eltűnjek mellőle. Kiegyeztünk hát abban, hogy két-három hónapot hajóútra megyek, aztán találkozunk valahol Kairóban, és alkalmanként meg is ünnepeljük ezeket a találkozásokat. Nagyon szerettünk együtt lógni, ezt az élvezetet soha nem is adtuk fel.
LVR: Bizonyára megvannak egy nílusi hajóútnak a maga izgalmai – Agatha Christie bestsellert is írt ebben a témában –, de hónapokig ezt csinálni monoton melónak tűnik...
BL: Ezzel együtt sokkal kellemesebb, mint az üdülőtelepi szállodákban futkosni, kirándulásokat eladni, gyakorlatilag ugyanazokat a szövegeket mantrázni nap, mint nap. A közösség persze változatosabb egy üdülőtelepen, búvárokkal és más idegenvezetőkkel is lehet csevegni, de olyan dolgokat kell csinálni, amelyeket én nem szerettem. Egy nílusi hajóút sokkal érdekesebb és tanulságosabb. Igaz, bármikor elsüllyedhet egy hajó. Halál a Níluson, hogy stílusban maradjunk. Ezek persze trükkök, egy lelakott hajót meg sem próbálnak eladni, hanem előbb jól bebiztosítják, aztán véletlenül kigyúl. Ilyenkor nincsenek rajta turisták, legfeljebb a személyzetből valaki, a szakács meg a kapitány, ők pedig sérülés nélkül szokták megúszni. Mégis aggasztó látvány egy lángoló sétahajó a Nílus közepén. Olyan is előfordult már, hogy alacsony vízállás mellett zátonyra futott a hajó, te pedig elvágódtál borotválkozás közben. Ezért kitaláltam, hogy a pénztárcámnak és a laptopomnak legyen saját vízhatlan zacskója, éjszakára pedig úgy feküdtem le, hogy minden értéktárgyat szépen összecsomagoltam, ha netán történne valami, csobbanhassak egyet a Nílusban, aztán úszás kifelé, a partra.
LVR: Sokáig ringattad magad a hajótúrákon?
BL: Nagyon sokáig. Egyébbel csak annyit foglalkoztam, amennyire szükségem volt. Vonatoztam is persze, Kairóból Felső-Egyiptomba rendszerint hálókocsival utaztam. Kiszámoltam, hogy ez háromszáz napomat vette igénybe összesen. Szinte mindet kipróbáltam, mindenhol megfordultam, a Sínai-félszigeten is, de a legtöbb időt a hajókon töltöttem el. Ezt is meg lehet unni, ha felszínesen érdekel, ami egy nílusi hajóutazással jár, de például Karnak annyira fantasztikus hely, hogy miután szabadidőt adtam a turistáknak, alkalmanként mindig új és újabb részét tudtam magamnak felfedezni. Nagyjából így vagyok a piramisokkal is, ott valami háromszáz alkalommal jártam.
LVR: Nem kísértett, hogy megmászd valamelyiket? Fentről készült panorámaképek bizonyítják, hogy aki nagyon akarja, ezt is össze tudja hozni!
BL: Valóban, orosz turisták lopakodtak föl, ez is lehet egyfajta „teljesítmény”. Talán elbújtak valahol zárás idején, aztán az éjszaka leple alatt megmászták a piramist, majd telepakolták az internetet a fotóikkal. Egyébként ez kifejezetten tilos, hiszen annyira rongálódnak, hogy az effajta kaland életveszélyes vállalkozás, én meg sem próbáltam volna.
LVR: Pontosan ide akartam kilyukadni. Hogyan lehet a páratlan kulturális örökséget megvédeni a turizmus ártalmaitól, miközben ez Egyiptom egyik legfőbb bevételi forrása? Ilyesmiről is szólt a ti munkátok?
BL: Igen, de nem csak a turistákkal van gond. Hoszni Mubárak bukása után az Egyiptomi Régiségek Múzeumát egyszerűen megdézsmálták, elmozdították a kiállítási tárgyakat. Ezek aztán többnyire visszakerültek a helyükre, hiszen az akcióban rendőrök és biztonsági őrök is nyakig benne voltak. Nem vagyok egy sírós fajta, de mikor az erről szóló képsorokat láttam a televízióban, kibuggyantak a könnyeim. Fantasztikus érték, ami ott van! Az ember imád mindent megtapogatni, és vannak olyan tárgyak, amelyeket sokan tapogatnak. Elvileg szemmel tartanak mindent, fényképezni sem szabad, csak hát akkora a szegénység, hogy borravalóért a múmiákkal is lehet szelfizni. A Királyok völgyének sírjai nagyon érzékenyek a páratartalomra, szigorúan kellene venni a látogatási kvótákat, de sorozatosan megszegik az erre vonatkozó szabályokat.
LVR: Idegenvezetők is ludasok a dologban...?
BL: Igen, előfordul, hogy bizonyos pénzösszeg fejében közreműködnek idegenvezetők is az ilyesmiben, de nem ez a jellemző. Engem például ez sohasem motivált. A havi fixen és az eladott kirándulások utáni részesedésen túl elegánsan is lehet pénzt keresni anélkül, hogy bárkit meglopnál vagy bármiben kárt okoznál ezzel. Egy-egy fakultatív kirándulás megszervezése csupán leleményesség kérdése. Szolgáltatás, amely olyasmiről szól, ami az utazási irodáknak nem jutott addig eszébe. Szívesen látogatnak a turisták eldugott kolostorokat, a méltányos összeg pedig, amelyben megállapodnak az idegenvezetővel, korrekt üzletnek számít. Ez a klasszikus kapitalizmus, avagy a szolgáltatás tudománya, ha úgy tetszik. Egyiptomban olyan a konstelláció, hogy van ilyesmire lehetőség. Cinkosok és barátok nélkül, akik nyilván részesedésért segítenek, persze ez sem működik.
LVR: A szervezett kirándulásoknak rendszerint erőltetett menetrendjük van, szoros időpontokkal. Hogyan lehet fakultatív programokat belopni pár órás szabadidőkbe? Ráadásul egy-egy plusz ajánlat logisztikáját hatékonyan megoldani, majd biztonságosan levezényelni a kiruccanásokat bizonyára nagy körültekintést igényel...
BL: Értelemszerűen akkor van ilyesmire lehetőség, amikor a turisták számára kitör a szabad program. Annyi követ és hieroglifát látnak, hogy egy idő után amúgy is elegük lesz belőle, kapva kapnak tehát a más jellegű, emberközelibb kirándulásokon, például szívesen bekukkantanak egy átlagemberek lakta, igazi arab otthonba. Kaland is van a dologban, hiszen ilyesmire a turisták nagy részének semmi esélye nincs. Ugyanakkor hatalmas a felelősség, hiszen ha bárkinek baja esik, az idegenvezetőnek fájhat miatta a feje.
LVR: Márpedig egy ilyen kaland sok tényezőn múlik, a cinkostársakon leginkább. Közölni kell ezt a turistákkal?
BL: Amennyiben el akarod őket ijeszteni, természetesen lehet. Ha pedig vállalod a rizikót, egyrészt keresel egy kis plusz pénzt, miközben mindenki boldog, te pedig imádkozol magadban, hogy semmi bajuk ne essék! Amikor üzletről van szó, a bizalom is elsősorban pénzkérdés. Az arab üzlettársak rendkívül korrekt emberek. Megelégszenek az egyezséggel, nem kell annyi szerződést kötni, mint Európában, és elő sem fordulhat, hogy három hónapra rá fizetsz a szolgáltatásért. Ez ilyen egyszerű. De hogy fogalmunk legyen, mennyit ér egy okosan szervezett kaland a turistáknak, képezzük le Erdélyre a dolgot. Érkezik egy amerikai csoport Kolozsvárra. Kötelező program: Szent Mihály-templom, Farkas utcai templom, Szabók bástyája, Bánffy-palota... hiszen erre fizettek be. Miután körbegyalogolták az óvárost, mehetnek be a Napoca szállodába. De a leleményes idegenvezető szervez nekik egy kirándulást mondjuk Mérába, ahol megfizeti a cigányprímásokat, a falubeliek táncolnak egyet a vendégeknek, sütnek mindenkinek egy tucat miccset és megitatják őket szilvapálinkával. Annyi templom után ez mindenképpen exkluzív élménynek számít. Ilyen egyszerű a dolog.
LVR: Apropó miccs: az egyiptomi háztartásban mivel kínálják meg az emberközelbe kalandozó turistákat?
BL: Ez már egy bonyolultabb kérdés, hiszen egy európai ember bélflórája nincs az ottani fűszerekhez, ízekhez, összetevőkhöz szokva. Bármennyire higiénikusan is készül el egy étel, és bármennyire jótékonyak is az ottani házi baktériumok, mégiscsak idegenek nekünk. A legerősebb gyomrú turistánál is előbb-utóbb törvényszerűen bekövetkezik a hasmenés. Aki csak egy hétre jön, ötcsillagos szállodákban étkezik, és minden étkezéshez beveszi a fertőtlenítő gyógyszereit, netán bepálinkázik, annak nem lesz baja. De három hétnél tovább senki sem bírja. Ha tehát egy fakultatív kiránduláson étkezésre kerül a dolog, előre kalkulálni kell, hogy óvatosan bánjanak a falatozással. Kóstoljanak például savanyított csicseriborsót, mint helyi különlegességet!
LVR: Kötve hiszem, hogy te hat esztendeig savanyított csicseriborsón éltél!
BL: Én mindenfélét ettem. Történt egyszer, hogy vízipipázott egy szép szőke lány Kairóban, az Al Azhar mecset árnyékában. Ez az iszlám tudományosság egyik legfontosabb fellegvára, hiszen itt volt a világ első egyeteme, ahová például a később iszlám hitre tért Germanus Gyula is járt Abdul Karim néven. Tudni kell, hogy az arab világban az utcai ételek a legfinomabbak, de gyakran szörnyen néznek ki, a macskák pedig lazán kergetőznek a lacikonyhák környékén. Aznap ugyanúgy megebédeltem, mint bármikor máskor, ezúttal marhabelsőséget sütöttek arrafele, tüdőt, májat, ilyesmiket...
LVR: Ezek a „marhajó” kaják!
BL: Ez pontosan így van, egészen addig, ameddig be nem ülsz az autóba és meg nem próbálod csókolni a lányt. Nők is, férfiak is pontosan tudják, milyen, amikor egy lány nehezen kideríthető okok miatt duzzogni kezd. Ilyenkor tolakodunk a kérdéssel: mi a baj, szívem? Semmi. Megyünk akkor moziba? Nem megyünk! Színházba megyünk? Oda sem megyünk! De hát miért nem? Csak! Duzzog, de nem mondja meg az okát. Aztán a végén mégis kibökte, hogy én olyan szörnyűséget ettem, hogy esze ágában sincs hozzám érni, ameddig nem fertőtlenítem magam. „Tisztátalan” lettem, pedig ezek az utcai ételek nagyon-nagyon finomak! Azzal nem számoltam akkor, hogy a négy-ötcsillagos szállodák étrendjében ilyesmik nincsenek, vagy ha vannak is, több közük van az európai gyorsétkezdék kínálatához, mint az arab gasztronómiához. Csak steril változatban fogyaszthatók, egyfajta kontinentális minimum-fűszerezéssel, hogy mindenkinek tetsszen.
LVR: A turistákkal töltött idő bizonyos szempontból folyamatos készenléti állapotot feltételez, hiszen figyelni kell az igényeikre, törődni kell a felmerülő problémákkal, vállalni kell értük a felelősséget. Ahány turista, annyi nyavalyája van, amit valahol, valamikor egy idegenvezetőnek is ki kell valahogy pihenni, különösen egy két-háromhetes körutazás után. Egy biztos: ott nem lazítasz, ahová kirándulni viszed őket. Miről szól egy idegenvezetőnek a kikapcsolódás Egyiptomban?
BL: Rövidebb szabadnapokon jobban elfáradtam, mintha dolgoztam volna. Remekül telt a barátaim és kollégáim körében, de nagy főzések és ivászatok voltak, és ennek másnaposság lett az eredménye. Hiszed vagy sem, többet pihentem a turistákkal, mert általában úgy intéztem, hogy aludhassak nyolc órát, ha lefekszem. De voltak egészen hosszú kiruccanásaim is, amikor oázis-túrákra mentem. Háromszáz kilométert vezetni nyílegyenesen, a Földközi-tenger partjától egészen az oázisig hatalmas élmény, olyan az út, mintha vonalzóval húzták volna, legfeljebb az oázis előtt van egy kanyar, útközben pedig négy-öt járművel találkozhatsz, esetleg láthatsz néhány tevét kirajzolódni a látóhatáron. Így már hihetőbb, ha eldicsekszem azzal, hogy a leghosszabb napi teljesítményem sofőrként 1400 kilométer. Ha bírja az autó, 160-as átlagot is ki lehet sajtolni belőle!
(Folytatjuk)
