Két vendéget vártunk, hárman is bekapcsolódtak a kolozsvári Györkös Mányi Albert Emlékházban zajló beszélgető sorozatunk első „balkáni kiadásába”, melynek legfőbb célja talán az volt, hogy egy nem túl távoli, mifelénk mégis alig ismert országot mutassunk be közönségünknek, rádiós hallgatóinknak és a kedves olvasóknak. Jártak-e színházba az illírek Apollóniában? Mi köze van Teréz anyának Antigonéhoz? Készül-e kultúr-tokány a „betongombából”? Eszik-e vagy isszák a Szkander béget Tiranában? Furcsa kérdésekre kerestünk tartalmas válaszokat Csűrös Réka műfordítóval és Pánczél Szilamér kutató régész-történésszel, akikhez mintegy meglepetés gyanánt a közönség soraiból Vadas László színházi rendező csatlakozott.
Laczkó Vass Róbert: Beszélgetéseinket a szó szoros és jelképes értelmében is fűszerezni szoktuk időszerű témánk jellegzetes, klasszikus ízeivel, amit sajnos, a kedves olvasók nem élvezhetnek, beszélgető estjeink törzsközönsége azonban minden alkalommal kóstolhat egy-két kulináris egzotikumot. Mi az a jellegzetes termék, amely nektek egyértelműen Albániát juttatja az eszetekbe?
Pánczél Szilamér: Azt hiszem, ezen sokat nem is kell gondolkodnunk: nagyon finom, de majdnem ehetetlen sóstúróval traktálnak mindenkit, aki megfordul Albániában. Mi megkíméltük a közönségünket, a mi sóstúrónk éppen ehetően sós. A másik hagyományos termék az egészen zöld olajbogyó. Nagy szeretettel szolgálják fel, de számunkra szintén ehetetlen. Az általunk fogyasztott mediterrán finomságok viszont az albán standardoknak nem felelnének meg.
LVR: Albánia olajtermelő ország?
PSz: Igen, a Mediterráneumnak éppen azon a részén fekszik, ahol nagyon sok olíva terem. A kommunista korszakban a legkietlenebb domboldalakon is masszív olajfa-telepítések folytak azzal a céllal, hogy önellátóvá váljon az ország. Az elmúlt húsz esztendőben azonban ezeket a ligeteket elhanyagolták, egy részük egyszerűen leégett. Jelenleg az albániai szupermarketek többségében olasz és görög olíva-termékeket forgalmaznak. Rendkívül finom és egészséges viszont a piacon vásárolható, hidegen sajtolt olívaolaj, ami jóformán semmibe sem kerül, és pillepalackokban kínálják, mint nálunk a házi tejet vagy a szilvapálinkát. Valahányszor megfordulok Albániában, mindenkinek ezt hozom onnan ajándékba. Gondolkodtunk már azon is, hogy beszállunk az „olajbizniszbe”, hiszen a terméket sehol sem jegyzik hivatalosan, és szerintem sokkal zamatosabb, mint az olasz vagy a görög termék, viszont annyira olcsó, hogy hamisítani sem érdemes.
LVR: Csűrös Réka turistaként kukkantott be Albániába, s bár csak néhány napig utazgatott az országban, valójában sokkal többet tapasztalt, mint amennyit a néhány nap sejtetni enged. Ő ugyanis másfajta turizmust folytat, mint az utazgatók többsége...
Csűrös Réka: Nem is szeretem, ha turistának nevezel, maradjunk annyiban, hogy utazó vagyok. A turista bárhová megy a világban, leginkább fogyasztani szeretne: szállodákban lakik, menüt ebédel, és azt nézi meg, amit a színes szórólapok kínálnak neki. Márpedig ilyen körülmények között egyetlen ország sem mutatkozik meg senkinek. Nem annyira kényelmes, ahogyan mi szoktunk utazgatni, hiszen a lehető legritkábban foglalunk előre szállást, magánházaknál, esetleg panziókban lakunk, ahol éppen ránk esteledik. Egy ilyen utazás tele van izgalmakkal és meglepetésekkel, bár elismerem, hogy ez sokak számára riasztó, vagy legalábbis nem elsődleges szempont. Mi viszont úgy gondoljuk, hogy utazás közben éppen ezek a váratlan és kiszámíthatatlan fordulatok visznek közelebb egy kultúrtáj sajátosságaihoz, legfőképpen az ott lakó emberekhez.
LVR: Enni viszont akkor is kell, ha járatlan utakon barangolunk, az utazó tehát mindenképpen „fogyaszt”, ez pedig önmagában semmiképp sem lehet ártalmas, különös tekintettel arra, hogy a turizmus egy-egy ország, egy-egy régió vagy helyi közösség komoly bevételi forrása lehet.
CsR: A két szemlélet nem áll ellentmondásban egymással, ezért is tartom nagy szamárságnak, ha az ember otthonról viszi magával a téliszalámit, a kenyeret, a konzervet és a nesscafét. Egy ország megismeréséhez nagyon is hozzátartozik a helyi konyha megismerése, még akkor is, ha bizonyos étkeket eleve bizalmatlanul szemlélünk.
LVR: Megeszem a vacsorádat, s megmondom, ki vagy?
CsR: Lehet, hogy nem mondom a szemedbe, de mindenképpen kialakul egy képem rólad. Ez persze nem azt jelenti, hogy reggeltől estig hagyományos fogásokat kóstolunk, hisz gyakorlatilag azt sem tudjuk, mi számít még hagyományosnak a 21. századi Albániában. De ha betévedünk egy vendégfogadóba, megnézzük, hogy mi van az emberek tányérján.
LVR: Tehát mégiscsak fogyasztó vagy!
CsR: Annyiban igen, hogy a kagylót nem a tengerpartról szedem, a salátát pedig nem a kiskertből legeljük. Utazás közben azonban sok mindent a véletlenre bízok.
LVR: Szilamér, ha jól tudom, te az európai régészettudomány egyik vezető intézménye, a Német Régészeti Intézet munkatársaként dolgozol időnként Albániában. Hogy kerültél oda?
PSz: Fogalmazhatunk úgy is, hogy én vagyok az olcsó vendégmunkás Albániában. Konkrétan a Német Régészeti Intézet indított egy projektet, és egy kedves barátom, aki ott ásatásvezető, megkérdezte, volna-e kedvem Albániában ásni. Nem volt akkor ez prioritás, de két hét kaland bármikor belefér, gondoltam, és 2007-ben kiutaztam. Azóta rendszeresen visszajárok. Tavaly (2012-ben – szerk. megj.) például négy hónapot töltöttem Albániában. Kérdezte is a határőr: tudom-e, hogy csak három hónapig lehet Albániában engedély nélkül tartózkodni? Mondtam: tudom. Meg kellene büntessen, válaszolta. Mondtam: jó, tegye azt. Nagyjából annyira jól beszélt angolul, mint én albán nyelven, így aztán kifogytunk az érveinkből, és végül megúsztam a büntetést.
LVR: Enver Hodzsa bunkerein kívül mit lehet Albániában kiásni?
PSz: Egy ókori görög színházat tárunk fel Apollóniában. Magát a várost kerkürai – a mai Korfu – és korinthoszi görög telepesek alapították, nagyjából azt a szerepet töltötte be az Adria partjának ókori kereskedelmében, mint Velence a középkor folyamán. A lelőhely ma egy albán falu, Pojani külterületén fekszik. Pulykák pöffeszkednek és bárányok legelnek az egykor százezer lakost számláló metropoliszban, ahová Ciceró nyaralni járt, Augustus császár pedig retorikát tanulni. Régészeti feltárások gyakorlatilag az első világháború óta folynak itt, a mi projektjeink pedig 2006 óta tartanak, és folyamatosan újabb kutatási projekteken gondolkodunk, ezért járok vissza rendszeresen Albániába.
LVR: Bármennyit is tudunk Albániáról, annak jobbára a sztereotípiákhoz van köze, maga az ország egyelőre fehér foltnak számít Európa turistatérképén. Halványan emlékszünk a kommunista diktátor, Enver Hodzsa nevére, tudjuk, hogy vörös mezőben fekete kétfejű sas az ország lobogója, hallottunk Szkander bégről, az albán nemzeti hősről, és csalhatatlanul felismerjük Teréz anyát a televízióban. Különben semmi...
PSz: Talán még annyi sem. Teréz anya ugyanis egy jókora csúsztatás az albán nemzeti öntudatban: Macedóniában született egy félig albán, félig aromán katolikus családban, az albánok azonban saját nemzeti hőst faragtak belőle. Az ő nevét viseli a Tirana melletti nemzetközi repülőtér, és nemzeti ünnepet is kapott, a Dita e Nënë Terezës-t. Pedig Albánia távolról sem katolikus ország: a lakosság 80 százaléka muzulmán. Északon él egy viszonylag kis katolikus közösség, délen pedig egy nagyobbacska ortodox. Hogy miért lett mégis nemzeti hős egy katolikus apáca, annak tudatosan vállalt politikai okai és céljai vannak: ezáltal is Nyugat-Európához közelíteni.
LVR: Teréz anyát polgári nevén Antigona (vagy Agnesa) Gongea Boiaginak nevezték, az ő családneve pedig feltűnően rokon hangzású egyes mai román családnevekkel. Románok az arománok is?
PSz: Bizonyos értelemben igen. Kultúrtörténeti érdekességnek számít, hogy az első írott albán nyelvű forrást – egy katolikus pap által írt levelet – román történész, Nicolae Iorga találta meg egy olaszországi levéltárban. Ennek örömére az akkori – és egyébként az egyetlen – albán király, Ahmet Zogu telket ajándékozott Iorgának a két világháború között, és tudatosan próbálták építgetni az albán-román kapcsolatokat. A közös tudat és a közös múlt keresése azonban jóval korábbról származik. A Balkán-félszigeten sok helyen élnek ún. „vlach” közösségek: arománok, isztro-románok stb. Albániában ezek viszonylag kompakt közösségek, a többségük keresztény volt, elsősorban kereskedelemmel és állattartással foglalkoztak. Az albánok többsége nem is úgy ismeri ezeket a népcsoportokat, hogy arománok vagy vlachok, hanem „csobáni”-nak nevezik őket. Közép-Albániában, Apollónia mellett van olyan település, ahol a 20. század elején a lakosság többsége még a vlach közösséghez tartozott. Vlach vagy aromán iskolák, kulturális intézmények persze nincsenek, az emberek otthon, a családban tanulják meg a nyelvet. Nekünk is vannak munkatársaink, akik ilyen családokból származnak, és hellyel-közzel románul is szót érthetünk velük.
LVR: Például hogyan?
PSz: Kicsit az oltyán dialektusra hajaz a beszédmódjuk. Ha beszámolnak arról, hogy a „familja jest bine”, az pontosan azt jelenti, hogy jól van a család. Valamikor nagyon fontos központjaik voltak Albánia területén. Voskopojë – vagy Moscopolea – ma egy elzárt hegyi falu Albániában, egykor azonban több, mint húsz ortodox temploma, kolostorai, bankjai, sőt felsőfokú iskolája volt, itt működött a Balkán első nyomdája, nem véletlen, hogy ez a város lett az oszmán-ellenes szervezkedés egyik gócpontja, mígnem a törökök a 18. század közepén gyakorlatilag a földdel tették egyenlővé. De beszélhetnék arról a Bukarestben tanult Izidora de Istriáról is, aki 1912-ben, Albánia függetlenedésének idején az albán nemzeti zászlót kihímezte. Sok a kapcsolódási pont arománok, macedo-románok, isztrorománok, vlachok és a mai románok között, a lényeg azonban az, hogy az Oszmán Birodalmon belül tulajdonképpen egyazon egységhez tartoztak évszázadokon át.
LVR: Albániában ma kevesebb, mint tízezer aromán él hivatalosan, számuk azonban a becslések szerint 200 ezer körül is lehet...
PSz: Az albánok többsége azt mondja, hogy nekik nincsenek nemzeti kisebbségeik, holott Dél-Albániában görög párt is működik. Ott azonban mindenki albánnak számít, csak egyesek más nyelveken is beszélnek. Hasonlóan közelítik meg a problémát, mint adott esetben nálunk, Romániában.
LVR: Vadas László nemcsak férji minőségében barangolt Rékával együtt Albániában, de színházi rendezőként is megfordult különböző albániai, sőt: koszovói fesztiválokon. Hasonlatosak az ottani színház- és fesztivál-közeli élmények a mifelénk tapasztaltakkal?
Vadas László: Lényegében igen, de van egy jó szokásuk, ami nálunk már nem igazán szempont: naponta csak egy-két előadás van, hogy az ember tisztességesen tudja megrágni, megemészteni a látottakat, legyen ideje megismerkedni, beszélgetni és kikapcsolódni az alkotókkal vagy éppen a közönséggel. Ez nagyszerű dolog! Az egész úgy kezdődött, hogy Râmnicu Vâlceán rendeztem egy Matei Vișniec-darabot, amit aztán váratlanul meghívtak az Apollón Nemzetközi Színházi Fesztiválra, Fier városába. Honnan volt a kapcsolat, ma sem tudom, de tény, hogy megvannak az embereik, akik javasoltak innen is előadásokat, így esett ránk a választás. Engem persze rendezőként egész úton az érdekelt, hogy mikor, hol és kinek játszunk. Azt mondták: nem az utazás napján, a többi legyen meglepetés. Te színészként pontosan tudod, mit jelentenek az effajta meglepetések egy-egy fesztiválon. Mikor megérkeztünk, elégedetten láttam, hogy a város tele van aggatva molinókkal, de hamar elképedtem azon, ami rajtuk állt: a mi stúdióelőadásunkat Apollóniában játsszuk, szabadtéren. Kérdem, hogy az hol van? Mondják: egy nagyon szép helyen, Fiertől néhány kilométernyire, és a mienk lesz a fesztiválzáró előadás. Már csak megnézem magamnak idejében, gondoltam, és jól tettem, az apollóniai görög színházban ugyanis több száz ember kényelmesen elfér, mi pedig jóval kevesebbre terveztünk.
LVR: Nem lehet egyszerű dolog egy stúdiótérbe fogalmazott előadást görög arénára átkomponálni...
VL: Főtt is a fejem, különösen a technika miatt, hiszen a jegyeket már előzetesen eladták, helyszínt változtatni már nem lehetett. Végül egy alkalmi szkénét képzeltem el, amelynek úgy kellett kinéznie, mintha az lenne az Apollón-templom homlokzata. Közölték az albán kollégák – név szerint Adonisz és Démoszténész –, hogy ez nem gond, beszélnek Tiranával, és megoldják. Hamarosan megérkezett a technika Tiranából, így nekiláttunk. Magyarázgattam az építőmunkásoknak, hogy nem kell az a pár lépcső, amit odaszereltek, vigyék onnan. Senki nem beszélt közülük angolul. Tudunk összesen hét különböző nyelvet, gondoltam, csak összedobjuk valahogy a kommunikációt olaszul, spanyolul, de semmi: kezdik a lépcsőket összedrótozni. Mindegy volt nekik, így románul szidtam őket, hogy vigyék onnan a fenébe a sârmát, s lám: a kolléga szépen tekerni kezdte lefele a drótot. Nagyot néztem. Ekkor találkoztam életemben először arománokkal. Később, az előadás alatt hallom, hogy valaki mögöttem hangosan és érthetően beszél. Ékes románsággal megpróbáltam rábeszélni, hogy menjen odébb, ha zavarja az előadás, erre rögtön elhallgatott: megértette a problémámat. Előadás után aztán egy asztalhoz ültünk a román kultúrattaséval meg az arománok képviselőjével, és nyelvi gondok nélkül elcsevegtünk mindenféléről, többek között arról, hogyan lehetne a román és az aromán színházi kultúrát jobban összeboronálni. Ahogy mi csináljuk, magyarok, úgy nem igazán működik, mondtam, de lehet jobban is csinálni. Később, az „igazi” románoknak próbáltam áradozni, hogy milyen gyönyörű is ez az egész, a román nyelv őshazáját újra fel kellene fedezni a Shkodra partján. Mire mindenki vakarózni kezdett, hogy izé... most a nyugati országok románsága lett a prioritás, különben is nem innék inkább egy kávét? Iszom én kettőt is, de a Dunától délre mégiscsak ott van a Timok-völgye, milyen szép román közössége van, ott is jártunk, csodálkoztam is, honnan a fenéből tanultak meg olyan szépen románul...
LVR: Bizonyára nem egy színházi fesztivál a mértékegysége a vendégszeretetnek, de tapasztalatból tudom, hogy olykor a szervezők nagyon magukra tudnak hagyni egy-egy társulatot. Veletek ez hogy esett Albániában?
VL: Kezdjük azzal, hogy a fieri polgármester minden egyes előadást megtisztelt a jelenlétével. Kis köpcös emberke, sokat is gondolkodtam azon, hogy a polgármesterek miért kicsik és köpcösek mindenütt a világon, ő viszont egyszerűen csak tette a dolgát. Aztán esténként megvendégeltek minden egyes résztvevőt, ha volt aznap előadása, ha nem. Autóbuszokkal vittek bennünket egy hatalmas vendéglőbe, ahol estéről estére más-más helyi specialitás jutott, mellé rengeteg bor meg szőlő. Az első napon például bárányhúst ettünk, változatos módon elkészítve. Szokás Albániában, hogy minden albánt, aki a szakmában mozog, meghívnak ezekre a bankettekre, függetlenül attól, hogy helyi vagy nemzetközi hírességnek számít-e, vagy netán csak egyszerű főiskolai hallgató. Az idősebbek és fiatalok jól elvannak egymással, senki nem hordja fenn az orrát, nincs hierarchia, csórók és gazdagok asztala külön, csak nagy összeborulás van, és onnan lehet megtudni, ki a sztár, hogy az emberek megállítják őket az utcán és fényképezkednek velük. Színész és néző között emberi kapcsolat van, ebből pedig az is kiderül, hogy az emberek ott valóban szeretik a színházat!
LVR: Milyennek mutatkozik az albán vendégszeretet vidéken? Megtörtént már veletek, hogy olyan helyen esteledett rátok, ahol csak találomra lehetett bekopogni magánházakhoz?
CsR: Mindenhol történik velünk ilyesmi, ahová utazunk. Albánia egy nagyobb balkáni körutazásunk harmadik állomása volt, előtte Boszniában és Montenegróban jártunk. Ott könnyedén elboldogultunk, hiszen a délszláv háborúk idején önkéntesként dolgoztam különféle menekülttáborokban, így jócskán eltanultam a szerb és horvát nyelveket a boszniai menekültektől. Sokukkal jelenleg is tartom a kapcsolatot, és elég jól elboldogulok az anyanyelvükön, sosem okoz gondot, ha valaki nem tud angolul közülük. Albániával azonban más a helyzet. Egy majdnem kínai nevű, furcsa városkában, Shëngjin-ben esteledtünk meg először. A gyermek már békésen aludt a hátsó ülésen, őt nem érdekelte, hol keresünk szállást. Két hasznos albán szóval kommunikáltam: faleminderi és dhomë. Azaz: köszönöm és szoba. Minden továbbit a testbeszéddel intéztünk. Ahová kifüggesztették, hogy „dhomë”, oda bekopogtunk, és kézzel-lábbal elmagyaráztam, hogy kedves bácsi, kedves néni, itt vagyok én, itt van velem két másik hasonló és egy jóval kisebb, mint én, és aludni szeretnénk. Nem volt öt csillag, talán kettő sem, létezett ellenben fürdőszoba és melegvíz, és fontosnak tartották elmondani nekünk, hogy katolikus család otthonában kaptunk szállást. Tudakolták, ahogy lehetett, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, mit szeretnénk megnézni Albániában? Náluk még megvan az a természtes kíváncsiság és melegség, amellyel embertársaikhoz viszonyulnak, a fizetség szinte másodlagos szempont. Másnap frissen fejt házitejet kaptunk reggelire, hiszen a tehén ott legelészett a tengerparton. Hamar kiderült, hogy a szomszéd szerb-horvátul is beszél, így aztán komoly beszélgetés folyhatott mindenféléről.
LVR: Mi a tanulsága egy ilyen találkozásnak?
CsR: Például az, hogy nem kell mindig attól tartani: felkoncolják az embert, ha ismeretlen országba vetődik, vagy letér a turisták által agyontaposott, sztereotip útvonalakról. Albánia éppen arról híres: képtelenség az országról úgy tájékozódni Nyugaton, hogy ne soroljanak föl azonnal tíz riasztó indokot, miért nem érdemes odamenni. Tapasztalataim szerint azonban a tíz indokból kilenc és félnek semmilyen komoly alapja nincs, úgyhogy szerintem érdemes belevágni.
(Folytatjuk!)
*Az albániai képeket Pánczél Szilamér készítette
