Mindenekelőtt engedjék meg, hogy köszönetet mondjak mindazoknak, akiknek jóvoltából lapunk, a Művelődés él: Kolozs Megye Tanácsának, az Idea Plus-műhelynek, az Idea nyomdának. Köszönet jár a Wedas-műhelynek, amiért mai útkezdő eseményünket segítette, és végül, de nem utolsósorban köszönet jár természetesen minden munkatársunknak és olvasónknak is!
Engedjék meg, hogy egy személyes felütéssel kezdjem: nagyon zöldfülű kezdő firkász voltam, amikor 1991 decemberében, úgy ilyentájt, karácsony küszöbén, Magyari Lajos költő, a Háromszék című napilap akkori főszerkesztője azt mondta volt a folyósón, hogy „a próbaidőd lejárt, velünk maradsz”. Aztán egy évre rá Lajos elment szenátornak, mert az akkori, kilencvenes évek eleji időkben a közéleti/politikai szerepvállalás, a szekér eléfelé tolása olyan természetes valami volt Erdélyben, mint a puszta lélegzetvétel. Szóval Lajos elment szenátornak, s a lap élén az ő helyét átvevő Farkas Árpád egy-egy jobban sikerült riport vagy cikkentyű olvastán nem fukarkodott megérinteni az ember vállát egy igen lakonikus, de annál sokkal többet mondó és jelentő „ez jó volt” megjegyzés kíséretében. És amikor pár év múlva, esment decemberben, igazi csíki télben, Ferenczes Istvánék Csíkszeredából üzentek, hogy mennék fel péntek délután, találkoznánk a Tilosban, me’ valami beszédjük lenne vélem, s ott a kezembe nyomták a Székelyföld-díjat, hát valami olyasfélét mondtam, mint Török László, amikor a szöuli olimpián Egerszegi Krisztina a maga tizennégy évével faképnél hagyta az egész világot, és beúszott az aranyos célba: „Hát ilyen nincs, és mégis van!...”
Nos, ezek, az ilyen és egész életre megmaradó jelzések is késztettek arra, hogy létrehozzunk valami olyasféle elismerést, amellyel ilyenkor, decemberben, karácsony küszöbén – azon túl, illetve amellett, hogy megköszönjük szerzőinknek és ügytársainknak az egész évi együttmunkálkodást –, megérintsük a vállát, s megszorítsuk a kezét annak az embernek, aki a legjobbat tette le az asztalra.
...megérintsük a vállát, s megszorítsuk a kezét annak az embernek, aki a legjobbat tette le az asztalra.
Erről az emberről írta vagy öt esztendeje – egy akkori, szintén jól megérdemelt díj átadása kapcsán – Dáné Tibor Kálmán volt főszerkesztőnk, hogy: „Nem híres ember, nem vezéregyéniség, nem hangadó, főleg nem hangoskodó közbeszóló, hanem (…) kultúránk iránt elkötelezetten érzékeny ember.” Tibor azzal folytatta a történetet, hogy hátulgombolós és hosszúnadrágos/pantallós ’50-es kolozsvári, telepi évek, a Nagy Gábor-féle Tanya visszahozhatatlan világa, benne egy halk szavú fiúval, akitől példa veendő. Aztán közművelődés, helytörténeti mazsolák, bocsánat: gyöngyszemek, alkotóműhelyek, tárlatok és elismerések szerepeltek még ama méltatásban. Sietek hozzátenni: teljes joggal.
Mai, díjindító emberünkhöz engem nem fűznek semmilyen Nagy Gábor-tanyabeli emlékek. Kolozsvári kötődésűekből sem sok, legfeljebb annyi, hogy évekkel ezelőtt, pontosan itt, a Györkös Mányi Albert Emlékházban valami közművelődéses esemény alkalmával ismerkedtünk meg. Tényleg halk volt a szava. De valami közös azért mégiscsak van bennünk. Például a 13-as szám. Mindketten 13-án születtünk, 13 év eltéréssel. Egyikünktől sem áll messze a fafaragó véső, bár őszintén be kell vallanom, hogy engem öl meg a sárga irigység, amikor a zsoboki nyári fafaragó táborba ő elmehet, én pedig nem… Merthogy ő nyugdíjas, ráér, én még nem.
Amikor a míves fúrás-faragáshoz kötődően 2015-ben a romániai magyar népművészekről írt lapunkban, azt mondtuk: na. Amikor a következő években a Dobsinából Kolozsvárra származott Reményik családról, s annak Sándor nevű költő fiáról, a zsoboki képzőművésztáborról, a kaktuszok titokzatos világáról, az első kolozsvári polgári házasságról, Gy. Szabó Béla és a Pásztortűz című, áldott emlékű kulturális folyóiratunk együttműködéséről írt lapunknak és olvasóinknak, akkor azt mondtuk: na-na!
Amikor a míves fúrás-faragáshoz kötődően 2015-ben a romániai magyar népművészekről írt lapunkban, azt mondtuk: na.
S amikor az idei „termésként” az előbbiekben emlegetett Nagy Gábor legendás kolozsvári vendéglős, a Főúr életpályájáról, a kolozsvári Iparos Egyletet alapító Krémer Ferenc úri férfiszabómesterről, a kolozsvári Reimann kőfaragók hagyatékáról, Hevesi József kolozsvári műbútorasztalosról írt, akkor azt mondtuk: na úgy, na!
Ezt az anyóst agyoncsapó villámmal kapcsolatos székelyizmust más szavakkal megfogalmazva, s Magyari Lajost idézve: „a próbaidő lejárt”, Farkas Árpád szavával élve, „ez jó volt”, Ferenczes Istvánt parafrazálva pedig azt mondtuk, hívjuk csak meg ezt az embert, na, nem az azóta nevet váltó csíkszeredai Tilosba, hanem ehejt, a kolozsvári Györkös Mányi-emlékházba, érintsük meg a vállát, s szorítsuk meg a kezét, erősen.
Mert megérdemli. Teljes joggal.
Hölgyeim és uraim!
Ha sem Önök, sem a mi emberünk még nem jöttek rá, s ha a csepűpressz névre hallgató hírügynökség sem kotyogta még el vagy ki, hogy kiről van szó, akkor megteszem én: az ezentúl Kós Károly születésnapján, december 16-án esztendőnként átadandó Művelődés-díj első tulajdonosa nyugalmazott gépészmérnök. Fametsző-faragó. Közíró. Helytörténész. Nagy Béla.
Kedves Nagy Béla! Szerény elismerésünket fogadd olyan szeretettel, mint amilyennek adjuk! Ugye, velünk maradsz?
Azt kívánom, hogy mostani kézfogásunk legyen számodra olyan emlékezetes, mint számomra a mondókám legelején idézettek. S legfőképpen legyen gyümölcsöző, merthogy a bót az bót: várjuk további írásaid!
