„Most gyűjtsd a fényt. Magas hegyekre menj, / ahol kékebb és ragyogóbb a menny. / A lelkedet csűr-szélességre tárd, / és kéve-számra szedd a napsugárt. / Azt is, amit a nap búcsúzva ont, / ha arany küllőt vet a horizont, /
s ott is, hol késő délutánokon / még megragyog fémsárga lombokon.”
(Áprily Lajos: Ködös évszak előtt)
Szeptember 6-án, szerdán – még a ködös évszak előtt – tartották a Bodosi Dániel. Fény és ritmus című kiállítás megnyitóját a Kolozs Megyei Tanács alárendeltségébe tartozó Kolozsvári Művészeti Múzeum földszinti időszakos kiállítási termeiben. Ez külön öröm mind a család, mind a szakmai közönség számára, hiszen egyrészt az idén nyáron ünnepeltük születésének 110. évfordulóját, másrészt pedig kereken 40 év után festményeinek egy része visszatért Kolozsvárra: ugyanis 1983-ban az akkor már pályája csúcsán álló művész Kántor Lajos felkérésére és szervezésében egyéni tárlattal jelentkezett a Korunk Galériában. Kántor 2015-ben egyik írásában így emlékezik vissza erre az időszakra: „Három évtized távolából visszatekintve magyarázatot igényel a válogatás (az egymást követő kiállítások – szerk. megj.). A már 1973-tól működő kiállításaink, az egyre népszerűbb Korunk Galéria eseményeit tükrözik a rövid ismertetések és a színes reprók, Szabó Tamástól. […] A felfedezni érdemesek közt rátalálok az erdővidéki Bodosi Dánielre (1984. április 1.), Nagy Enikő rekeszzománcaira [...] Kádár (F.) Tibor kalotaszegi festményeire [...] és az ugyancsak ifjú grafikusra, Bencsik Jánosra.”1 És nem véletlenül említi Bodosi Dániel nevét elsőként…
Bodosi képzőművészeti pályája (kortársaihoz képest) kissé megkésve indult. Bár rajzkészsége és esztétikai érzéke már egészen fiatal korban megmutatkozott, középfokú tanulmányai után eredetileg épület- és műbútorasztalosságot tanult Sepsiszentgyörgyön, majd Brassóban a Kresler cégnél. Ám a „véletlenek” sorozatának (vagy a sors akaratának) köszönhetően, 24 évesen munkahelyi baleset miatt jobb kezére nyomorék maradt (elvesztette négy ujját, csupán hüvelykujja maradt épen). Emiatt kénytelen volt hazaköltözni szülővárosába, ahol – most már tudatosan – a képzőművészet felé fordult, és a Zsögödön élő Nagy Imre irányításával festészettel kezdett foglalkozni. Az ő tanácsára iratkozott be a Magyar Királyi Képzőművészeti Akadémiára, ahol, meglepetésére, a 100-nál is több jelentkező ellenére felvették Rudnay Gyula osztályába. Így 1941 és 1944 között Rudnay tanítványa lett (akárcsak László Gyula, Miklóssy Gábor, Barcsay Jenő vagy Hervay Zoltán). Sajnálatos módon 1944-ben tanulmányai kényszerűen félbeszakadtak, így ismét hazatért Barótra, ahol elszigetelten ugyan, de teljes életét a képzőművészetnek szentelte 2006-ban bekövetkezett haláláig.
Bodosi Dániel hat évtizedet felölelő életműve egy igazán tehetséges, ugyanakkor nagyon fegyelmezett, céltudatos és kitartó művészről tesz bizonyságot. Egyéni látásmódja, vizuális nyelvezete, gazdag kolorisztikája, a színek és formák jellegzetes használata olyan egyedi ritmust, dinamikát kölcsönöz kompozícióinak, ami egészen egyedülállóvá teszi az erdélyi és romániai magyar képzőművészetben.
Bár e kolozsvári kiállítási anyagát (79 műalkotás) 50 év gazdag terméséből (1950–2000) válogattuk, meglepően egységes látásmódot, stilisztikai és kompozicionális megoldásokat mutat. A technikát illetően a kiállított anyag zöme nagyméretű olajfestmény, néhány kisebb méretű akvarellel, tus- és ceruzarajzzal kiegészítve, ami frissességet és spontánabb megközelítést visz a kiállításba. Műfajukat tekintve talán azt mondhatjuk, hogy a tájképek és életképek dominálnak, amelyek Erdővidék érintetlen és páratlan szépségű tájait, illetve a falusi élet mindennapi jeleneteit elevenítik meg. Ezek mellett pedig az elvontabb témájú, összetettebb kompozíciók is helyet kapnak (akárcsak a Múlt és jelen című kompozíció), illetve a női test szépségét, a fény, a mozgás és ritmus dinamikáját kiaknázó festmények is nagy számban jelentkeznek.
A kiállításrendezés koncepciója az volt, hogy a néhány korai alkotástól indulva először a művész élettereként szolgáló gyönyörű erdővidéki tájat, illetve a falusi élet sok verejtékkel járó tevékenységeit elevenítsük meg, ahol a természetközeliség, az ember és állat kapcsolata, a földműveléssel és bányászattal járó nehéz munkák kerülnek fókuszba. Jó példa ezekre a Kaszások, Fuvarosok, Favágók vagy a Baróti bánya és Elővágatban című festmények. Bodosi számára Barót, Erdővidék nem csupán kényszerű élettér, önként választott remeteségének színtere, hanem a Kakukk-hegy, a Nagy-Murgó, a Rika-hegység, az Olt völgye és Uzonka (az akkor közismert fürdőhely, ahol egyébként méheit tartotta) ugyanazt jelenti, akárcsak Nagy Imrének Csík, Bordi Andrásnak Marosszék, Márton Árpádnak Gyergyó, Incze Istvánnak Kézdiszék, Páll Lajosnak Korond vagy Kusztos Endrének Szováta környéke: Gyökeret, Kötődést és ki nem merülő, apadhatatlan Inspirációt.
A kiállítótérben befelé haladva majd a líraibb hangvételű vízparti tájak árkádiai jelenetei vették át a teret, amelyek meditatív jellegükből adódóan a befelé fordulásra, az elcsendesedésre hívnak, akárcsak a Halászok vagy a Fürdőzők I. és II. című alkotások. Bodosinál az érintetlen, páratlan szépségű tájban zavartalanul pihenő vagy éppen fürdőző alakok olyfajta szimbiózisban vannak a természettel, aminek képi megjelenítése csakis elsőrendű tapasztalat révén lehetséges bármely művész számára. Táj és ember egysége, akárcsak az elvesztett Édenkert utópiája elevenedik meg képein. Ugyanakkor a víz mint éltető erő, a külső és belső nyugalom metaforája.
A további termekben a művésznek a női test szépsége, a mozgás, a tánc dinamikája, illetve a spektrumaira bontott fény vibráló ritmusa iránti érdeklődése bontakozik ki, amely az életmű egészen egyedi szeletét nyújtja, akárcsak a Tánc, Ritmus vagy a Napkelte című képek esetében.
Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész szerint a hatvanas évek végétől Bodosi festészetében a vonal, a forma és a szín mellett „a mindent beragyogó és átvilágító fény foglalta el a leginkább kitüntetett helyet”2, amely egészen egyedülállóvá teszi az erdélyi képzőművészetben. E periódus termését egyéni kiállításokon is bemutatta, 1973-ban Sepsiszentgyörgyön, egy évvel később Székelyudvarhelyen és Baróton, 1977-ben Uzonkafürdőn, majd ismét Baróton és 1983-ban Kolozsváron. E szokatlan módon, kromatikai bravúrral (és nem a forma által) elért lüktető mozgás szinte hallhatóan feleleveníti a néző számára a tánc lüktető ritmusát, amikor a kifáradt test gyorsuló szívritmusa már fülünkben dobog, egyre csak erősödve…
Végül, mindezek mellett a modern élet témái is helyet kaptak a kiállításban, akárcsak a Város, a Szmog vagy a Katedrális című festmények esetében, illetve, mintegy záróakkordként az élet elkerülhetetlen végkicsengése, maga a halál gondolatának megfogalmazása is megjelenik a Végtisztesség vagy a Virrasztás című festményeken. Ugyanakkor a tárlat anyagából említést érdemel a portrék és önarcképek egysége is, ezek intimebb betekintést nyújtanak az életműbe, hiszen magáról a festőről vagy az egészen közeli családtagokról készültek, ugyanakkor kivételes rajzkészségről és a karakter igazán mély megragadásáról tesznek bizonyságot.
Összegzésként Banner Zoltán szavait idézném az 1983-ban a Korunk Galériában rendezett kiállítás méltatásából, amely remekül összegzi az életmű egyediségét és fontosságát: „Ez a negyven (esetünkben 79 – szerk. megj.) olajfestmény és akvarell éppen abban tükrözteti a szülőföld valóságát, ami még az ott élők számára is ismeretlen volt eddig: a színek, a fények, a levegő és a belső létformák elemeitől szőtt látomásosságban. […] Bodosi látomásai annál értékesebbek, hogy nem az egyébként is felemelő látványra helyezi a festői megjelenítés koronáját, hanem magát a festői megoldást avatja a kép témájává anélkül, hogy elszakadna a felismerhető hegyektől, vizektől, településektől, emberektől. Mindenekelőtt atmoszférát fest, fenségesen lebegő szín–fényreflex-boltozatokat emel a valódi táj fölé. S ebben az ellentételezésben a felszíni formák súlyukat vesztik, szinte díszletszerűvé válnak, hogy annál érzékletesebben ragyogja be a felületet a festő által teremtett levegőkupola.”
Jegyzetek
1 Kántor Lajos: Fehér kakas, vörösbor. Forrás, 2015/9. 25. o.
2 Vécsi Nagy Zoltán (szerk.): Bodosi Dániel. Erdélyi Művészeti Központ, Sepsiszentgyörgy, 2015. 6. o.
