A vírushelyzet miatt második éve tart zárva a Csíki Székely Múzeumhoz tartozó zsögödi Nagy Imre Galéria és Emlékház. A múzeum gondozásába tartozó hagyaték népszerűsítése azonban továbbra is egyik fontos feladata az intézménynek. A tavalyi szünetet követően idén egy új Nagy Imre-kiállítás várja közönségét a Mikó-vár épületében június 18. és július 30. között – a kiállítás szervezője a Csíki Székely Múzeum, kurátorok Ladó Ágota és Túros Eszter művészettörténészek.
Ez a kiállítás folytatása a 2019-ben elkezdett tematikus Nagy Imre-kiállítások első kiadásának, amely az állatok témáját járta körül a zsögödi alkotó életművében. Ezúttal a nő kerül a középpontba, és mivel a hagyaték túlnyomó része – közel 7000 alkotás – a múzeumban található, a téma egyrészt kéznél volt, kínálta magát, másrészt úgy véltük, hogy a korábban alig, az életmű egészére kiterjedően pedig egyáltalán nem bemutatott témával sikerülhet fenntartani, esetleg felkelteni az érdeklődést Nagy Imre művészete iránt.
Kételyek és kihívások
Évente új reprezentatív kiállítást rendezni Nagy Imre alkotásaiból azonban egyáltalán nem egyszerű feladat, és egyre sürgetőbb a kérdés, hogy mennyire vállalható ez a továbbiakban, van-e értelme belesimulni ebbe a több évtizedes rutinba? Teher ez, ugyanakkor kihívás is. A mostani kiállítás nemcsak egy újabb válogatás a sok korábbi mellett, hanem egyfajta tükre is a Nagy Imre-i hagyatékról való gondolkodásnak. Annak, hogy hol tartunk most, illetve reményeink szerint kicsit annak is, hogy merre szeretnénk elmozdulni. Úgy próbáljuk meg újra közel hozni a zsögödi mester munkásságát, úgy próbálunk rálátást nyújtani erre a jól ismert, sokat és sokféleképpen tárgyalt életműre, annak gazdagságára és sokrétűségére, hogy következetesen olyan alkotásokból válogatunk, amelyek ritkábban vagy akár egyáltalán nem szerepeltek korábbi válogatásokban. Úgy próbáljuk meg közel hozni ennek a nagyságnak az alkotásait, hogy nemcsak a közismert, méltán híres alkotásokat tesszük láthatóvá, hanem az oda vezető utat is, annak mellék- és zsákutcáival. Magunk is meglepődve tapasztaltuk, hogy ily módon sikerülhet kialakítanunk egy sokkal árnyaltabb, emberibb, közelibb képet a zsögödi mesterről, amely révén könnyebb kapcsolódni művészetéhez, hiszen láthatóvá válnak erőfeszítései, hibái. Emellett pedig fény derül számos olyan apró, de ennek ellenére emlékezetes próbálkozására, amelyek egyszerűségükkel, elevenségükkel át- és felülírhatják a bennünk kialakult Nagy Imre-képeket.
Nagy Imre nagyságát többé-kevésbé mindenki elismeri. Elfoglalta a méltó helyét az erdélyi művészet történetében, de ez nem garantálja az állandó érdeklődést. Megérett a kérdés, hogy újragondoljuk a hagyaték, a művek és az alkotó halála óta szinte érintetlen emlékház további sorsát, hogy milyen formában, milyen módon lehet ezt a közel fél évszázados történetet (1973-ban adták át a zsögödi galériát) felfrissíteni, másképp láttatni, érdekessé, izgalmassá tenni a hazai közönség és az odalátogatók számára egyaránt.
Ilyen körülmények között kaptuk a feladatot, hogy álmodjunk meg egy újabb Nagy Imre-kiállítást a még tartó világjárvány miatt ezúttal a Csíki Székely Múzeum épületébe – az egyébként időszakosan, tavasztól őszig működő zsögödi Nagy Imre Galéria és Emlékház idén is zárva marad.
Miért a nő? És hogyan válogattunk?
A nő témája szinte magától adódott. Ha végigpörgetjük magunkban Nagy Imre alkotásait, kiderül, hogy „nőügyei mindig is voltak”. (Az idézet Apor Máriától származik, aki Nagy Imre magánéletére utal, mi önkényesen kissé tágabb értelemben használtuk kijelentését). Ez pedig egy olyan alaptéma ez művészetében, ami mellett nem lehet elmenni. Minden általa művelt technikában, a legkülönfélébb helyzetekben, a legtermészetesebbtől a legbizarrabb élethelyzetekben megtaláljuk nála a nőt. A nőt, a nőket, akik sokféleségük ellenére egy idő után ismerőssé, felismerhetővé válnak. A múzsák, Apor Máriától Zsuzsikáig, az édesanyától Ilonáig, a cigányleánytól a grófnőig, a parasztasszonyoktól a gyári munkásnőkig. Több mint ezer rajz és sok tucat festmény őrzi ezeknek a nőknek a különböző élet- és testhelyzeteit. Ebből a távlatból szemlélve azonban úgy véltük, hogy az egyes szereplők kiemelése és bemutatása helyett sokkal izgalmasabb lehet közel hozni a nézőhöz a téma, illetve a Nagy Imre-i érdeklődés sokféleségét, sokrétűségét.
Nagy Imréről tudjuk, hogy számára bármi ürügy lehetett az alkotásra, minden pillanatot kihasznált, hogy gyakorolhasson. A különböző testek mozgása, működése kifejezetten érdekelte, és ebbe minden beletartozott, ami él és mozog, az állatok épp úgy, mint az emberek. Lerajzolta, „lejegyezte” az őt körülvevő tárgyakat, testeket, mindent, amit a ház körül látott, a virágoktól a családtagokig, de jártában-keltében is rendszeresen megállított egy-egy érdekesnek, vagy valamelyik tervezett műhöz szükségesnek vélt mozdulatot, hogy gyorsan rögzíthesse. A gondosan megtervezett beállítások megörökítése mellett nagyon gyakran így „vázlatozta” ceruzával, tussal, akvarellel a nőket is. Ezek a vázlatok legtöbbször visszaköszönnek festményein. Mi sok esetben ezeket a vázlatokat részesítettük előnyben, határozottan úgy éreztük, hogy élőbbek, dinamikusabbak, könnyebb kapcsolódoni hozzájuk, ugyanakkor a témában rejlő lehetőségeket is jobban sikerül ebben a formában körüljárni, megmutatni. Talán felmerül a kétely, hogy nagy művek nélkül mennyire lehet reprezentatív egy ilyen kiállítás. Ezzel kapcsolatban megjegyeznénk, hogy a kiállítás nem mellőzi teljesen a festményeket, azt is mondhatjuk, hogy megközelítőleg olyan arányban vannak jelen a rajzok mellett, amilyen arányban az életmű egészében. Így viszont láthatóvá válik az út is, az alkotás gyakran nagyon hosszas, évekig érlelt folyamata, amelynek a festmények csupán a záró mozzanatai. A festmények válogatásánál szintén a sokféleség szempontja vezérelt, nemcsak az ábrázolt nőalakok gyakran egymástól hihetetlenül idegen különbözősége, hanem a technikai, kompozíciós, festői megoldások változatosságáé is. Ezek mellett pedig arra figyeltünk, hogy olyan festmények kerüljenek a válogatásba, amelyek ritkán vagy rég nem szerepeltek kiállításokon – így választottuk ki például a Szavalók című, szocialista munkásnőket ábrázoló festményt, amely ugyan nem tartozik a nagy sikernek örvendő munkái közé, de az életmű szempontjából nem elhanyagolható időszaknak a lenyomata, még akkor is, ha láthatóan zsákutca ez művészetében. De így választottuk be a Székely Nemzeti Múzeum tulajdonát képező Múlt és jelen című alkotást, Ilona, a hűséges szolgáló és Apor Mária, a „nagy múzsa” alakját ábrázoló 1962-es festményt, amely kizárólag a téma szempontjából vált érdekessé számunkra. A véletlenül elkapott pillanatban két erőteljesen különböző világ találkozik, mindkettő egyforma súllyal van jelen, egyaránt fontos az életmű egészében is. A válogatás része egy korai kecskeméti festmény is, egy akt, amely egy véletlen szerencsének köszönhetően került a kiállításra, és nemcsak Nagy Imre korai festői időszakát képviseli nagyon szépen, hanem izgalmasan ellenpontozza a későbbi festmények bonyolultabb, nagyon megkomponált, sokalakos kompozícióit.
Alig egy tucat festmény, több mint száz ceruza-, szén- és tusrajz, metszet, illetve akvarell szerepel a tárlaton, utóbbiak viszont nagyon sok festményt, nagy művet idézhetnek fel a Nagy Imre művészetét ismerők számára.
A tálalás
A rendelkezésre álló három terem, eltérő méreteivel tökétesen megfelelt a kurátori szándéknak, miszerint a bemutatásra szánt alkotások nem az életmű kronológiáját, Nagy Imre igen változó alkotói korszakait követik majd, hanem a választott téma logikáját. Az élet különböző szakaszait szerint három nagyobb egységre tagolva juthatunk el a születéstől a halálig. A látogatót egy szófelhő fogadja, szavak, jelzők, érzések, nevek, amelyeket Nagy Imre nőábrázolásai hívtak elő, szavak, amelyekkel csak érintőlegesen találkozik a kiállított munkákra fókuszáló tekintet. Így lépünk be az első, kisebb méretű terembe, ahol a gyermekkor képei sorakoznak, de nem egymás mellett katonás sorban, hanem változatos ritmusban, időnként egy gyermek szemmagassághoz igazítva. A nemi szervek bizonytalan vonalait a gyerekportrék feszessége váltja fel, a környezetét felfedező gyermek játékos világát a család meleg hatású, de nem éppen gondtalan képei keretezik. Ebből a viszonylag kicsi, mégis tágasnak ható térből a lányanyaság és a dolgozó gyermek képeivel lépünk át a következő életszakaszba, a múzeumi bástyaterembe, ahol a felnőtt nő különböző életminőségei, élethelyzetei, szerepei kerülnek előtérbe. A képek elrendezése a képek dinamikáját követi. A művészettörténeti szempontból különlegességnek számító állapotos asszony vagy a gyermeküket szoptató anyák sorozata azért is izgalmas, mert Nagy Imre következetesen foglalkozott ezzel a témával, és ugyanazzal a beállítással nagyon eltérő világokat sikerült megragadnia a szentképeket idéző, lágy vonalú Madonnától a durva ecsetkezelésű, erőteles hatású, gyermekét „út közben” szoptató cigányasszonyig. Az anyagág szent és profán képeit katonás sorban elhelyezett portrék sora követi, amelyek a megszemélyesítést mellőzve (képaláírások hiánya), csupán jelzésszerűen vannak jelen. A korai, kecskeméti festmény által megnyitott, klasszikus beállításokban sorakozó, fegyelmezettebb aktok sora a kiállítás talán leghangsúlyosabb helyét foglalja el, ahol a különböző testtartások, pózok időnként sejteni engedik a szereplőknek az adott szituációból adódó érzéseit, reakcióit, magányát. A paraszti élet képei következnek, Nagy Imre jól ismert világa, robusztus alkatú, vastag bokájú, erős asszonyok, akik a tűző napon végzett mezei munkától megizzadva, elfáradva az árnyékban pihennek az délutáni munka előtt. Élettel teli, erotikus töltetű életképek, amelyeket üdítően oldanak a városi hangulatú rajzok, hogy aztán egyből az erotika burjánzást idézően elrendezett képei között találjunk magunkat, időnként határozottan rögzített, máskor fegyelmezetlenül szétfutó, extatikusan lüktető rapszodikus vonalak rabul ejtő közelségében. Ezt az erőt egy másfajta erő töri meg, Nagy Imre művészetétnek vitatott fejezete, a szocialista realizmus képei, amelyek láthatóan viselik magukon az alkotó megfelelési vágyát, nem túl sok siker koronázta erőfeszítéseit. A kemény vonalakkal megformált szocialista munkásnőket a mindennapi munkában lassan megöregedő asszonyok váltják, elvezetve bennünket a harmadik, utolsó terembe, az öregkor képeihez, ahol ritkulnak a képek, halkul a ritmus, végül csak azok maradnak, akik mindvégig jelen voltak. Bár mindvégig kerültük a megszemélyesítést, néhány alak mégiscsak kiemelkedik a nők közül. A legfontosabb az anya alakja, aki hol jobban láthatóan, hol háttérbe húzódva végigkíséri nemcsak a kiállítást, hanem Nagy Imre életművét, életét egyaránt. A kiállítás az anya haldoklásának és halálának „csendes” rajzú képeivel zárul, de ugyanitt kap helyet a kiállításon szereplő egyetlen önarckép is. A korábbi Nagy Imre-kiállításokon szokássá vált egy-egy önarcképet is beválogatni. Részben szem előtt tartva ezt, illetve utalva a kiállítás grafikai jellegére – hiszen egy grafikáról van szó, háttérben az anya alakjával –, a témaválasztás apropóján azt is hangsúlyozva, hogy az anya mennyire fontos és meghatározó szerepet töltött be művészetében.
A képaláírások mellőzését egy folytonos, vonalak által vezetett figyelem fenntartásának szándéka magyarázza. A járulékos információk mellőzésével egy kizárólag képek által kibomló történet lehetőségét próbáltuk megteremteni, amelyet a nézők is alakíthatnak. A kiállítás elhagyásakor egy üres felületre írhatnak a látogatók bármit, ami eszükbe jut a kiállítás kapcsán – szavakat, nőkről, Nagy Imréről. Egy apró, jelentéktelennek tűnő gesztus ez, egy lépés az együtt gondolkodás reményében. Talán így könnyebb lesz a következő.
A változatosság nyomában
Végignézve a Csíki Székely Múzeum – egyébként a művész életművének legnagyobb részét képező – úgynevezett Nagy Imre-gyűjteményén, rögtön szembetűnik az a sokféleség, ami mind a témaválasztásban, mind pedig a különböző technikák alkalmazásában megmutatkozik. Ceruza- és tusrajzok, metszetek, akvarellek, olajképek, portrék, állatok, növények, hangszerek, zsögödi utcarészletek, a mezei munka jelenetei, allegorikus kompozíciók – és nők, a legkülönbözőbb nőábrázolások, szinte megszámlálhatatlan mennyiségben.
Megfogalmazódik bennünk az a feltevés, hogy a nő, a nőiség reprezentációja Nagy Imrénél változatosabb, mint kor- és pályatársai esetében. Hogy ezt a hipotézist némiképp kontextusba helyezzük, érdemes egy pillantást vetni például a két világháború közötti időszakra, amely nemcsak az erdélyi (magyar) képzőművészet, hanem Nagy Imre számára is meghatározó volt. Murádin Jenő egyik legfrissebb összefoglalójában1 utalt arra, hogy ezekben az évtizedekben az impériumváltás és az elnyomás nagy mértékben hozzájárult a kimagaslóan értékes kép-, szobor- és grafikai termés létrejöttéhez. Rámutat továbbá arra, hogy ekkoriban kezdett kirajzolódni az erdélyi magyar művészetre jellemző úgynevezett tipológia és általános összkép. „Ennek összetevői – éles válaszvonalak nélkül – a tovább élő nagybányai művészet panteisztikus természetlátása, a városi kultúrában gyökerező urbánus táj- és emberábrázolás, valamint a föld és lélek kötésében jelentkező székely mitológia.”2
Kérdés ugyan, hogy mindezek a megállapítások mennyiben érvényesek Nagy Imrére, az viszont kétségtelen, hogy az önkeresésnek, önmeghatározásnak ebben az időszakában az erdélyi művészeti életben és az egyes alkotók esetében is jelentős folyamatok zajlottak, amelyeket nem hagyhatunk figyelmen kívül. Ha azonban mégis kissé hátralépünk, és – merészen vagy felszínesen? – csak a korszak nőábrázolásaira figyelünk, sajátos, összetéveszthetetlen női alakokat találunk például Jándi Dávidnál és Fülöp Antal Andornál. Míg előbbinél a bibliai és mitológiai töltetű kompozíciókban a telt idomú nők legtöbbször szinte motívumként jelennek meg, addig utóbbinál az elvonatkoztatás, idealizálás képeit látjuk. „Van valami primitívség, valami meseszerűség, amely különösen a figurális dolgokat teszi bájossá. Van valami női báj, és ilyenkor eszembe juttatja az olasz primitívek közül Simone Martinit – ez azonban inkább a figurális dolgokra vonatkozik, ismétlem.”3 Ezeket írta Tasso Marchini Fülöp Antal Andornak utóbbi képeivel kapcsolatban. Hogy bájos vagy tragikus hatású-e az, amit az arcképeken látunk, az szintén kérdés, az viszont kétségtelen, hogy Fülöp bizonyos távolságot tartott nőalakjaitól.
A későbbiekben folytatódott Fülöp Antal Andor Irén-képeinek sorozata, eszünkbe juthatnak Vetró Artúr határozott vonalú, Miklóssy Gábor kissé tárgyiasító aktjai, illetve az erdélyi magyar kulturális élet mindazon női szereplői, akiket Benczédi Sándor megmintázott. Továbbra is úgy tűnik azonban, hogy a nők és a nőiség reprezentációja Nagy Imrénél a legváltozóbb, a legváltozatosabb. Mind a Csíki Székely Múzeumban rendezett legújabb tárlaton, mind pedig az életműben hangsúlyosan jelen van természetesen az anya – mint életet adó, figyelő, védelmező, kísérő, majd elmúló társ, illetve mint alaposan megfigyelt, elemzett téma, a különben oly ritkán ábrázolt terhes- vagy a gyermekét szoptató asszony. Ugyanakkor jelen van a befelé forduló, a kitárulkozó, a kihívó, a magát felfedező, a mezőn vagy a gyárban dolgozó, a munka közben megpihenő, a tanuló, a fürdőruhában heverő, az elegánsan sétáló, az elemző, az elfáradt és a visszatekintő nő is. A nőképek között nem mellékesen megtaláljuk a lerajzolt vagy megfestett rokonokat, ismerősöket, a vissza-visszatérő nagy modelleket is.
Hogy miből adódik ez a változatosság, a nőkkel szembeni, sajátosan Nagy Imre-i érdeklődés sokfélesége? Természetesen összefügg a minden létező élőlény összességét jelentő, gazdag természet egésze iránti rajongással, mint ahogyan erre a Följegyzésekben is találunk utalást: „Rózsi aztán – így hívták a szépséges molnárleányt – végleg eltűnt a szemem elől, pedig neki volt a legtöbb köze ahhoz, hogy azt a sok erdős havasi képet megláttam. Mert érte még a pokolba is elmentem volna. Nem volt olyan eső, ami visszatartson a kirándulástól. Nem tudhattam ugyan, hogy milyenek az érzelmei, de fontos volt, hogy jött. S mentünk. Gyönyörűek voltak azok a finom lábszárak, amint felfelé menet a szénáshiuba ellibbent róluk a szoknya.”4
Ezen túlmenően azonban van még valami esszenciális, amit szintén maga Nagy Imre fogalmazott meg számunkra: „(...) kergetett, csábított a kutatás, a szenvedély.”5 Úgy tűnik, ez a kíváncsiság, a keresés, a kutatás, a felfedezés, megismerés, megértés tüze hajtotta Nagy Imrét, hogy esetenként a nőiség előtte éppen megnyilvánuló formájához olyan közel kerüljön, s ily módon annak reprezentációját igazán mozgalmassá, változóvá és változatossá tegye.
Jegyzetek
1 Murádin Jenő: Erdélyi magyar képzőművészet a két világháború között. In: Vécsi Nagy Zoltán (szerk.): 100 év erdélyi magyar képzőművészet. Iskola Alapítvány Kiadó, Kolozsvár, 2019. 21–79.
2 Uo., 34.
3 Tasso Marchini 1936. május 29-én kelt levele Fülöp Antal Andornak. Idézi E. Szabó Ilona: Fülöp Antal Andor. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979. 25.
4 Zsögödi Nagy Imre: „Az úgy volt, hogy... – Hallák-e?” Följegyzések. Csíkszereda Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2012. 34.
5 Uo., 13.
