Rajtunk a sor, kései rendek, ünneplőbe öltözve jövünk jelentést tenni, négyszer száz év tartalmával a szívünkben. Hogy kezdjük, mit mondjunk? De segít rajtunk Áprily, vele együtt megállunk, fejet hajtunk, mégis felfele tekintünk, lélegzetet veszünk, és jelentjük a Fejedelemnek, igen Uram, a fundamentum áll.
Fejedelemségednek ma is élő hatalma, abból az élő fundamentumból táplálkozik, melyből a templomépítő Salamon, és Te is, Nagy Fejedelem, kértél és kaptál erőt. Ti, régiek, olyan nagy hittel tudtatok indulni és indulás előtt kérni: adj Uram bölcsességet és tudományt néped kormányzásához. 16 év kormányzás, 16 év hadba szállás. Hadba szálltál, fegyvert forgattál, hogy országodnak békessége és függetlensége legyen, hadba szálltál, hogy a vallásnak szabadsága legyen. A szellem fegyverét felemelted a tudatlanság ellen, megnyitottad szíved és zsebed, és életre hoztad a Collegium Academicumot, a Könyvtárat, hogy néped ne a tudatlanságban vesszen el, hanem győzedelmeskedjék a tudományban. Isten megadta a bölcsességet és tudományt, nemes harcod megszentelte, építkezésed megáldotta.
Kormányzásod 16 év, uralkodásod időtálló – miért? Mert hagytad diadalmaskodni az Örökkévalót, mert tudtad, hogy az élő fundamentum tartja az élő köveket.
Nagy Fejedelem, Te, aki pártoltad a tudományt és a művészetet, és ennek érdekében várat építettél, hogy katonákat nevelj és küldj az őrhegy tövéből, szellemiséged fegyverével, hogy küzdve alkossanak, és alkotva védjenek mindent, ami közösséget szolgáló, maradandó érték.
Illő méltósággal mondjuk, jelentjük és jelentésünket átveszik országod, Erdélyország hegyei-völgyei, hogy visszhangdalban tovább zengjék: ha pusztított is vad indulat, csak a falakat döntötte le, a fundamentum áll. Rajta seregszemle, felvonulnak szellemezredek, és itt, most, ecsetet forgató katonáid jelentése ez. Vászonra vitte, kőbe véste, ércbe öntötte, vagy fába metszette mindegyik kora harcának sikerét, kudarcát, áll a tárlat, négyszer száz év művészi szorgalma, töredék csupán, amit csodál mindenki.
Akik eljöttek Országod Gyűlésébe, szám szerint 21-en, néhaiak és jelenben valók, alkotásaik gyümölcsében teszik jelentésüket.
BARABÁS MIKLÓS jelentem: iskoládból indulva igyekeztem életművemmel megalkotni népünk nagyjainak arcképcsarnokát, Reviczky Gyula minősítése szerint: együtt küzdöttem a hazával, kezemben ecsettel, szívemben lánggal. Az 1849-ben porig alázott és gyalázott, de a század végére újjáépített kollégiumnak megfestettem és elküldtem portrédat, legyen koronája az új kezdetnek, dísze a teremnek, ahol derűs tekintettel szembenézel és őrködsz a mindenkori ifjú sereg felett.
HALMÁGYI ANTAL jelentem: 1897-ben jöttem váradba, és székfoglaló beszédemben 1901-ben megfogalmaztam Művészeti oktatás a gimnáziumban cím alatt, hogy kollégiumodban mint rajz- és szépírástanár mit akarok megvalósítani. Az elméletiségből kinőtt tanári szolgálatom gyümölcse a tanítás mellett az a rajzszertár, amelynek felszereltsége felülmúlta a kolozsvári képzőművészeti intézet szertárát, benne fotólaboratóriumot hoztam létre, hogy a kollégium nagy eseményeit megörökítsük. Emlékszel-e ugye, Nagy Fejedelem, várad fennállása 300. ünnepén (1922-ben) megterveztem várad déli falára a domborműves emléktáblát, és várad udvarát valóságos szabadtéri díszteremmé varázsoltam, ünnepi pompába öltöztetve, hogy méltó legyen az ünnepre, méltó legyen urához. És tettem mindezt szolgáló örömmel, kötelességből.
FOLYOVICH ENDRE jelentem: mint enyedi születésű, én is várad katonája voltam, hogy az itt elsajátítottakkal, mint életre és továbbtanulásra érett katonád, felsőfokú tanulmányaim befejeztével építészmérnöki pályát fussak meg. Építettem a szakmában, és alkottam mint akvarellművész, mert nem tudtam megállni, hogy ne örökítsem meg, ami környezetemben megragadó szépségű. Ódon várbástya, sokszínű enyedi piaci jelenet, később kolozsvári városképeim által nemcsak a pillanat hangulatát, hanem egyben kordokumentumot alkottam és hagytam az utókornak.
GRUZDA JÁNOS jelentem: a rajzolás és festés iránti hajlamom első felfedezője és bátorítója édesanyám volt, ami azután már tudott volt nyolcra terjedő enyedi diákéveim alatt.
Hálásan gondolok vissza diákkoromból Fogarasi Béla és Halmágyi Antal tanáraimra, akik az első rajzoktatásban részesítettek. Pályafutásom két síkon szaladt: református lelkipásztor és okleveles festőművész, egyik sem károsította a másikat, hanem közös célt szolgálva. Lelkipásztorként elmondtam szóban az isteni szépet, és mint festőművész, megalkottam a táj lenyűgöző szépét. Így volt az én szolgálatom kétszer szép. Magyarbecében szolgáltam mint lelkipásztor tíz évig, a nyári sártenger és a téli hórengeteg katlanában, mert Isten rám bízta az örök szó továbbadását és a táj megörökítését. Innen Zalatnára kerültem a havasi sziklák világába, a küldetés ugyanaz maradt, csak a hely változott. Szakosodtam a téli tájak megfestésére, igen én ezt vállaltam, a természet téli arcát jöttem megörökíteni és képeimmel igazolni, hogy a fehér szín nem egyhangú és nem félelmetes, hanem fény és színárnyalataiban rendkívül gazdag és sokatmondó, kifejező és varázslatos. Murádin Jenő megfogalmazásában, így lettem én a tél festője.
FOGARASSY ENDRE jelentem: várad valamikori rektorprofesszorának, Fogarassy Albertnek vagyok a fia. Apám filológus történészként oly sokat tett a kollégiumért és a városért, emlékirataiban és majd minden művében igyekezett átörökíteni azt a szépet és jót, ami itt fogant a kollégiumban és az azt körbeölelő városban. Szellemed vonzó ereje engem is magával sodort, munkába állított, hogy ecsetet fogva megfessem azt a tájat, melynek ölében ott él a Kollégium és a város.
DÓCZYNÉ BERDE AMÁL jelentem: itt születtem, tanítói oklevelem megszerzése után ide tértem vissza rajzot tanítani kollégiumodba. Münchent és Párizst megjárt festőművészként kiharcoltam magamnak az impresszionista minősítést. Nyaranta ellátogattam az európai hírű nagybányai művésztelepre, hogy annak forma- és bátor színvilágával, a nagybányai iskola festészetet forradalmasító stílusával megörökítettem Enyed és környéke, a Maros-kanyar, Farkas-patak, a temető és a Várszeg utca, az őrhegy, a Bethlen utca és a miriszlói szőlőshegy egy-egy magával ragadó részét. Később az erdélyi táj és Kalotaszeg népviselete festővászonra vitelével szolgáltam népem.
VASS ALBERT jelentem: a város szülötte vagyok, aki a nagybányai művésztelepen, a budapesti és párizsi Julian Akadémián folytatott festészeti tanulmányaim után, 1933-ban végleg letelepedtem Enyeden, az erdélyi Alma Mater eleven katlanába, az őrhegy alá, az erdélyi táj itteni szépségébe. Kollégiumi rajztanárként, Enyed és környékének halálomig elkötelezett festőjeként alkottam. Mint impresszionista festő kimentem a tájba, hogy alkotásaimban visszaadjam a színek élő elevenségét, éreztessem a levegő illatát és bebizonyítsam, hogy a mesebeli színek a távolság perspektívájában valós díszei e világnak. A fény-árnyék hatások, csak ott, a természet kebelén tudnak lelket mozdító és ecsetet vezető varázzsal bírni és hatni. Torockó volt a nagy és élő műterem, ahol a táj és a benne élő ember a pompás népviseletével elválaszthatatlan egységet alkot az etnografizáló piktúra nem másodrendű, mert a hagyomány értéke és a táj szépsége mesteri párosításban csakis magasabb rendű. Nemcsak ecsettel, hanem tollal is kifejeztem hálámat, 1941 kopogó januárjában megálltam az őrhegyen és írtam: keresem a varázslót, hogy megköszönjem neki e különös világot.
BARCSAY JENŐ jelentem: a mezőségi Katonán születtem. Szülőfalumbeli, kolozsvári, majd szamos-újvári tanulóéveim után, 1914-ben érkeztem a kollégiumba, hogy tanítói oklevéllel a birtokomban népem napszámosaként szolgáljak. De Istennek más terve volt velem, a szépen rajzoló, festésre hajlamos gyermekkel. 1919-ben, nehéz idők előestéjén Budapestre menekültem. A Képzőművészeti Főiskola elvégzése után, tudásom tovább érlelődött Párizsban, majd Olaszországban. Harminc éven át megadatott a lehetőség a tanításra, de nem tanítóként, hanem a budapesti Képzőművészeti Főiskola anatómia- és tárgyábrázolás professzoraként. A magyar konstruktivista festészet legjelentősebb képviselőjeként letettem a művészoktatás asztalára a nemzetközileg elismert Forma és tér, valamint a Művészeti anatómia című tudományos szakkönyvem. Életművem koronázzák a díjak és elismerések.
MAJTHÉNYI ZOLTÁN jelentem: tanítóvá formált iskolád, és megadatott a faragás tálentuma is. Több más alkotásom mellett kifaragtam Apáczai Csere János mellszobrát, ugyanis a filozófus teológusnak a nagy tudós-pedagógusnak ott a helye a könyvtár patinás világában. Hogy mi indított Apáczai megörökítésére, a szellem ereje, vagy talán Áprily Lajos Tavasz a Házsongárdi temetőben c. versének három sora: „nagyon dalolt a név zenéje bennem / s amíg dalolt, a századokba néztem / s a holt professzor szellemét idéztem”.
INCZE JÁNOS DÉS jelentem: az élettől megedzve érkeztem 1929-ben a nagyenyedi tanítóképzőbe. Gyermekkoromtól festőnek készültem, ugyanis festettem az enyedi évek előtt is és azután is szüntelen. Voltam órabéres munkás, kertész, boltos inas, tanító, tanár, politikailag megbélyegzett, tanügyből eltávolított. Voltam a nagybányai művésztelepet örömmel látogató ifjú, aki az ottani nagy mesterektől sokat tanultam, kiemelten Ziffer Sándortól, aki előre megmondta, hogy csak akkor lehet jó a kép, ha senki máséra nem hasonlít. Jártam tanulmányúton Svájcban, Franciaországban, Ausztriában, több alkalommal Olaszországban. Így nőtte ki magát egyéni és egyedi stílusom. Tragikomikus módon ábrázoltam a kisvárosi utcajelenetekben, a groteszk hangulatában, a testileg-lelkileg döcögő embert. Így lettem az erdélyi kisvárosi ember mindennapi életének eredeti ábrázolója. Vagyok művészetemben a senki mással össze nem téveszthető, talán utánozhatatlan Incze János Dés.
SZÉKELY MIHÁLY jelentem: mint első világháborús hadiárva lettem iskoládba javasolt, aki szorongó szívvel léptem át várad küszöbét. Önéletírásomban is megírtam, mint kisgyermek sokat barangoltam a marosgombási tájakon, és gyönyörködtem a természet szépségeiben, megszerettem rajzfüzetembe húzott vonalaimat, és ebből szenvedély lett. Köszönöm nagy Fejedelem, hogy iskolád lelkes tanáraitól annyi bátorítást, emberséget és szeretetet kaptam. Az 1938-as enyedi kiállításom katalógusának mottója, a közismert Madách idézet: Ember küzdj, és bízva bízzál… Én valóban megküzdöttem a festészetért. Utamnak sok állomása volt, laktunk Marosdécsén, voltam Magyarbecében kántor, Kajántón kántor-tanító, Kolozsváron népiskolai igazgató, Magyarvistán kántor-tanító, újból Kolozsváron tanító és 1953-tól a kollégium geológia-földrajz szakos tanára, mindvégig rajzot is tanítottam. 21 bérlakást váltva szegény vándor, festészetből soha meg nem gazdagodó, de festészetem által határon innen és túl sokakat gazdagító festőművész. Így voltam a táj megkötözöttje, szerelmese, aki hozzánőttem, belegyökereztem, ő pedig táplált engem 90 éven át, a nehéz 20. század annyi embertelen próbatételében.
LŐRINCZ LEHEL jelentem: apám is iskoládból indult, hogy református lelkipásztorként szolgálja népét, akinek Magyarlapádra való megválasztása után lettem én is enyedi, negyedik osztályos diák, 13 évesen, 1946-ban. A kitűnő rajztanár, Vass Albert ismerte fel bennem az amúgy anyai örökséget, a rajzkészséget, aki pártfogolt, bátorított és elindított. Az ólomnehéz 20. századdal kellett megküzdjek főiskolán és egész művészi pályámon. Az alaposan alkotó természetem tett szobrásszá, mert igazán alkotni nem lehet időre szabott parancs alatt. Voltam, mint papfiú osztályellenség, indultam, mint szabadfoglalkozású művész, közben lettem tanársegéd, jól kereső restaurátor, reklámgrafikus, a képzőművészeti szövetség kitiltottja, ha kizsűriztek is, mindvégig voltam és vagyok szobrász. Szívós kitartással dolgoztam rendületlenül, legnagyobb komolysággal és jól beosztott pontossággal. Mert tudta már József Attila is, hogy dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy csillag megy az égen, úgy érdemes. Szobraimmal a modernség és tiszta hagyományőrzés kettősségére törekedtem, igyekeztem lépést tartani a korral, de úgy, hogy legyen ott a történelmi, ősi jelleg is, mondavilági alakok, történelmünk ősei-hősei, a paraszti élet alakjai, el egészen az absztraktig. Így lett művészetem értékmentő és értékteremtő. Minden tárlatomra elvittem pasztellképeimben az erdélyi tájat, templomaival, műemlékeivel. Fejedelem, nem vagyok a nagy szavak embere. Mennyire vagyok hű iskoládhoz? Nézz szét váradban és találkozol Apafi Mihállyal, Pápai Páriz Ferenccel, Kőrösi Csoma Sándorral, Barabás Miklóssal, Bakó Árpáddal, vagy lépj át a vártemplom udvarába, ahol Hermányi Dienes Józseffel, Áprily Lajossal, Berde Máriával találkozol, gránit, fa, bronz, műkőalkotásaimban, ezek nem meggazdagodásom, hanem hűségem és hálám valós jelei.
JÁNOSSY D. LÁSZLÓ jelentem: szerény polgári család fiaként fogadott be iskolád, hogy falai közt kibontakozó tehetségem művészetté érlelődjék. Mint rendkívül szerény, bársonyos szavú művészember, pályám kibontakozásának városában, Kolozsváron éltem és alkottam. A nap első felében, a múzeumban mint restaurátor mentettem a régit, a sérültet, a nap második felében alkottam az újat modern akvarelltechnikámmal. A táj, művészi lelkemen átlényegülve az előreáztatott papíron (angol módszer) a szétfolyó festékfoltok találkozásában, ott helyben születő új színek lenyűgöző szépségével alkotott képeim igazolják igényességem, aki minden délelőtt a másokét, a régieket mentettem, délután az újakat, a magamét alkottam.
HOLÁNYI JULIANNA jelentem: édesapám, Molnár Árpád iskolád elismert tanára volt, akinek sokoldalú művészi tehetségéből én is örököltem, igazolja ezt festőművészetem kibontakozása. Édesapám tanár lévén ott laktunk, benne éltünk váradban, ahol szellemed átjárt mindent, ahol a tudomány és a művészet vérkeringése mindenkiben dolgozott. Okleveles mérnökként vagyok festőművész, mert a belülről jövő erő ki kell hogy csapódjék, nálam papírra, vászonra, ecsettel, pasztellkrétával, húzni a vonalakat, felvinni a foltokat és ezeket úgy egyberendezni, hogy a kész alkotásban, a művész lelkének tükrében meglátszódjék, amit sokszor egy rövid szóval elintézünk, rámondjuk, hogy szép. A Balaton mellett élek, meghitt őszinteséggel vallom, természetimádatom erdélyi eredetű. Kedvenc idézetem egyben mindig lendítő erőt ad: minden művész saját lelkébe mártja ecsetét és saját szívét viszi vászonra (Henry Ward Beecher). Így látogatok haza, Erdélybe, évente többször is, ecsetet mártani, szívem örömét vászonra vinni, és megállni a két csengő alatt, Áprily szavaival megköszönni: „Gyümölcseim sárgára benned értek / s benned fakadtak friss virágaim”.
HORHÁT MIKLÓS jelentem: iskoládat elhagyva nehéz időben indultam a lelkészi pályára, de a festészet világába való menekülésem mindig megnyugtatott, ahol egyedi színvilágommal, sajátos átképzésben alkotom annak a tájnak szépségét, melynek ölén élek és szolgálok.
BALOG ISTVÁN jelentem: iskoládból elballagva a művészet világa vonzott, és a jelenben mint festő, grafikus és szobrász tevékenykedem. Leginkább absztrakt stílusban munkálom alkotásaim és viszem a művészetkedvelő közönség elé határon innen és túl, Indiától az Egyesült Államokig, ugyanakkor jelen vagyok Európa kiállítótermeiben is. 18 éve nemzetközi művésztábort vezetek, 8 éve pedig gyermek-alkotótábort. Ha Nagybányának volt nemzetközileg elismert festőiskolája, miért ne lenne egykor Enyednek is.
SZŐCS ANDREA jelentem: engem is az Alma Mater indított, kerámiaművész vagyok. Magyarországon élek és alkotok, részt vállalok a művészoktatásban, művészettörténetet előadva. Alkotásaimmal jelen vagyok a nemzetközi tárlatokon.
DEÁK ALPÁR jelentem: vagyok véndiákod, voltam iskolád rajztanára, jelenleg Kuvaitban élek, alkotom realista olajképeim, melyeken ott van a modern formajegy is. A torockói tájat elevenítve vagyok jelen.
HORVÁTH ATTILA jelentem: jó kezű rajzoló diák voltam, ezért lettem a művészetek világában reklámgrafikus. Magyarországon élek és alkotom szürrealista és absztrakt műveim. Így vagyok jelen a nagy ünnepen.
MURÁDIN LOVÁSZ NOÉMI jelentem: itt a világ közepén, Enyeden, kollégiumodban érlelődött művésztehetségem, vagyok a kincses városban rajztanár, absztrakt képeimmel lépek a közönség elé. Így teszem most is.
ANDRÁS ANDREA jelentem: nyolc évig fogadtál be mint diák, divattervezés szakon végeztem, visszakerülve voltam egy évig helyettes rajztanár. A szakmámban, a divattervezésben jeleskedem. Dekoratív kompozícióban teszem hálámat, Fejedelem.
Most én mondok köszönetet testvéreim, köszönöm a négyszer száz éves csodát, régóta mondom, most is mondom, és mindaddig mondani fogom, amíg lesz, aki hallja: Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet. Ti, művész testvéreim, megtettétek és teszitek, amihez az Isten tálentumot adott, amit a tudomány bölcsőjében belétek ringatott a nemes szellem. Ti is segítségül hívtátok Áprilyt, én is őt hívom segítségül:
„szálljon a hála óriási dallama
mert az újrakezdés vakmerő reménye
legyőzte itt az ostromló halált
s daccal vágott mindig az új jövőnek”.
Uraim, éppen eleget dicsértük egymást, kulcsoljuk imára kezünk, tekintetünket emeljük a minden csodák Urára, ő nem a bő beszédben gyönyörködik, de annyit mindenképp elvár, a négyszer száz éves csoda után, mondjuk együtt:
Soli Deo Gloria – Egyedül Istené a dicsőség.
A nagy ünnep margójára még csak annyit: ez nem halotti beszéd, Fejedelem, te élsz, és hisszük: élni fog néped, hisszük, hogy majd az ötször századik országod gyűlésébe, elvisznek majd minket is, akkor rajtuk lesz a sor, mert szellemed új fiakat sarjaszt. Fejedelem, te is katona vagy, a Krisztus katonája, aki hiszed és tudod a fővezér szavát: én élek, ti is élni fogtok.
Elhangzott Nagyenyeden 2013. október 25-én
