Keresztül-kasul az Egyesült Államokban, végig a nevezetes Route 66 mentén, repülővel, autóval, motorbiciklivel, hegyre fel, völgybe le, sivatagon és kanyonon át, a keletitől a nyugati partig… Majdnem kontinentális barangolásra vállalkoztunk, amikor a Györkös Mányi Albert Emlékház Nyitott szemmel című beszélgető sorozatában két olyan kolozsvári közéleti személyiséget láttunk vendégül, akik sztereotípiákon innen és túl, egy-egy komplementer Amerika-képet vázoltak fel a hallgatóságnak.
Hantz-Lám Irén földrajztanár és szakíró személyes anekdotái mentén az amerikai nagyvárosok vonzáskörében szerveződő magyar emigráció ünnep- és hétköznapjairól számolt be a hallgatóságnak, míg Somai László József ügyvéd a szenvedélyes motoros szemszögéből érzékeltette, mennyit ér a prérik végtelenjén való száguldozás szabadsága. Nem titkolt szándékunk volt a körülrajongott sztár-tanár és egykori tanítványa révén két különböző nemzedék képviselőinek élményanyagát szembesíteni egymással. Hogy mennyire sikerült a kísérlet, és mennyire kibeszélhető két órában a szubjektív „Amerika-feeling”, az kiderül az alábbi beszélgetésből!
Laczkó Vass Róbert: A fiatalabb nemzedékek jellemzően erős amerikai kulturális befolyás alatt nőnek fel. Minden irányból dübörögnek az import amerikai zenék, masszívan hozzájárulunk a hollywoodi filmipar rekord-bevételeihez, kólát iszunk, hamburgert eszünk és évtizedek óta ki nem esünk a farmernadrágjainkból. Gyermekkori olvasmányaink is Amerikát idéznek, a Winettou-tól a Nagy Indiánkönyvön vagy Tom Sawyer és Huckleberry Finn kalandjain át Tamás bátya kunyhójáig, már amennyiben ez a gyermekkor nem az online Amerika-fogyasztásban merül ki mostanság. Mindenkiben él tehát egy Amerika-kép, sok-sok sztereotípiával megtűzdelve. Köze van ennek az Amerika-képnek a valósághoz, amivel szembesültetek?
Somai László József: Bizonyos mértékben természetesen köze van. Bármerre mentem az Egyesült Államokban, folyton az volt az érzésem, hogy minden olyan, mint a filmeken. Ennek azonban egyszerű magyarázata van: az amerikai film – vagy amit mi annak nevezünk – az amerikai társadalomról szól, hát milyen is legyen, ha nem amerikai? Persze rengeteg előítéletünk is van ezzel a társadalommal kapcsolatosan, például az, hogy ott az emberek többsége nagyon kövér, egészségtelenül táplálkozik és műveletlen. Bizonyára sok ilyen ember él az Egyesült Államokban, de szó sincs arról, hogy ez lenne a jellemző. Mikor megérkeztem New Yorkba – ami szerintük a világ közepe –, mindenkit nagyon sportosnak, igényesnek és tájékozottnak találtam, akivel kapcsolatba kerültem. Hazafele jövet egy amerikai hölgy ült mellettem a repülőben, és amikor kiderült, hogy magyar vagyok, azonnal tudta, hová tegyen a térképen. Sosem járt addig Európában, de elismeréssel beszélt a gyönyörű pesti Parlamentről. A globalizációnak és az információk korlátlan áramlásának ez is egy pozitív hozadéka: szabadon tájékozódhat az, akinek ilyesmire igénye van. Ezzel szemben a brit csoport, akikkel végigmotoroztam az Egyesült Államokat, még Kaliforniában sem értették, hogy lehetek én „román”, ha egyszer magyar színekben motorozok és magyarul beszélek? Ők persze mind britek voltak.
LVR: Vagy inkább csak walesiek, skótok meg angolok…
Hantz-Lám Irén: Nekem is van hasonló élményem 1976-ból. A férjemmel utaztunk Bécsből Olaszországba. Beszállt mellénk négy angol tinédzser, talán Liverpoolból indultak és a vakációt utazgatással töltötték. Beszélgetni kezdtünk, nyilván őket is érdekelte, kik vagyunk, honnan jövünk. Valamiért ösztönösen Budapestet említettem, mire az egyik gyerek diadalmasan rávágta: yeah, Bangladesh! Oh, God, you are a student, you learn geography! Egy világ omlott össze bennem, és meg sem kíséreltem, hogy elmagyarázzam nekik, hol van Transylvania. Később elmeséltem a lányomnak, Annácskának az esetet, mire ő szépen kioktatott: mégis mit képzelsz, Mamó, te talán tudod, hogy itt, Amerikában ez meg ez a város melyik államban van? Akkor elgondolkodtam a dolgon, és rájöttem, hogy igaza van: földrajztanár vagyok, de nem biztos, hogy fel tudom sorolni név szerint a szövetségi államokat…
LVR: Kaliforniai tartózkodásod idején alkalmad volt körülnézni a világ egyik vezető tanintézetének, a Berkeley Egyetemnek a központi épületeiben. Magad is szakmabeli lévén bizonyára hatással volt rád, amit ott tapasztaltál!
HLI: Vendéglátóm, Vörös Katalin, a néhai Tóbiás Károly professzor felesége tudományos kutatóként szintén a Berkeley Egyetemen dolgozott, így bementem vele egy reggel, és egész nap ott kódorogtam. Fantasztikus élmény volt! Magát az egyetem területét úgy képzeltem, hogy majd hasonló campusa lesz az újjászerveződő Bolyainak itt, a monostori völgyben. A Berkeley-egyetemváros közepén áll egy torony, zenélő órával ellátva, és minden délben öt percig zenél. Katalin mesélte, hogy egy alkalommal Bartókot hallott a toronyból. Rohant azonnal az illetőhöz, aki a toronyóra zenéit rendezi, és kiderült, hogy maga a technikus szerkesztette át az óra hangjára a Bartók-darabot. A Berkeley Egyetem egyébként hatalmas léptékű: csak az adminisztratív épülete legalább akkora, mint a Babeş-Bolyai központi tömbje a Farkas utcában. Én leginkább a fizika és kémia fakultások otthonára voltam kíváncsi. Hatalmas előcsarnok fogadott az épületben, egyik ámulatból a másikba estem. A csarnok egyik falán egy sor Nobel-díjas tudós arcképe függött, ők a Berkeley professzorai voltak, velük szemközt az eminens diákok arcképei. Reklámfogás, mondhatnánk, hiszen ők is csak magukhoz akarják szippantani a legjobb képességű diákokat, az igazság azonban az, hogy fantasztikus hatással van az emberre, ha belép egy ilyen épületbe. Nem összevissza mindenféle zagyvaságot lát, hanem azonnal a legnagyobb személyiségekkel és teljesítményekkel szembesül, amelyek az Egyetem nevét öregbítik. Az is lenyűgöző volt, hogy bármerre fordultam a folyosókon, az előadótermek ajtaját rendszerint nyitva találtam. A szemináriumi termek is nyitva voltak: ült egy-egy teremben 20–25 hallgató, aki pedig elment a folyosón, az pontosan láthatta, mit csinál odabent a diák és a tanár. Például azt, hogy a hallgató kólát iszik, és valamit rágicsál előadás közben. Tóbiás professzor előadásain ilyesmi még nem fordulhatott elő, ha nem viselkedtek illedelmesen a hallgatók, egyszerűen kirúgta őket a teremből. Jól tette, én is kirúgtam volna őket. A nyitott vagy üveges ajtók éppen ezért jók: Amerikában a középiskolákban is látható, hogy mi zajlik egy-egy osztályteremben. Ott egy igazgató mindenre odafigyel.
LVR: Szeretnél egy ennyire „transzparens” gimnázium igazgatója lenni?
HLI: Talán igen, jól ráncba szednék mindenkit, mert nem tűröm a lazaságot sem a diák, sem pedig a tanár részéről. Nálunk sajnos nem divat, hogy az igazgató benyisson egy osztályterembe tanítás közben. Pedig nem ártana! De mást is láttam, amit meghonosítanék az itthoni gimnáziumokban, mégpedig egy pionírházat. Az elnevezés persze tőlem származik, mert pionírnak lenni egészen mást jelentett Kelet-Európában, mint az Egyesült Államokban. Tulajdonképpen egy középiskolások számára berendezett természettudományi múzeumszerűség volt, ahová tanáraikkal jöhettek a gyermekek tárlatvezetésre, és tanulhattak a dinoszauruszokról vagy éppen a földrengésről, hiszen Kaliforniában voltunk. Mutattak egy térképet, ahol a Bering-szoroson átívelő, Szibériát Alaszkával, vagyis Ázsiát Észak-Amerikával összekötő híd tervét is feltüntették. Mások talán észre sem vették, nekem azonban földbe gyökerezett a lábam. Szőcs Gézának van egy verse, amelyben arról ír, hogy az indiánok jönnek majd minket megsegíteni a Bering-szoroson át, és egyszeriben ott volt előttem a költemény megvalósíthatósági terve. Fantasztikus felismerés volt, újságoltam is később a vendéglátómnak, hogy mitől annyira érdekes nekem ez a tanulmányi múzeum, Katalin azonban már nagyon amerikai, nem is értette, hogy lehet ilyen hülyeségen fennakadni, hiszen ez egy irreális terv!
LVR: Egykor a felhőkarcolók is irreális vállalkozásnak számítottak, ma viszont a „függőleges városok” adják az Egyesült Államok sziluettjét, erre pedig New York és Manhattan az iskolapélda.
SLJ: New Yorkot inkább csak címszavakban és tőmondatokban emlegetném, hiszen annyi mindenről tudnék mesélni, hogy sosem érnénk a végére. „The city, that never sleep.” Azaz: a város, amelyik sohasem alszik. Ez nem csupán egy közhely, maguk a New York-iak is így beszélnek a városukról. Nagyjából olyan, amilyennek a filmekből ismerjük: az egyik legszebb amerikai metropolisz, amelyben a vöröstéglás lakónegyedektől a toronyházakkal zsúfolt kereskedelmi központig minden megtalálható. Szédületes kavalkád, amelyben ott van a sajátos amerikai rend, amerikai szerep, amelyet mindenki átvesz, függetlenül attól, hogy kaukázusi, afro-amerikai, latin-amerikai, ázsiai vagy éppen indián származású, hiszen csak így tud ebben a társadalomban megmaradni.
LVR: Úgy tűnik, Dél-Afrikában utópia marad Nelson Mandela szivárvány-nemzete, az Egyesült Államokban viszont a sokszínű népesség képes volt működőképes társadalommá összekovácsolódni. Természetesen megvolt ennek is az ára, elég csak az indián őslakosság sorsára vagy a rabszolgatartásra gondolni. New York viszont „kirakata” lett a sokszínűségnek. Lehet ezt az etno-kulturális olvasztótégelyt rendszernek nevezni?
SLJ: Sajátosan amerikai rendszernek igen. Nem Yorkot egyfajta nonkonformizmus jellemzi, senki nem áll például fegyelmezetten a gyalogátjárók piros jelzésénél. Megvan azonban a társadalmi egyensúly, és létezik szolidaritás. Nem igaz, hogy meghalhatsz az utcán, mert eltaposnak, és tovább mennek. Nagyon amerikai „feeling” az, ami az embereket áthatja, de könnyű megtapasztalni és viszonylag egyszerű fölzárkózni hozzá. Ha csak rossz hangulatod van, már lépten-nyomon megkérdik tőled, hogy jól vagy-e? Kénytelen vagy eltanulni tőlük a társadalmi szabályaikat és kommunikációs paneleiket. Késő este érkeztem New Yorkba, és várni kellett rám a reptéren. Innen egy japán vendéglőbe mentünk, ahol értelemszerűen úgy gondoltam, nekem kell fizetnem a számlát. Rászámoltam tízszázaléknyi borravalót és mosolyogva nyugtáztam, hogy az összegből nem kérek vissza. Jócskán meglepődtem, amikor a pincérlány visszajött, és közölte velem, hogy tudja, nem vagyok amerikai, ám itt nem tíz, hanem tizenöt százalék a borravaló, kellene még fizetnem. Elpirultam, és kapkodtam a pénztárcám után.
LVR: Kapkodtad a levegőt is, gondolom.
SLJ: Igen, és nem ez volt az egyetlen eset. Rögtön a második napon egyedül kószáltam New Yorkban. Roppant érdekes felfedezni magadnak a várost anélkül, hogy valaki folyton a segítségedre lenne. Nincs is rá szükség, lépten-nyomon „kötekednek” veled az emberek. Vendéglátóm édesanyját első látogatásakor kifejezetten zavarta, hogy úgymond „zaklatják”, amikor lemegy reggel tejet és kiflit vásárolni. Pedig mindössze annyi történt, hogy az elárusító kíváncsiskodott, honnan jön, mi járatban van és jól érzi-e magát New Yorkban? Csak egy pillanatra torlódjon föl a sor egy boltban, máris hallod a sajátos amerikai zsargonban röpködő hellókat és what’s up-okat. Mindenki mosolyog rád, megállítanak, eligazítanak, ha látják, hogy bajlódsz a térképpel. Kaliforniában történt, hogy játszadoztam az automatával egy megállóban, hogy kiderítsem, milyen vonaljegy- és bérlet-lehetőségeim vannak. Az első gyalogos, aki elhaladt mögöttem, azonnal felajánlotta, hogy segít elmagyarázni, hogyan kell jegyet vásárolni. Mindenre van megoldás – ez az alapállás. Földbe gyökerezett a lábam, amikor megláttam a szörnyeteget, amit motorbicikli címén még itthonról kiválasztottam. Úgy gondoltam, azt képtelenség megülni. De a szolgálatos hölgy, akinek egyszerűen az volt a kitűzőjére írva, hogy Mom, vagyis Anyu, rögtön megnyugtatott: emiatt ne fájjon a fejem, olyanra cserélem, amilyenre akarom. Mindenhol ez a lazaság és könnyedség fogadott Amerikában, és talán azért is ment minden olyan simán az ottlétem alatt, mert Amerika-szerte barátságosak és nyitottak voltak az emberek.
LVR: Lehet, hogy így egyszerűbb az élet?
SLJ: Semmi kétségem efelől.
LVR: Bármennyire jól szervezett is az amerikai társadalom, sok belső ellentmondást kell feloldani ahhoz, hogy élhető is legyen. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy a folyamatos bevándorlás miatt állandósuló heterogén jelleg semmiképp sem egy európai értelemben vett nemzetet eredményezett. Mi lehet az összetartó erő?
SLJ: Talán az a szigorúság, elszántság és komolyság, amivel az Újvilágot felépítették és működtetik. Egyszerűbben szólva: tudják, mit jelent, mennyit ér, és éppen ezért komolyan veszik, hogy ők amerikaiak. Ennek, mint már említetted, megvannak a sajátos történelmi okai.
LVR: Könnyen elsajátítható ez az életforma és mentalitás egy bevándorló számára?
HLI: Nagyon érdekes volt a lányom reakciója, aki mesteri képzésre ment Németországból az Egyesült Államokba. Nem volt könnyű két kisgyermekkel boldogulni, hiszen az nem úgy van, hogy leugrom a sarki boltba, ha szükségem van valamire. Legközelebb annyira volt élelmiszerbolt, mint a kolozsvári Mátyás-szobortól a monostori templom. Autóval vagy busszal tudtak tehát hétvégente bevásárolni. Levélben újságolta Annácska, hogy a sofőr minden alkalommal vigyorog, amikor felszállnak a buszra, megkérdi, hogy vannak, segíthet-e, és megsimogatja Tomika fejét, azaz barátilag viszonyul a gyermekekhez. Heidelbergben a búbánat sem simogatja Tomika fejét a tömegközlekedési eszközökön, és nem kérdi meg senki tőle, hogy mi van, drága kis csemete? Sokkal gyorsabban otthonossá válik így az idegen környezet, és különösen a gyermekek nagyon hamar eltanulják ezt a viselkedésmódot.
LVR: Van egy viszonylag szűk utca dél-Manhattanben, amelyet egyetlen New Yorkba látogató turista sem szokott elkerülni, pedig sok egyenetlensége származik onnan a világgazdaságnak. Ezt az utcát Wall Streetnek hívják. Valamikor, holland gyarmat korában a város peremvidéke volt, fal is húzódott az utca mentén, innen származik a neve. Ma már a pénz, a pénzügyi világ, a bankok és nagyvállalatok hatalmának jelképévé vált, és számos hollywoodi film díszletéül szolgál, hiszen itt található a hírhedt New York Stock Exchange, azaz a tőzsde. Sétáltatok arrafele?
HLI: Nem lehet kihagyni, hiszen az a képzet él az emberek fejében, és nem alaptalanul, hogy ez a kapitalizmus nonpluszultrája. Kelet-Európából, a kommunista blokkból egykor úgy látszott, hogy minden, ami itt van, az rettenetes, a Wall Street urai kizsákmányolják a világot és összeharácsolják a kisemberek pénzét. Sokan így gondolják ezt ma is. Az első New York-i sétám a Wall Street-en vezetett végig, innen fordultam a tőzsde épülete után balra a Fifth Avenue-ra, ami a legelegánsabb utcának számít, és épp aznap gyúltak fel a karácsonyfa lámpácskái a Rockefeller Center előtt. Maga a Wall Street nem sokkal szélesebb, mint a mi kolozsvári Deák Ferenc-utcánk, mindkét oldalán 20–30 emeletes toronyházak magaslanak. Nem csak irodaépületek vannak itt, hanem lakások is. Egy barátnőm mesélte, hogy rövid ideig a Wall Streeten lakott, és megtapasztalta, milyen az, amikor a földszinten lakó sohasem látja a napot: az egyik épület mindig beárnyékolja a másikat. Rettenetes dolog lehet egy sötét lyukból munkába menni egy másik sötét lyukba, este pedig hazamenni, megnézni valamit a tévében, enni, aludni és másnap kezdeni elölről ugyanezt a mókuskereket. Futkosott a hideg a hátamon, csak azt hajtogattam magamban, hogy Úristen, Hanczné, te pont a Wall Streeten, a kapitalisták főutcáján sétálsz, és nincs legalább egymillió dollár a zsebedben?
LVR: Nem kísértett a vágy, hogy beugorj a tőzsdére, és összerakd magadnak azt az egymilliót?
HLI: Szívesen beugrottam volna, hogy legalább lássam, ahogyan rohangálnak és ordítoznak összevissza, hogy ki mennyit nyer, mennyit veszít, bár érteni ezzel együtt sem érteném a rendszert soha. De nem volt velem senki, és alig hinném, hogy egy sétálgató öreglányt csak úgy beengednének oda. Frankfurtban is próbálkoztam anno, de ott is a társaság hiányán bukott el a dolog.
LVR: Nem hinném, hogy még mindig ordítoznak a tőzsdén…
SLJ: Egyre kevesebbet, amióta zajlik az online kereskedelem, a tranzakciók pedig az interneten és elektronikus formában jönnek létre. A New York-i Tőzsde történelmi épületnek számít, és nem azzal szembesülnénk, ha belépnénk ide, mint amit a filmekben láttunk. Magát a tőzsdeépületet egyre inkább múzeumnak lehet tekinteni, a tőzsde körüli épületek viszont mind üzletközpontok, business centerek, az ügynökök pedig az ott lévő irodáikban dolgoznak, nem pedig a tőzsdepalotában. Egyébként Manhattan felhőkarcolói szinte kivétel nélkül az üzleti szférát szolgálják ki. Nekem az volt a benyomásom, hogy a város ugyan folyamatos mozgásban van, de az emberek valahogy innen távol, az erdőben élnek.
LVR: Úgy érted: munkaidőn kívül menekül mindenki a kertvárosokba családi életet élni?
SLJ: Valamivel modernebbet, mint mi Európában, de családi életet, igen. Az amerikaiak döntő többsége kertvárosi környezetben él. Az a kényszerképzetünk, hogy az Egyesült Államok egy nagy légszennyező vállalat, amely nem írja alá a Kiotói Egyezményt és nem fogadja el a széndioxid-kibocsátási kvótákat, ezért kit tudja, mit hoz onnan ránk az időjárás. Onnan mindez másként látszik, majdnem olyan az élet, mint amilyet a Desperate Housewives című filmsorozatból ismerünk. Nagyon jól kigondolt közösségek ezek, amelyek egy-egy templom vagy neoprotestáns egyház köré csoportosulnak. Ha házat vásárolsz magadnak, le sem pakoltad még jóformán a bútoraidat, máris jönnek sorban a szomszédok, és kopogtatnak az ajtódon, tortát hoznak, apróságot. Chicagóban közös ismerősünknél szálltam meg, ők pár nappal azelőtt költöztek be az új lakásukba, én pedig egy jó magyaros pörkölt után a dél-koreai származású szomszádasszonyuk tortájából kaptam desszertet. Vadidegen emberek ott így fogadnak be a közösségbe: meghívnak a templomukba, amely alapjában véve egy közösségi ház, és hétvégenként ott zajlik az életük.
LVR: Jelenthet ez komolyan vehető kohéziós erőt egy társadalomban, amikor tudjuk, hogy egy átlag amerikai 7-8 évente veszi a bőröndjeit és továbbáll?
SLJ: Nem csak a bőröndjeit, de a házát is viheti magával, ha akarja. Volt olyan, hogy az autópályán, motorbiciklizés közben egy teljes házat kellett megelőznünk. Sokan megengedhetik maguknak, hogy teherkocsira pakoljanak egy egész épületet, és úgy költözzenek máshová. Nem kötődnek annyira egy helyhez, mert egyrészt nincs meg hozzá a sok évszázados történelmi tradíció, másrészt a munkaerő mobilitása is ezt követeli meg tőlük. Házastól vagy ház nélkül, két bőrönddel, de nagyon könnyen mozdulnak, ha kell, többször is egy emberélet alatt. Amikor kiszakadnak egy közösségből, valószínűleg a kapcsolataik is többnyire megszakadnak, az új környezetben azonban rögtön kialakulnak az újabbak. Ez a társadalom egyszerűen a mobilitásra rendezkedett be.
(A felhasznált fotók Somai László József felvételei)
- Folytatjuk -
