A 19. század végétől fokozódó figyelem kíséri a középkori templomainkban egyre nagyobb számban fölbukkanó, a Szent László-legendát megjelenítő falképeket. Művészettörténészek, néprajzkutatók, régészek, kultúrtörténészek, lelkészek, ikonológusok, restaurátorok tollából az idők során egyre gazdagabb és izgalmasabb elemzések születtek, amelyek a falképek eredetével, stílusával, értelmezésével foglalkoznak.
ahol a küzdő felek egymást derékon ragadva küzdenek. Kép: Képes Krónika
Ezek a falfestmények templomok falára készültek, a középkor keresztény hívőinek szóló tartalmakkal. A templom az imago mundi, kozmológiai szent hely, az istenek háza1, amelynek építési terve meg volt írva a csillagokban.2 „A templom belső négy része a négy világtájat képviseli. A templom belseje a világmindenség. Az oltár a Paradicsom, amelyet keletre helyeznek el. (…) A nyugati rész ezzel szemben a sötétség, a rémület, a halál területe, az elhaltak örök lakóhelye, akik az utolsó ítéletkori feltámadásra várnak.”3 A Szent László-legenda megörökítése a templomok – az esetek többségében – nyugati-északi falain ugyanezen ősi vallásos élményen és igényen alapszik. Egy hierophánia, amely biztos eligazodást nyújt a szakrális térből való kilépés után is, amely inkább a szentség, az elvontabb hit nyelvén szól, mintsem a racionalitás világán keresztül. A magyar hősepikának ezen képi ábrázolása a magyar középkori ikonográfia egyedi alkotása, ahol Szent László személyében „a hivatalos egyházi szentkultusz összefonódott a néphagyománnyal, a mondák és a hiedelmek világával”.4 Nyilvánvaló tehát, hogy a különféle képi szimbólumok, attribútumok nyelvén már a maguk korában is nagyon beszédes falképek jelentős hatással voltak azokra a közösségekre, amelyek az emlékezetükben, szájhagyományukban őrizték a hős király emlékét. Ráadásul „a Szent László-tisztelet a művészi megformálás terén is határozott népi igényekkel, elképzelésekkel találkozott: az egyházi megrendelésre készült oltárok, falképek, szobrok vagy ötvösmunkák nemegyszer sajátos népi jegyeket viselnek magukon, elrugaszkodva a korabeli szentábrázolások egysíkú, egymástól gyakran csak attribútumaiban megkülönböztethető alkotásaitól”5. A Szent László-legendákhoz (szájhagyományban, az írott és képi anyagban) fűződő jelképek, kellékek (csatabárd, korona, dicsfény, kehely6, kesztyű7, szív8, kard, pénz, íj, deréköv stb.) gazdagsága, az események mitikus síkja (üstökön ragadás, leányrablás, lerántás, halhatatlanok párharca, Achilles-ín elvágása, lovak küzdelme, sziklahasadás, vízfakasztás stb.) és asztrálmítoszi vonatkozásai egy olyan gondolkodásmódra emlékeztetnek, „amely ősi képekben, szimbólumokban fejezi ki magát, s ezek régebbiek a történeti embernél, ősidők óta vele születettek. (…)”Éppen ezért „bölcsesség a hozzájuk való visszatérés”.9
Jelen tanulmány arra vállalkozik, hogy a legendában emlegetett fogások, az öv megragadása és a lóról való lerántás, valamint a küzdelemjelenet némelyikén előforduló övfogásos párharc eredetének gyökereit megvizsgálja. Már korábbi tanulmányban is felhívták a figyelmet, hogy az „egy-egy elleni személyes küzdelmek alaposabb elemzésére további kutatások szükségesek.10” Feltételezésem szerint a mitikus birkózások archaikusabb változatát az övharc (derékfogásos harc) ábrázolásai jelenítik meg. Ezen archaikusabb küzdelemábrázolások hogyan jelentek meg az írott szövegekben, képi ábrázolásokban?
A lejegyzett legendák nem részletezik a birkózás formáját, ezeket miniatúrákon, falképeken fedezhetjük fel. A 14. századi Képes Krónikában található legenda így írja le a jelzett eseményeket: „Szent László herceg meglátott egy pogányt, aki lova hátán egy szép magyar leányt hurcolt magával. Azt gondolta tehát Szent László herceg, hogy ez a váradi püspök leánya, és ámbár nehéz sebben volt, mégis nagy hamar üldözőbe vette lova hátán, melyet Szögnek nevezett. Midőn azután lándzsavégre megközelítette, semmire sem ment vele, mert az ő lova sem maradt vissza semennyit sem; így mintegy kartávolság volt a lándzsa hegye és a kun háta között. Rákiáltott tehát Szent László herceg a leányra és mondá: »Szép húgám! Fogd meg a kunt övénél, és vesd magad a földre!« Az meg is tette. Mikor a földön hevert, Szent László herceg közelről át akarta szúrni a lándzsával; a leány akkor nagyon kérte, ne ölje meg, hanem bocsássa el. Ebből is kitetszik, nincsen hívség az asszonyokban, bizonyára fajtalan szerelemből akarta megszabadítani. A szent herceg azután sokáig mérkőzött a férfiúval, majd elvágta inát és megölte. De az a leány nem a püspök leánya volt.”11 A „P” iniciáléban megfestett kép hangsúlyos eleme a jelzett legendarészlet birkózásjelenete, ahol a küzdő felek egymást derékon ragadva küzdenek. Ugyancsak a Képes Krónika őrizte meg Botond és az óriás görög fegyvertelen birkózásának emlékét is. Képi hasonlóságokat a 13. századból a Keresztes Biblia12 egyes miniatúrái13 mutatnak14, ahol Jákób tusakodását az angyallal derékfogásos párharcként ábrázolja.
Időrendben a következő írott hagyomány Mügeln Heinrich 1358 és 1369 között lejegyzett krónikájában (Ungarnchronik) található: „Akkor odakiáltott Szent László a leánynak, és mondá: Ragadd meg a hitetlent az övénél fogva és bukj le véle a földre. A leány megtette. Ekkor László, a szent herceg megsebesítette a földön fekvő pogányt és meg akarta ölni. Akkor felpattant a pogány, és sokáig birkózott Szent Lászlóval.”15
Kép: Lovagkirály (ld. a 15. sz. jegyzetet)
Az ugyanebből a századból származó veronai Passio Sancti Georgii egyik miniatúrájának alkotója, aki a Szent László keresztény előképének tartott Szent György küzdelmét ábrázolta a sárkánnyal, a kiszabadított leány kezébe övet helyezett, amit az a sárkány nyakába hajít. A kép szó szerint megegyezik a Legenda Aureában leírt jelenettel: „Azt mondta ekkor a leánynak: Vesd övedet tüstént a sárkány nyakába, leányom! Az meg is tette.”16
A 15. századi legendalejegyzésekből már hiányzik a deréköv említése, csupán a lerántás pillanatát tartják fontosnak leírni a szerzők. Antonio Bonfini, Thuróczi krónikáját alapul véve, és több más szöveg mellett a László-legendát is forrásként használva, A magyar történelem tizedeinek megírásakor 1497-ben így mesélt: „…odakiált a bámulatos szépségű leányzónak, hogy vesse le magát a lóról és rántsa magával a támadóját is.”17 A szakirodalom úgy sejti, hogy Bonfini és Mügeln szövege a falképek ismeretében született. Több mint érdekes a lerántás jelenetének a leírása, hiszen az egyik legritkább jelenet a napjainkra fennmaradt falképek sorában. Ugyanakkor a leírások nem felelnek meg pontosan a képi megoldásoknak, hiszen Bántornyán földön áll a leány, Zsegrán a földön álló leány (húzza lefelé?) fogja a kun kezét, mintha búcsúzna, Türjén mindketten zuhannak a lóról, a szöveg viszont azt mondja, hogy a lány önmagával együtt lerántja az elrablóját. E „bámulatos szépségű leányzó” az 1559-ben kiadott Benczédi Székely István Chronica ez Vilagnac Yeles dolgairól munkájában már nem rántja le a kunt az övénél fogva a lóról. A nevét azonban megtudjuk: Szent Aglit/Angiit/Anglit asszony, azaz Szent Ágnes.18
Feltűnő, hogy a történet lejegyzői, még abban a néhány mondatos szövegben is fontosnak találták leírni a „megragadás és lerántás” mozzanatát. Mintha egy korábbi szóbeli vagy írott hagyomány sajátos formulája lett volna, amelyet nem lehetett kihagyni. A lejegyzésekben kiemelt övtől való lerántás képi rokonsága napjainkra a Zsegra, Bántornya templomaiban látható. A keleti határvidék falképein ez teljesen hiányzik. Nincsen olyan legendaábrázolás, amelyen a lerántás (amennyiben úgy értelmezzük, hogy az övétől fogva ragadja meg) és az övharc-jelenetek együtt szerepelnének.
A legenda küzdelemjelenetét a következő templomi falképeken ábrázolják övharcjelenetek:
Sepsikilyéni unitárius templom
Sepsibesenyői református templom (elpusztult falkép, amit Huszka József akvarellmásolatából ismerünk)
Maksai református templom (elpusztult falkép, amit szintén Huszka József akvarellmásolatából19 ismerünk)20
Oklándi unitárius templom
A többi eddig ismert falképen a küzdelemjelenetben a váll, kar, torok megragadását fedezhetjük fel. Ezen tanulmány nem kutatja ezek eredetét.
A deréköv tisztelete, szimbolikus tartalma már a korai mítoszok, eposzok, legendák világában is felfedezhető. Az ókori görög mitikus hős, Héraklész 9. munkája az amazonok királynőjének, Hippolüté bűvös hatalmú övének a megszerzése volt. Ugyancsak Héraklész története, miszerint Ekhidné három fiút szül a hősnek, aki hagyatéknak hátrahagyja íjat és övét az aranycsészével, azzal a kikötéssel, hogy azé legyen a királyság, aki képes lesz az íjat felajzani és az övet felcsatolni. A három fiú közül Szküthész lesz a király, a szkíták mitikus ősapja. Az északi mitológia Thor isten legyőzhetetlenségét nemcsak a mágikus pörölye, hanem az erőöve, a Megingjörd is biztosította.21 Egy germán mitológiai hősnek a sárkánykígyóval való epikus küzdelmét nem véletlen, hogy egy övcsatra dolgozta ki az 6–7. századi, avar kori ötvös.22 A középkori keresztény legendákban is találkozni az öv szimbolikájával. Ilyen Szent Patrik, Írország védőszentje, aki egy meghatározó élmény során egy kőövet kapott az égiektől, amely azt jelképezte, hogy Isten különleges megerősítést adott neki. Ez az öv segített neki a kereszténység terjesztésében az ír szigeteken. A Szent Györgyöt megörökítő legenda említést tesz arról, hogy egy deréköv segítségével sikerült legyőzni a sárkányt. Ereklyetisztelet övezi Szűz Mária teveszőr övét, Szent Domonkos pamutövét is.
A mitikus, legendai tartalmakon túl az öv, mint az egyik legrégebbi ruhadarab, a mindennapi életvitel fontos kelléke volt. Régészeti emlékek alapján a bronzkorban már ismert volt. Anyaga lehetett bőr, szövet, selyem, nemesfém, amit nők és férfiak egyaránt deréktájon viseltek. Szerepe a ruházat összefogása, a nadrág megtartása, használati tárgyak (szerszámok, fegyverek, pénzérmék, írószerek, hangszerek) szállítása, tárolása. Nagy erőt igénylő fizikai munkák, súlyok, emelések esetén csökkentette a hát alsó részére nehezedő nyomást, illetve védte a hátat a hátrafeszüléstől. Már a kezdeti időkben státuszszimbólumként is létezett, amely díszítési módjával, anyagának megmunkálásával, formájával, színével a viselője társadalmi rangját, helyét, vagyonát és származását is tükrözte. Fegyvertartó öv (fegyveröv) funkciója miatt a férfiasság egyik jelképe is,23 amelyet csak a tulajdonos érinthetett meg, oldhatott le, vagy az, akinek ezt ő megengedte. Díszei, veretei bajelhárító, védő szereppel is bírtak. A „felövezés” a hatalom átadása, harcossá avató rítus volt.24 Minden szándék, amely az öv megérintését illeti, ellenségesnek minősül és harcra ad okot, kivételt képeznek a bensőséges kapcsolatban élők (szerelmesek, testvérek, házastársak, bajtársak) közötti érintések. Értelmezésem szerint a kun és a leány közötti bensőséges kapcsolat megléte miatt „ragadhatja” meg a lány a gyanútlan kun derékövét. A Képes Krónika szövege is megemlíti, hogy a leány „fajtalan szerelemből” kegyelemért könyörög a kun életéért, sőt egyes falképeken a kun a leány ölébe hajtja le fejét. A derékon viselt öv ugyanakkor a határvonal a lelkiség és a testiség között, a felső világ és az alsó világ között.
Megfigyelésem alapján összefüggés van az övön-derékon ragadás és az archaikus-mitikus párharcok között. László Gyula professzor érdeme volt, hogy felhívta a figyelmet a Szent László és a kun közötti küzdelem mitikus voltára. A sebezhetetlen-fegyvertelen hősök kozmikus méretű párviadalára több párhuzamot is felhozott különféle képi ábrázolásokkal, amelyek között derékon ragadást látunk az uráli (Kockij Gorodok) 9. századi ezüsttálon, a Képes Krónika „P” iniciáléjában, vagy övfogásos küzdelmet egy 12. századi perzsa miniatúrán.25 Vargyas Lajos különféle belső-ázsiai mitikus hőskölteményeket is alapul véve megállapította, hogy a birkózáskor „mindig csípőn ragadják meg egymást”26. Érdemes megemlíteni, hogy ezen párviadalok a régi mítoszokban, eposzokban gyakran döntetlenül érnek véget, továbbá nem szerepel a küzdelemben nő. A párharc a két fél – korai formájukban félistenek, bikaistenek, ikeristenek27 – hegyeket rengető birkózása, akik a kezdeti korokban szörnyekkel, majd félistenekkel, végül emberi ellenséggel küzdenek. Napjainkban is fellelhetőek olyan rituális, táncszerű bevezető elemekben gazdag, puszta kezes párharcok, mint a mongol bökh28, a japán szumó, a kazak kizil küsz, a tatár kirpinar, amelyek fontos naptári ünnepekhez, évfordulókhoz is kapcsolódnak.29
A sumér-akkád Gilgames-eposzban (Kr. e. 22. század) a küzdelem előtti szerelmi fogságba ejtett félig állat Enkidu – bár látszólag más a kontextus – a Legenda Aureában szereplő sárkánnyal mutat rokonságot, akit a viadal előtt a leány leoldott övével ejt foglyul: „Mikor a csorda Enkiduval az itató vizébe gázol, megoldja övét a leányzó30, s úgy tesz, hogy Enkidunak tessék; kibontja magát a leányzó, vállig, csípőig, combig, térdig, s úgy tesz, hogy Enkidunak tessék, hogy Enkidu vére zubogjon!” A folytatás már a falképen megjelenített pihenés szép mozzanatára emlékeztet: „Visszasompolyog s a leányzó lábához bújik nyöszörögve. Az meg cirógatja, becézi, ily szavakat súgva fülébe: »Szép vagy, Enkidu, istenekkel vetélkedik tested erőben...”
A küzdelem kozmikus síkon, szent térben zajlik a két hős között:
„Enkidu a nászház ajtajába vetette lábát
Gilgamest nem hagyta belépni
megragadták egymást a nászház ajtajánál
az utcán kötekedtek a nyílt színen
az ajtófélfák remegtek a fal megroggyant
Gilgames és Enkidu megragadták egymást bikákként31 birkóztak
Gilgames térdre esett földön a lába kihűlt a haragja kifulladt a lélegzete
hogy lélegzete kifulladt
Enkidu neki mondta Gilgamesnek
egyszerinek szült anyád téged32 (…)
És szólt Gilgames is:
– Mellettem állsz majd igaz testvérként,
harcban a társam!”33
Egy burját hősénekben Hanhan Szogtó vitéz küzdelmeit így énekelték meg:
„Szájjal szúrós szókat szóltak,
Bőszen becsmérelték egymást.
Bikaborjak párás pusztán –
Bőgve egymásra rontottak!”
Majd a hősének további részében:
„Ganig vitéz hetykén mondta:
»Ördöggel is megverekszel?
Öreg rútság, kezdjük akkor!
Ökölre, birokra keljünk?« (…)
Hanhan Szogtó bal kezével
Hatalmasan megragadta,
Melle alatt szorította,
Másik, erősebb kezével
Jobb térde alatt megcsapta.”34
Homérosz eposzában (Kr. e. 8. század.) Odüsszeusz és Aiász a felövezkedés után egy kör közepére lépnek, rituális jelleget adva a birkózásnak.
„majd fölövezkedtek s odaléptek a kör közepére,
s megfogták egymást ölelőn izmos kezeikkel: (…)
S lám Odüsszeusz sem tudta a földre ledönteni Aiászt,
sem pedig Aiász őt, hisz Odüsszeusz győzte erővel.
Szólt, s fölemelte; de volt Odüsszeusznak gondja a cselre:
hátul a térdhajláson ütötte, s a tagjait oldta;
hátraesett rögtön, mellére pedig nagy Odüsszeusz
hullt: körülöttük a nézők mind bámulva csodálták. (…)
S fölpattanva talán harmadszor is összeakadnak,
hogyha Akhilleusz föl nem kél, s nem fékezi őket:
»Már ne tusázzatok itt, őrölve erőtök a baj közt:
győztes mindkettő: egyformán véve a díjat
menjetek el, más is hadd tudjon küzdeni köztünk.«”35
A bibliai, ószövetségi elbeszélésben (Kr. e. 6–5. század) Jákób Istennel való „derekas helytállása” képezi ezt a kultikus párharcot.36
„Jákób pedig egyedül maradt, és tusakodott vele egy férfiú, egész a hajnal feljöveteléig. Aki, mikor látta, hogy nem vehet rajta erőt, megérintette a csípője forgócsontját, és Jákób csípőjének a forgócsontja kiment a helyéből a vele való tusakodás közben. (…) Ekkor azt mondta neki: Mi a neved? Ő így felelt: Jákób. Erre azt mondta: Nem Jákóbnak hívnak ezután, hanem Izráelnek, mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél.” 37
Kép: Jankovics Marcell: Csillagok között fényes csillag (ld. 43. sz. jegyzetet)
A perzsa Rusztem és Szuhráb párharcában mintha a falfestményünk szöveges megfogalmazását olvasnánk. (Kr. u. 10. század)
„S mikor már a hősök s a jó ménlovak
ki tudták pihenni e vad harcukat,
az ívhúrra akkorra vesszőt vetett
a híres, koros hős s a kezdő gyerek.
A testükre vért s arra párduc simult,
rá nyíl és gerely hasztalan-szállva hullt,
zúdult bár a nyíl, mint a zápor ha dűl,
s mint hulló levél hogyha fáról röpül.
Keserv szállta meg már a két hős szívét,
s most megfogták egymásnak bőrszíj-övét;
Tahamtan ha félkézbe sziklát ragad,
az éjszínű szirt földbe meg nem marad. (…)
Lovukról lepattanva mindketten ott,
s le nem véve vértet és harc-sisakot,
s lovuk szirthez állítva, támadtak ők,
a szívük kitárván a bánatnak ők.
Oroszlán gyanánt vív a két jó vezér,
özönlött verejtékük, ömlött a vér.
A nap kélt, a nap hullt, megint este lett,
s hol ez győz, hol az győz a másik felett;
majd lendült az ifjú, mint bősz elefánt
s mint támadó oroszlán, Rusztem iránt;
övét megragadván, akép rántja meg
a föld is belérendül és megremeg.38
Kétségtelen, hogy a fent beidézett szövegemlékek közül Rusztem küzdelme áll a legközelebbi rokonságban a falképek övharcával.
A legenda egyes jeleneteinek archaikus előképei, mitikus vonatkozásai39, amelyek régi mítoszokban, eposzokban, hősénekekben is felfedezhetőek, azt sejtetik, hogy a 13–14. században készült falképek egy olyan mitikus gondolkodás apró „emlékcserépdarabjai”, amelyeket őseink átörökítettek sok évszázadon, évezreden keresztül. Ezen emlékek szívósságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy még a 16. században is a szájhagyományban élő legendáit költők verselik meg.40 Hogy ezen ősi képzetek mögött minden esetben tisztában voltak-e eredeti tartalmukkal, azt csak feltételezni tudjuk. Az övfogás hajdani kozmológiai, asztrálmítoszi tartalmát sejthetjük, de hogy a falképfestő művész mennyire volt ezzel tisztában, azt teljes magabiztossággal igazolni nem tudjuk. Az viszont roppant beszédes, hogy a szentté avatását előkészítő vatikáni bíborosok, a bevett gyakorlattól eltérően László névünnepét 1192-ben, június 27-re, a csillagjelenés napjára helyezték, azaz a nyári napforduló időszakára, amikor az égen a Nappal együtt álló Szíriusz41 a legfényesebb csillag. A legendák Szent Lászlójának, aki a „csillagok között fényességes csillag”, napistenhez illő tettei és vonásai42 így válnak érthetővé. A nyugati falon (a templom legsötétebb területén) indított falfestmény a „várból való kivonulás”, amit a keleten felkelő nap megvilágít, a napisten reggeli feljövetelét idézi meg, akárcsak a küzdelem nappal-éjszaka (déli napforduló) párharca, hogy majd a nap végén alkonyatkor „lepihenjen”. A középkori ember, akinek életét, hitvilágát, gazdasági tevékenységét a természet ciklikus körforgása határozta meg, fokozottabb figyelemmel kémlelte az eget, a csillagokat. „Eleink számára a csillagképek nem csupán vonalakkal összeköthető fénypontok voltak, a bolygók sem csak az ég pontszerű vándorai, hanem hatalmas természet-, sors- és történelemformáló erők megtestesülései. Meghatározták az ember világképét, s jelen voltak életében: ünnepeiben, tudományában, művészetében.”43 Jankovics Marcell, idézett könyvében, úttörő szándékkal igyekezett a falképciklus jeleneteit asztrálmítoszokhoz, csillagképekhez megfeleltetni. Figyelmét nem kerülte el a küzdelemjelenet sem: „A falképen látottakat összevetve az egykorú égi látvánnyal, és az egyiptomi, hindu, kínai, perzsa, görög és finnugor párhuzamokkal, arra a következtetésre jutottam, hogy a megsebzett kun vitéz a nyár csillagképét, az Oriont személyesíti meg, ellenfelét, a Bikát László herceg (a nyár kezdetén a Bikában jár a Nap).”44
Ha szemügyre vesszük az ősi mítoszok hőseit, akkor a megfeleltetés világossá válik. Gilgamesnek nemcsak a félig állat Enkiduval kell „bikaként” megküzdenie, hanem le kell győznie az Égi Bikát is. Az egyiptomi mitológiában Széth bika képében öli meg Oziriszt. Jákób Él kánaáni bikaistennel tusakodik. Bikákként küzdenek a burját hősénekben Hanhan Szogtó és Ganig hősök. Az oguz mondában Bikács kán45 puszta kézzel tartóztatja fel a bikát, majd fejét veszi. A bikával való küzdelem emlékét fedezhetjük fel a Toldi mondakörben. Szent György névünnepe is ezért a Bika havának az indítója.
Kép: hermitagemuseum.org
Idekívánkoznak azok az Orion csillagkép46 Rigel47 csillagához kapcsolódó egyetemes mitológiai hagyományok, amelyek szerint ez a hérosz vagy az isten lába, térde, bokája, lábujja.48 Legtöbb archaikus képzet szerint sebesült vagy sérült láb, mint a skandináv mítoszban Aurvandil lábujja, amit Thor letör, a görög Akhilleusz sarka, Oidipusz „dagadt lába”, Ataj Ulán lábujja49 vagy kaukázusi Szoszlán térdei.50 De ugyanezt a mitologikus hagyományt őrzik a Hajnalka51 magyar népmese vagy a sárkányölő típusú magyar népmesék, ahol a hős a híd alá rejtőzve sebzi meg a sárkány lova lábát, továbbá a betyárballadáink „gyökérben megbotló” hősei52 is. A bokának (asztragalosz csont) férfiasságot biztosító, kultikus erőt tulajdonítottak több ázsiai kultúrában. A burját hősének, Hanhan Szogtó születése után a lábához bivaly bokacsontot tettek53, a nart hősének, Bartrazd nevű hőse gyermekkorában ökör bokacsontot kellett lenyeljen, hogy majd igazi vitéz lehessen a vörös szakállú óriás ellen.54
A párhuzamok ismeretében okkal feltételezhető, hogy ha a falképek küzdelemjelenete asztrálmítoszi eredettel bír, akkor a csillagképből ismert Orion öve a kun övének feleltethető meg.55
A mitikus gondolkodásban a hősök jó és rossz szerepkörei részlegesek, és bármikor felcserélhetőek. Ezek alapján a hajdani csillagmítosz – a Bika és Orion56 égi párharca – egy sajátosan magyar képi változatának kései középkori emlékét találjuk a falképeken, amely a legendabeli Szent László és a kun közötti sebezhetetlenek birkózásában élt tovább. Az epikus elbeszélések figyelembevétele alapján ezen küzdelemábrázolások archaikusabb változatát azok a párharcformák jelentik, amelyekben a felek egymás övébe kapaszkodva harcolnak. A Szent László-legenda birkózásjelenete ebben az ősi formában eddigi ismereteink szerint az oklándi és a sepsikilyéni unitárius templomok 14. században készült falfestményein látható.57
Jegyzetek
1 Mircea Eliade: A szent és a profán. Helikon Kiadó, Budapest, 2014. 43. o.
2 Uo. 44. o.
3 Uo. 45. o.
4 Magyar Zoltán: Szent László a magyar művelődéstörténetben. Korunk, 2016/8. 30. o.
5 Uo. 34. o.
6 A kehelynek külön Szent Lászlóhoz fűződő legendája is van: a váradi ezüst csodacsésze, mint az istenítélet „igazság-kelyhe”. Érdemes összevetni a nart hősköltemény Uacamong nevű „igazság-kelyhével”. vö. Rokonaink az oszétek. Hősmondák a nartokról. In: Jászsági Évkönyv. Jászberény, 2007. 61. o.
7 Oklándon az angyali koronázás megjelenítésének egyik hangsúlyos eleme a trónszéken ülő király bal kezében levő jobbkezes kesztyű, mint hatalmi jelkép, ugyanakkor jobb kézzel a püspök felé emel egy (megfigyelésem alapján) kelyhet vagy poharat, aminek a halvány körvonalát lehet kivenni. A kesztyű és a kehely is része volt a koronázási kellékeknek.
8 Lásd Jánó Mihály művészettörténész kutatásait a szív felajánlása és a kun szokatlan gesztusa témában.
9 C. G. Jungot idézi: Hoppál Mihály et al.: Jelképtár. Helikon Kiadó, Budapest, 2010. 5. o.
10 Sashalmi-Fekete Tamás: Újabb kutatási eredmények a Szent László-legenda falképeiről. In: Uő (szerk.): Székelyek a keleti végeken. Harckészültségben minden időben. Molioris – Arany Griff Rend Egyesület – Székelyderzsi Unitárius Egyházközség, Székelyderzs – Székelyudvarhely, 2020. 38. o.
11 Chronicon Pictum. Képes Krónika. 14. század. Geréb László fordítása. Magyar Hírlap és Mecénás kiadó, Budapest, 1993.
12 The Crusader Bible:
https://www.themorgan.org/collection/crusader-bible/patronage
13 A hasonlóságok mellett hiányoznak a legenda csatajeleneteiben gyakran felfedezhető markáns motívumok: üstök hátrahúzása, hátrafelé íjazás vagy éppen a (övfogás)párharc és a saroksebzés összetett kompozíciója.
14 Jékely Zsombor: Szent László kunok elleni csatájának képciklusai a középkori falfestészetben. In: Szent László emlékkönyv. Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., Budapest, 2021.
15 Jánó Mihály: A hitvalló lovagkirály. In: Isó M. Emese – Kollár Tibor – Kovács Gergely (szerk.): Lovagkirály. Iskola Alapítvány kiadó – Kárpátok Eurórégióért Regionális Fejlesztési Közhasznú Egyesület, Nyíregyháza – Kolozsvár, 2021.
16 Uo. 21. o.
17 Uo. 25. o.
18 Összevetésképpen: Oklánd falu nevét a középkori Ágnes (Anglont/Aglent) nevéből eredeztetik. Vö. Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980.
19 Az akvarellmásolat birkózásjelenete nem egészen pontos. Valószínűsítem, hogy övfogásos a párharc.
20 Sepsikilyén, Sepsibesenyő, Maksa egymás szomszédságában levő háromszéki falvak. (Homoród)Oklánd Udvarhelyszéken található, viszonylag távol e három falutól.
21 Sz. A. Tokarev: Mitológiai enciklopédia. Budapest, Gondolat kiadó, 1988, 603. o.
22 Kiss P. Attila: Különös kép az övcsaton – Egy ábrázolás értelmezésének nehézségei. Élet és tudomány, 2014/9.
23 A férfiasság további jelképe a láb-térd-boka, amihez a férfierő jelképeként kapcsolódik az Achilles-ín is, amelynek elvágása kasztrálás értelmű, a férfi hős végzetét jelenti.
24 Hoppál Mihály et al.: Jelképtár. 234. o.
25 László Gyula: A Szent László-legenda középkori falképei. Tájak–Korok–Múzeumok Egyesület, Budapest, 1993, 30–32. o.
26 Vargyas Lajos: Honfoglalás előtti hagyományok Szent László legendájában. In: Mezey László (szerk.): Athleta patriae. Tanulmányok Szent László történetéhez. Szent István Társulat, Budapest, 1980, 12. o.
27 Vö. Gilgames, Él (Izráél) eredetileg a közel keleti bikaistenek emlékei. Az oguz hősmonda gyermek Bikács kánja juh bokacsonttal kockázik, mielőtt a rátámadó bikával megküzd. Vö. Adorján Imre és Puskás László (fordítás): Dede Korkut könyve. Európai Folklór Intézet – L’Harmattan, Budapest, 2002.
28 https://www.youtube.com/watch?
v=Qfp1pmvFidw&t=198s Bökh. Mongolian wrestling.
29 Hidán Csaba László: A Szent László-legenda falképeinek fegyverábrázolásai. In: Sashalmi-Fekete Tamás (szerk.): Székelyek a keleti végeken. Harckészültségben minden időben. 52. o.
30 László Gyula szerint az elrabolt lány övnélkülisége, kibontott haja és pártája „az érintetlenség és az odaadás határterületein mozog”. I. m. 200. o.
31 A magyar néphagyomány is ismeri a „bikatáltosok” küzdelmét.
32 Háklár Noémi (fordítás). In: Antik Tanulmányok, 42. (1998).
33 Zászlós Levente (fordítás): Gilgames. Tertia kiadó, Budapest, 2004. 13. o.
34 Lőrincz L. László (fordítás): Irenszej. Burját hősének. Európa, Budapest, 1976.
35 Devecseri Gábor (fordítás): Homérosz: Iliász. https://mek.oszk.hu/00400/00406/html/
36 Már az anyja méhében tusakodik a vörös és szőrös ikertestvérével, Ézsauval. Küzdelme Él, ősi kánaáni bika- és viharistennel történik.
37 Biblia. 1Móz 32,24–28.
38 Devecseri Gábor (fordítás): Abulkászim Manszúr Firdauszi: Királyok könyve. Európa, Budapest, 1959.
39 A tüzet-füstöt okádó kun, a kétszarvúság sámánkori párhuzama, leányrablás és lábsebzés ősi motívuma.
40 Tóth István: Szent László király emléke költészetünkben. Vigilia, 1992/5. 355–363. o. Legújabb érdekes összefüggés költészet és képi ábrázolás között: a székelyszentléleki Szent László és a vérmedve küzdelmének freskójelenete (Sashalmi-Fekete Tamás: Egyedi sajátosság a középkori székelyek Szent László tiszteletében. Magyarságkutató Intézet, Budapest, 2023. 50–51. o.).
41 Sumérok Shukudu, azaz Íjász névvel illették, akárcsak a perzsák a Tir elnevezéssel.
42 Vízfakasztás, aranykorona, dicsfény, fehér ló, félhold alakú bárd, sebezhetetlenség mind napisteni jellemzők.
43 Jankovics Marcell: Csillagok között fényességes csillag. Nemzetstratégiai Kutatóintézet, Budapest, 2017. 8. o.
44 Jankovics Marcell: Jelképkalendárium. Csokonai Kiadó, Debrecen, 1997. 186. o.
45 Dede Korkut könyve.
46 Magyar népi elnevezése Kaszás csillag, Kaszahúgy. Ld. Zsigmond Győző: Égitest és néphagyomány. Pallas Akadémia Kiadó, Csíkszereda, 1999. 52. o.
47 Rigel: az arab rijl al, ‘láb’ jelentésű szóból. Egyiptomi neve, Seba-en-Sah ugyancsak lábat jelent.
48 Vö. az asztragalosz csonthoz kapcsolódó hiedelmekkel.
49 Jankovics Marcell: Csillagok között fényességes csillag. 41. o.
50 Hoppál Mihály et al.: Jelképtár. 183. o.
51 Jankovics Marcell: Csillagok között fényességes csillag. 40. o.
52 Pl. „Lova lába megbotlott egy gyökérbe, / Így fogták el Rózsa Sándort örökre”.
53 Lőrincz L. László (fordítás): Irenszej.
54 Szabó Géza: A Nart-eposz a bronzkori és a kora vaskori leletek tükrében. In: Bathó Edit (szerk.): Jászkunsági évszázadok. Jász Múzeumért Alapítvány, Jászberény, 2014. 68. o.
55 Ezt a látványos három csillagot arabul Alnitak, Alnilam, Mintaka, azaz zafír öv névvel illetik. Más magyar népi elnevezéseik: Jákób lajtorjája, Bírópálca, Szent Péter pálcája, Háromkirályok.
56 Kultúráktól függően Gilgames, Nimród a „Nagy Vadász”, Íjász, továbbá Héraklész, Ozirisz, Väinämöinen, Odin, Sámson.
57 A maksai és a sepsibesenyői református templomok elpusztult falképeiről csak akvarellmásolatok maradtak fenn.
