Nyárba szeretnék megholny
Eszt a világot itt hodny.
Lakatos Demeter Moldvában, a Szeret és a Moldva folyó összefolyásánál fekvő Szabófalván (Săbăoani) született 1911. november 19-én. Édesanyja Filesz Anna, édesapja, Lakatas Antal kovács volt, s az 1916. évi erdélyi betöréskor Románia katonájaként esett el. Demeter harmadmagával félárván maradt, kereset után kellett néznie. Mint Nehéz üdőkbe születtem című versében írja:
Kölök korámbul árva marattam,
Darab măligáirt én arattam,
Aszt isz már szokcor kopacond1 ettem,
Rombalikakat2 mászoktul szedtem.
Négy, román nyelvű „falusi” (általános) és három „ipari” (szakmunkás) osztályt végzett. Az iskoláiban nem sajátíthatta el a családjában, s faluja többségében használt anyanyelvének írásmódját, hanem füle után, a román ortográfia szabályai szerint írta le a maga „moldvai mezőségi magyar” tájnyelvén kigondolt verseit. De mert olvasott nyomtatott magyar szövegeket is, a leírt versekben olykor következetlen: az államnyelven megismert fogalmakat, vagy amire úgy járt rá a nyelve, románul írta, az archaizáló szabófalvi tájnyelven kigondoltakat pedig, ahogy hallani vélte. Ha köznyelvhez szokott fülemmel gondom akad valamely szóval, úgy segítek magamon, hogy szövegkörnyezetében hangosan, olvasom, s ilyenkor rendszerint „beugrik” a talányos szó jelentése. Itt majd lábjegyzetekkel is segítem a tisztelt olvasókat.
A cseperedőben lévő Demetert inasnak adták a közeli Románvásárba, de innen hamar megszökött, és az ottani cukorgyárban lakatosmesterséget tanult, majd beállt sofernek, hogy „világot lásson”. Telente színtársulatot szervezett, s általa írt, vagy átírt darabokat adtak elő. Önkéntes népművelői feladatot látott el tehát, még Petőfi János vitézét is „színpadra vitték”. Eközben, mint írja: „sokszor kikergettek a faluból”, mert – „ostoroztam a politikusokat, a gazembereket, még a papokat is.” Ebből aztán le is vonta a tanulságot: „a színész élettel nem boldogultam, mert nagyon veszélyes volt, mikor az igazságot mondtam. És ha egy színész hazugságra van szorítva, akkor többöt nem míg színész, hanem pojáca!” 1937-ben boltot nyitott, de ez sem volt igazán testére szabott foglalkozás, 1948-tól ismét a megyeszékhelyen kapott munkát a cséplőgépgyárban, 1952-ben pedig főgépész lett a vajgyárban, végül egy Románvásár melletti csőgyárból ment nyugdíjba, nem sokkal 1974-ben bekövetkezett halála előtt. A Szeben melletti Nagyselykről még az 1930-as években hozott magyar feleségétől, Irházi Juliskától két gyermeke született, Demeter és Elvira, akiket – nagy szó és nagy költség volt ez akkor! – magyar iskolába járatta Marosvásárhelyen.
Lakatos Demeter tíz-tizenkét esztendős korától írt verseket, először románul, de ezek jórészt haszontalan rigmusok voltak. Első magyar nyelven megjelent versét – Falevelek hullodoznak – Dsida Jenő közölte 1935-ben, a Kolozsváron megjelenő Keleti Újságban.3 Jogos büszkeséggel írhatta önéletírásában: „De már csángóul én írtam a legelső verset a világond…” Később több ezer verse született, számos meg is jelent még életében, sokat elraboltak tőle a házkutatások során, vagy maga égette el, „mert megrágták az egerek”. Halála után négy verseskötete jelent meg,4 költeményei irodalmi értékük mellett tájnyelvi dokumentumként is fontosak a magyar művelődés számára. Valóságos 20. századi nyelvemlékekről van szó, hiszen a moldvai magyar népcsoport ma is a szóbeliség állapotában használja anyanyelvét. Szabó T. Ádám, élete delén elhunyt kiváló nyelvészünk, az úgynevezett északi csángókra jellemző nyelvjárási sajátosságok egész sorát vette számba ezekben a költeményekben: a szavak hangalakja, toldalékolási módja, ragozási rendszere, a szóalakok és jelentésük, valamint a mondatszerkezetek szempontjából. Amik egyszersmind a Szabófalván és a Románvásár környékén élő, úgynevezett mezőségi jellegű moldvai magyar tájnyelvet beszélő népesség szavajárását is tükrözik5, hiszen Demeter a szó legteljesebb értelmében népének költője volt. Nyelvére jellemző az erős és határozott sz-elés, a régi erdélyi nyelvjárásra, valamint a mai mezőségi magyar beszédre jellemző a-zás. Verseiben is megtaláljuk a nagyfokú í-zést, elsősorban az é és az e helyett ír i-t, vagy í-t. Szembetűnő az ü hang erős megterheltsége, egyrészt a rövid ö és a hosszú ő helyett ír ü-t; másrészt sokszor az i helyett is ü-t használ. Bár költőnk ismerte és használta a cs hangot, írásaiban gyakran s szerepel a köznyelvi magyar cs helyén. Ez is jellemző az „északi csángó” tájnyelvre, akárcsak az, hogy bár ritkábban, a gy helyén dzs-t találunk. Markáns és erősen régies vonás a határozott és a határozatlan névelő gyakori hiánya is. A nyelvész szakember szerint a szabófalvi költő nyelve közelebb áll Mátyás király korának magyar nyelvállapotához, mint a maihoz.6
A versek írásmódja is eltér a mai magyar helyesírási gyakorlattól. Demeter román iskolában tanult, a keleti szláv felé mutató román helyesírási rendszer uralja szóképeit: iár (jár), iácotom (játszottam), eghene fa (jegenyefa). Régen elfelejtett szavaink és nyelvi fordulataink is felbukkannak írásaiban. Ilyen a ’sérül’ szó rokonaként használt szérik (fáj) nyelvjárási változata. Hasonló a humály (felhő, felleg) szó is, a ’homály’ köznyelvi szavunk alakváltozata. Továbbá: a 17. században a szlávból átvett ’furulya’ szó helyett a szabófalvi, s általában a moldvai magyar nyelvjárásban a ’süvölt’ szavunkból származó süvöltő, szültű, szültül (furulya, furulyál) használatos, akárcsak a Kárpát-medencében élő magyarság emlékezetéből már évszázadok óta kiveszett pogocsál, pogocsás (tréfál, tréfás) szavunk.7
Lakatos Demeter verseit olvasva felismerhetjük, hogy a családjából, közösségéből és veleszületett intelligenciájából eredő identitása lehetővé tette egészséges, bár olykor alaptalannak tűnő derűlátását. Így írt magáról:
Nem vult iskolánk már soha! Zisten tudja majd ha lesz,
De a magyar nyelv itt nálunk az ajkunkról el nem vesz!
Évrül évre tovább visszük, palántáljuk szájrul szájra,
Úgy repül a magyar beszéd, mint a madár tájrul tájra.
Kys gyermekik mind a méhek, anyjuk ajkirul leszedik,
És a zavaras világba, halálig nem felejtik.
Sok nehéz nap, átmentünk, rossz üdőkre akadtunk,
Moldovának közepibe Magyaroknak maradtunk.
Ez így is volt a költő ifjúsága idején, 1942-ben a falu román nyelven oktató iskoláját látogató tanfelügyelő azt írta jelentésében, hogy „…a gyerekek román etnikai származásúak, anyanyelvként viszont a magyar nyelvet használják.”8 Fából vaskarika!
Lakatos Demeter kalendáriuma
A legtöbb költő, különösen, ha népköltőnek mondják9, vagy annak tartja magát, rendszerint közelebb áll a természethez, mint akik az avantgárd, a futurizmus, a dadaizmus vagy más elvont világokban találták meg a hangjukat. Nem is kell föltétlenül a nyelvterület peremén, kisebbségi sorban élni ahhoz, hogy maga teremtett belső világa együtt lélegezzen, vagy dobogjon, az őt körülölelő természet törvényszerűen tagolt rendjével. Demeter is így élhette át valamennyi évszak csodáját, ezért érzi mindegyiket a legszebbnek. Erről a valamennyi évszak iránti szeretetéről talán a Szeretem és szeretem című, négyszakaszos versében ír a legösszefogottabban:
Szeretem és szeretem
tavaszt a mezűben,
mikor húzza nótáját
pacsirta lűtűken,
Szeretem és szeretem
det10 érik a búza,
feltürkezve arassza
a Jánosz és Rúza.
Őszet is már szeretem,
det a szűlű érik,
ilyen tájt a szívem isz
nem érzem, hogy szérik11.
Guzalyaszt12 isz szeretem,
szeretem holálig,
ott jól érzem magamat,
minden szíp és víg.
Inekelísz, táncolász,
bélesz, bor áll készre,
bezzeg szokcor regvelig
nem isz veszed észre.
Költőnk tehát azok közé a boldogságra termett, bár sok keserűségben részesülő emberek közé tartozott, akik minden évszakban meg tudták látni a szeretni valót. Nem tudnám eldönteni, hogy verseinek mekkora hányada sugároz vidámságot, életörömöt, hiszen számtalan elkeseredett költeményében csillan meg a derű, és sok felszabadult hangvételű költeményén suhan át a végzet lehelete. Elfogultan foglalkozik tehát az esztendő évszakaival, szereti valamennyit, de hogy miért kedveli, vagy éppen imádja egyiket vagy másikat…? Azt hiszem, ő maga is zavarba jönne, ha a kérdésre választania kellene.
Tavasz, tavasz, drága tavasz.
Jú kedvet hozz szívünkbe,
Mindent, ami moszkosz, ravasz,
Elpusztítsz a lelkünkbe.
– írja a Tavasz regvel a mezűnd címűben. Más költeményében számba veszi a tavaszra utaló, fontosnak érzett jeleket, amikor „minden bimbó a nopfényben musolyog, / mintha hallod a szívedet, hogy dobog”; aztán „a vízmolomnál a cseresne virágzik” és „a virág nem míg fér a fára”; „kis gyermekek a züld réten jáccadnak, / s minden színes pillangúért / szaladnak”. Ám a félárván felnőtt Dömike, majd a megélhetési gondokkal és értetlen szomszédokkal küszködő Demeter, akinek minden vágya olykor egy „jó szekér fára”, vagy egy „hátamra való kabátra” szűkül, s vajgyári lakatosként „termel verset és vajat” – a tavasz örömeinek se adhatta át magát felhőtlenül. Lelkében ott motoszkál az elkerülhetetlenül közeledő – elmúlás.
Alig már érkezik a tavasz,
az űsz már közelibe is áll –
ippend, mikar az ember szület,
azonnal nyomába a halál.
Ha aztán valamelyik évszakban megtalálhatjuk a szépséget, hát az a nyár. Demeter is mintha felhagyna a borongós gondolataival, átadja magát a nyárban való gyönyörködésnek:
Szíp a nyár, dét búza érik,
cseresznye is zsengészül,
mintha szívem isz nem szérik,
gondom fut az élettül.
Lütűnd a lúdasz tó mellett
vízmoriszka13 kereke
bengeredik lúzák között,
szípen szól az íneke.
Egy másik, azonos címűből kiderül, hogy költőnk a falu határának nyári szépségeit nem csak az érőfélben lévő „haszon”-növényekben értékeli, ugyanígy gyönyörködik az úgymond „haszontalanokban” is, hiszen a búzavirág vagy a náluk mákvirágnak mondott pipacs ugyanúgy elbűvöli:
Szíp a nyár, mikar a rózsa
bimbúzik,
arany ruhába a búza
ültezik,
lobog mákvirág táblája
mezűkend,
pacsirta húzza nótáját
égend fend.
Sok szépsége, öröme, boldogsága van tehát a nyárnak, s ezeket mind számba veszi. Nemcsak azokban, amiket a címük tematizál, itt vannak még az érő búzatáblákról, az aratásról, a cseresznyeszüretről szólók, vagy akár a vénséges, kilencvenhat esztendűs Gergely busu14 alakját idéző, akinek szültülésére15 a nyári szép östekben fiatalok mulattak. De azért nem lenne „ízig-vérig” alanyi költő, ha mindeközben nem derengene föl lelkében az elmúlás:
Megy a nyár és megy az élet,
s’az lesz mind,
ky tudja elzárny halált
füld színind?
Pedig nemrég még arról írt a nyár szépségén tűnődve, hogy
Bezzeg dorsa16 szíp a nyár,
Lábam mindig fűbe jár.
Hárszfán virág, kertben virág,
Zenim minha zegísz világ.
Nyárba szeretnék megholny
Eszt a világot itt hodny.
Kevés költő kívánságát hallgatta meg a Fennvaló ilyen szívességgel, mint az övét: 1974. augusztus 19-én költözött ki Szabófalva temetőjébe.
(196o-as évek vége)
Őszről szóló verseiben is kétfelé ver Demeter szíve. Mert egyfelől nem kétséges, hogy
Válsa színit a plup levél17
nyár után,
és mind festi arany színbe
szoporán!
Kopocul a mezű mindig
Naprul napra kopocabb,
Íjvel-nopval zember szalad,
Dolgozik mu18, mind egy rab.
Búsulnak már a virágok,
Elfonnyadnak a sillányok19,
Kertek sziélén mosztanában
Harmat20 nem hadzs semmit lábon.
Minden rothod, minden szárod –
Ember, múlik el a nyárod:
Az űsz virágakat kaszál,
Tiégedet pedig a halál.
Az ősz számos jelensége szól az elmúlásról, halál rémképe is feltűnik kaszájával, a végzet képzetével. Pedig a ’kaszálás’ voltaképpen a széna begyűjtése, a betakarítás mozzanata, amikor mindenki arra törekszik, hogy az időjárás viszontagságait, a máséra szemet vető enyveskezűek elől a termés minél nagyobb hányada haza kerüljön a mezőről. Mindig mélyen átéreztem moldvai barátaim megkönnyebbülését, amikor az utolsó gerezd szőlő, az utolsó cső puj21, bósztán22 vagy kosár pityóka23 bekerül a közeledő hóharmat, vagyis a dér, a többnyire csókáknak nevezett varjak, meg a gátlástalanul legeltető csobánok24 elől az ográdákba, tehát az udvarokba, a kamrába, a pincékbe, vagy legalább a tültíszekre25, az eresz alatt húzódó tornácra. Joggal érezhette ilyenkor Demeter is, hogy
Ez a legszebb rísze évnek,
mikar szüret kezdűdik,
ez hoz boldogságat népnek,
mikar gabanát szedik.
Arany kukuricacsűket
hozza a nép azakat,
ház elí akassza űket,
mind lyány az ilvaszúkat.26
Minél hamarább a pujja
Kacagjan a tültíszend,
Pisukája a hurbába27
Ledzsen eccer már ott lend.
Kapuk kynyitva már várják,
A szekerek térjenek be,
Pujval, picsuka, szűlűvel
A zogradékbe28 húznak be.
Fája ledzsen ográdába,
Bor fűjend a pincébe,
Mindenvel menjen be tiélbe,
Ez forog az eszibe.
A tél Moldvában is többnyire észrevétlenül terül el a mezőkön, lopakodik be a falvakba, a házak közé. Egyszer korán lehavaz, de hamar el is olvad, máskor előbb jön a tél fagya, mint a jótékony hótakaró. A Szeret mentén kóborolva gyakran éreztem a Keleti-Kárpátok hiányát, különösen a „böjti szelek” idején. Demeterben is világosan tudatosultak a „közelítő tél” előjelei:
Falevelek hulladaznak
dét fúj a szél,
ura29 most ész ura hulnap
legyík tél.
Lúzalevél30 a Banyhába31
leeszett,
daruk, szigíny, fél a téltül,
megszökött.
Itt lesz a tél, nem sokára,
virág kezd már szárodny,
kabátra, disznóra, fára
komolyand kell gondolny.
Természetesen a téli évszaknak is megvannak a szépségei, csak meleg gúnya és fűtött szoba kell a felismeréséhez. De azért inkább
Csak a legínek és lyányak
várják a télt faluba,
mennének mind ősek mentek
mulassanak fonúba;
ott a meséknek országa,
hul szület a szerelem,
hul a tánc, a nóta mindig,
mint a forrás, megterem.
Nagyon szíp télen faluba:
Falu útján nincsen por.
Öste mennek a fonúba,
Hul több a lyány és jobb a bor.
– írja a Molduvai tél című költeményében. Hát igen, a bor…! A lyányak mellett ez volt Demeter bátyám másik gyöngéje… vagy erőssége? Amikor néhányszor találkozhattam vele, mindig józanok voltunk. Azt hiszem, ilyen állapotban írta egyik legszebb bordalát is:
Bor a kincseknek a kincse,
egy pohár már orvosság,
dét32 a feteke gond szívben
és a lelkedben mind rág.
Két pohár is nem ront soha,
az is már sokcor jól fog,
mintha jobbon érzi magát,
ki bor mellett abajog.33
Háram pohárnál már büszke,
mindenki már kevily lesz,
gondolja: övi az világ,
de kezd gyengülni az esz.
Négy pohárt ha behörpöltél
és utána még néhány,
készend állsz ippend míg harcra
kápzeled: vagy oroszlány.
És ha így folytotod tovább,
a bor el is bolondít:
oroszlánybul disznú meg lesz,
aki mind a marha, itt.
Sáncba bekerül az ember,
elveszteti bücsüit,
mert a bor már nogyon huncut,
ha nem tudad mértékit.
Nem tudom, hogy boros fővel, vagy színjózanul írta-e ezt a verset Lakatos Demeter, de úgy érzem, nem kell majd szégyenkeznie, ha lelke fölkerül a Parnasszusra.34 Ahol Dionüszosz és Bacchus mellett természetesen ott találja a szerelem kisisteneit, Ámort, vagy Cupidót, sőt a komolyabbakat is, mint Aphrodité vagy Vénusz, akik nélkül aligha eshet meg a szüret. Tudja ezt költőnk is, nem is késlekedik Erósz valamelyik képviselőjének megidézésével:
Legínek huncutsággal
hordják a kosarakat,
csúkalgatják, gizigelik,35
kínazzák a lyányakat.
Lakatos Demeter identitása
Az apa nélkül, de magyar közösségben felnőtt Lakatos Demeter hagyományos műveltségét, identitását olyan ösztönösen szívta magába, mint általában a moldvai magyar gyermekek, akik anyanyelvű tanítók és papok nélkül, szüleik, nagyszüleik emlékeiből, meséiből éreznek rá magyarságukra. A gyermek Lakatos Demeter is úgy tanulta anyjától és a közösségétől azt a 19. századi nyelvújítás előtti állapotban lévő tájnyelvet, ahogy a fecskefióka a csicsergést.
A sok, vagy néhány évszázada Moldvában élő csángó magyarokból természetesen hiányzik az a fajta nemzettudat, ami a Kárpát-medencében élő magyarok többségére jellemző, még azokra is, akik több mint száz esztendeje az Illyés Gyula által megidézett, csak a „magasban” létező „hazában” élnek. De azok, akiket Moldvába vetett a sorsuk, nem élhették át sem a magyar felvilágosodás, sem a reformkor, sem a szabadságharc, sem a millennium dicsőséges, de legalábbis felemelő korszakait, sem a leveretések, az önkényuralmak, az országvesztések tragikus, de ugyancsak közösséget formáló eseményeit, amik mind hozzájárultak ahhoz, hogy nemzetté váljon a nép. A 14-től a 18. századig újabb és újabb hullámokban Moldvába csángált magyarokat csak római katolikus vallásuk, s mindmáig a magukkal hozott dalaik, szokásaik, folklórjuk, hiedelemviláguk különböztette meg a görögkeleti egyházhoz tartozó – ahogy ők mondják – oláhoktól. De a hagyomány is csak addig és annyira őriz meg egy kisebb-nagyobb népcsoportot, ameddig ők őrzik a hagyományaikat!
Tudta ezt jól az ötven esztendeje sírba szállt szabófalvi népköltő is, nem véletlenül foglalkozott annyi versében a paraszti élettel, a guzsalyasokkal és más szokásokkal, mondikálásokkal, dalaikkal, táncaikkal. Ezért érzi, hogy
Kár, hogy tűnik a falubul
rígi tánc és rígi nóta,
csillász pestimának, zövek36
és a szíp szorványosz fota.37
Szorongva vallotta be népe pusztulását, s igyekezett megkapaszkodni a biztató jelekben, az erőt adó közösségi örökségbe, a – ha töredékesen is, de még – mindenütt kéznél lévő hagyományban, aminek fontos tényezője az etnikai tudat. Szinte önmagát igyekszik meggyőzni arról, hogy van, hogy lehet még remény
Egy nép nagyond nehezen posztul el,
Akár ky lenne, nép nem burján-szál,
Akár-milen nehézségbe akad,
Ű mindig magyar érzisvel marad…
Mük a világ keresztútjánál álltunk,
És sok nyomorult üdükend mentünk át,
Sokcor saját öccseinkvel harcaltunk,
Mert egy átkozott nemzet voltunk tehát.
Átkozott nemzet? Hát, mond ilyet az ember, ha nagyon nekikeseredik. Mint ahogy a madéfalvi veszedelemből szabadult, világgá bujdosott székelyek is énekelték: „Minket anyánk megátkozott / mikor a világra hozott…” De hát átok alatt van az a közösség, amely hazájából kiűzetve, idegen nyelvű, vallású népek közé keveredve, évszázadokon keresztül hagyományos értékeikbe kapaszkodva, pusztulva, de szaporodva is, példamutatóan rajokat kibocsájtva, vallását sikeresebben, nyelvét veszteségekkel, de őrizve; ha a szükség úgy hozza a rejtőzködésben, máskor a gazdasági munkamegosztásban sikeresen, megfogyva bár, de …, a mai napig meg tudott maradni.
Jegyzetek
1 Kopacond: üresen, minden nélkül.
2 Rombalikok: törmelékek, morzsák.
3 Dsida Jenő: Latiatuc feleym zumtuchel. „Falevelek huladoznak, det fu szél, – ura moszt ész ura holnap leik tél.” Keleti Újság, 1935. november 15.
4 Lakatos Demeter: Csángú strófák. In: Hajdú Mihály (szerk.): Magyar Csoportnyelvi Dolgozatok 26. ELTE Magyar Nyelvtörténeti és Nyelvjárási Tanszék – MTA Nyelvtudományi Intézet, Budapest, 1986. Uő: Csángú strófák. Szerkesztette: Lengyel Zsolt K. – Szabó T. Ádám – Szász Judit Anna. Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern, 1988.; Uő: Búcsú az ifjúságtul. Előszó: Domokos Pál Péter. Szerk.: Libisch Győző. Áramlat Kiadó, Budapest, 1992.; Uő.: Csángú országba. Összegyűjtött versek, mesék és levelek I-II. Összeáll.: Libisch Győző. Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület, Budapest, 2003.
5 Halász Péter: „…a környékbeli falvak közül itt beszélnek leghelyesebben magyarul…” Románvásár környéki magyar falvak nyelvi állapotának változásai. In: Nyiri Péter (szerk.): Széphalom. A Kazinczy Ferenc Társaság évkönyve 32., 347–362. Sátoraljaújhely, 2023–2024.
6 Szabó T. Ádám: A csángók nyelve és helyesírása Lakatos Demeter szövegeinek tükrében. In: Halász Péter (szerk.): „Megfog vala apóm sokcor kezemtül…” Tanulmányok Domokos Pál Péter emlékére. Lakatos Demeter Egyesület, Budapest, 1993. 63–70.
7 Domokos Pál Péter: Pagocsál. Magyar Nyelv 15. 2. 244–249., Budapest, 1959.
8 Türkezve, feltürkezve: felgyürkőzve, nekigyürkőzve.
9 Trunki Péter – Bodó Csanád: A tanfelügyelő jelenti. Román állami iskolázás a moldvai magyar falvakban. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2017. 125–127.
10 Beke György: Magyar költő Moldvában. In: Libisch Győző (szerk.): Lakatos Demeter: Csángú országba. Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület, Budapest, 2003. 3–17.
11 Det: amikor.
12 Szérik: fáj.
13 Guzalyasz: guzsalyos, fonó; a kenderszösz orsóra fonása céljából, a téli hónapokban szervezett, ismerkedésssel, énekléssel, tánccal vegyített vidám társasmunka.
14 Vízmoriszka: vízimalom (moara u.a., rom.)
15 Busu: bacsó, bácsi.
16 Furulyaszavára.
17 Dorsa: nagyon (dorşa u.a., rom.)
18 Plup: nyárfa (u.a., rom.)
19 Mu: ma.
20 Siljánok: csalánok.
21 Harmat: általában ’hóharmat’, vagyis dér.
22 Puj: a kukorica talán románból kölcsönzött, csak a moldvai magyarban használt tájneve. (Márton Gyula: Moldvai csángó puj ’kukorica’ < román pui. Magyar Nyelv 62. 1. 92–95., 1966.
22 Bosztán: (jelző nélkül takarmány) tök (bostan: u.a., rom.)
23 Pityóka, picsóka: burgonya.
24 Csobán: juhpásztor.
25 Tültísz: töltés, tornác, padka.
26 Ilvaszú: Apró üveggyöngyökből készült, az imádságos olvasóhoz hasonló nyakék.
27 Hurba: pince, verem, gödör.
28 Zográdékba, ográdába: ográdékba, ográdákba: udvarokba (ogradă: u.a., rom.)
29 Ura: tudja, képes rá.
30 Luza: fűz (rom.)
31 Bonyha, Bonya: Szabófalvától keletre, a Szeret folyó mentén lévő egykori legelő, amit a kollektivizálás idején feltörtek és szántófölddé tettek. A szájhagyomány szerint „a török időkbe”, ami Moldvában a 15. század végétől a 19. század második feléig tartott, valószínűleg a 17. században, mert akkor néptelenedett el, oda temették a szomszédos Berendfalva templomának harangját. (Halász Péter: Szabófalva helynevei. In: Hajdú Mihály (szerk.): Magyar Névtani Dolgozatok 143., ELTE Budapest, 1997.
32 Dét: amikor.
33 Abajog: panaszkodik, síránkozik, mezőségi jellegű moldvai magyar tájszó. Pl.: Úgy ebajgám búmat s bánatomat. (Péntek János: A moldvai magyar tájnyelv szótára. Erdélyi Múzeum Egyesület, Kolozsvár, 2016. 33.)
34 Magas hegy Görögországban, úgy mondják, Apolló, Dionüszosz és más borissza istenek és múzsák lakhelye.
35 Gizigelik: csiklinsák, csiklandozzák.
36 Det, dét: amikor.
37 Cinigével: hegedűvel, zenével, itt talán: énekelve.
38 Filesz: nyúl.
39 Sütőre, t. i. a napra, ami süt.
40 Tekenűském: gyermek ringatására való teknőbölcső.
41 Leszentült: lement, lenyugodott.
42 Csillász pestimának, zövek: csillogó lepelszoknyák/kötények, övek.
43 Szorványosz fota: vékony, szivárványosan csillogó anyagból készült, lányok és fiatalasszonyok által viselt lepelszoknya, (fotă u.a., rom.).
