Reményik Sándor, az erdélyi magyar irodalom egyik legnépszerűbb költője 1890. augusztus 30-án született Kolozsváron a Király és a Minorita utcák kereszteződésének délkeleti sarkán álló, ma már műemlék épületnek számító Toldalagi–Korda-palota egyik emeleti szobájában. Egy olyan korszakban született, amikor Kolozsváron addig soha nem tapasztalható gazdasági, kulturális és társadalmi fellendülés folyamata zajlott. Azt is mondhatnánk, hogy a költő gyermekkora, felnőtté válásának időszaka egybeesik az Erdély fővárosának számító Kolozsvár Európa színvonalához való felzárkózásával. Szemtanúja lehetett a 19. század utolsó évtizedeiben beinduló nagy építkezések korszakának, együtt nőtt fel a gombamódra szaporodó szebbnél szebb modern épületekkel. Az első világháborúig tartó boldog békeidőkben számos, ma is álló, műemléknek nyilvánított épület és intézmény jött létre, amihez a költő építész édesapja is nagymértékben hozzájárult. Ekkor épültek fel többek között: a János Zsigmond Unitárius Kollégium új, Bel-Magyar utcai épülete (1901), a nem sokkal korábban felavatott vashíd körüli négy gyönyörű eklektikus bérpalota (1890–1897), a Ferenc József Tudományegyetem Farkas utcai grandiózus épülete (1893–1902), az Európa szintű Egyetemi Könyvtár Szent György téri szecessziós épülete (1905–1909), a Karolina Országos Kórház épületegyüttese (1897–1905), a Kereskedelmi és Iparkamara új épülete (1912) stb. Talán ezek a gyermek- és ifjúkorával egybeeső grandiózus építkezési és megújulási folyamatok is hozzájárultak a szülővárosa iránti haláláig tartó ragaszkodáshoz és szeretetéhez, melyek a későbbi embert próbáló időkben megkönnyítették számára az itthon maradást, az emberi és költői helytállást.
Reményik Sándor dobsinai ősei
A kolozsvári Joánovics-testvérek felvétele.
Kép: Wikipédia
Reményik Sándor ősei egy felvidéki, régi Remenik nemesi családból származnak. A korabeli dobsinai lutheránus egyház anyakönyvi bejegyzései szerint a költő felmenői több nemzedéken keresztül Dobsinán, ebben a felvidéki bányavárosban születtek és élték le életüket. A költő időben legtávolabbi – adatokkal is bizonyítható – felmenőinek tekinthetjük a Dobsinán élő Johannis Remenik nevű szépapját, valamint a férfi Mária nevű (vezetékneve nincs bejegyezve a dobsinai anyakönyvbe) feleségét, akik feltehetően a 17. század fordulóján születhettek. Nekik egyenes ági leszármazottjuk Ludovicus von Remenik (Dobsina, 1812. február 26. – Kolozsvár, 1906. szeptember 4.), aki egész fiatalon Kolozsvárra került, majd a későbbiekben a város egyik legismertebb vaskereskedőjévé vált. Feleségétől, a szintén dobsinai származású Nick Matildtól (1830–1912) négy fiúgyermeke származott, akik közül az 1857. augusztus 11-én született Károly, a költő majdani édesapja, Carl Johann néven lett bejegyezve 1857. augusztus 26-án a dobsinai evangélikus egyház anyakönyvébe. A családi hagyománynak megfelelően a fiatal építészmérnök Reményik Károly szintén Felvidékről választott magának feleséget, a Dobsinához közel levő Jólész nevű településen élő Bretz család Mária Anna Izabella (1863–1930) nevű lányának személyében. „Bretz Mária írói vénával megáldott nő volt: verselt, sokat mesélt gyermekeinek érdekes, általa kitalált meséket. Verseit németül írta, mesélni magyarul mesélt”– írta róla Hantz Lám Irén (1937–2019) A lámpagyújtogató című könyvében.
Dobsina, a felvidéki bányaváros
A Rozsnyótól 26 km-re északra fekvő, ma már Szlovákiához tartozó felvidéki település az egykori Magyar Királyság egyik legjelentősebb bányavárosa volt. A valamikori Gömör és Kis-Hont vármegye északi részén, a Gölnitz és a Sajó folyók között, a Királyhegy lábánál meghúzódó település vidéke már a honfoglalás idején is lakott volt. A település kialakulásának története mind a mai napig vitatott. Bartholomaeides László1 szerint a dobsinaiak a quadok leszármazottai. Az ő feltevése szerint az első, máig fennmaradt írásos emlék, IV. Béla királyunk 1243. június 3-án kibocsájtott adománylevele szerint a tatárjárás idején kiváló érdemeket szerzett Bebek család adományként megkapta Gömör vármegye nagy részét, a hozzá tartozó, Dobsinát is magába foglaló csetneki uradalommal együtt. Egy másik, 1326-ból, a település várossá nyilvánítási évéből származó eredeti okmány szerint László de Dobsina fia, Miklós Korponáról Dobsinára telepedett több német családnak a szepesi káplán előtt szabadalmat biztosított. Kachelmann János (1806–1873) selmecbányai ügyvéd tanulmánya2 szerint Korponán már Kálmán király idején, a 11. század végén, majd aztán II. Géza uralkodása alatt a Rajna vidékéről Jeruzsálembe vonuló keresztes hadak maradékai megtelepedtek, ennél fogva a Dobsinára áttelepedett lakosok is a keresztes hadakból vették eredetüket. Egy dobsinai szájhagyomány szerint az első telepesek nem Dobsina mai helyén laktak, hanem a Silberzech nevű hegyen, délnyugatra a várostól. Hogy pontosan mikor vált Dobsina a szó valós értelmében zárt településsé, és hogy német nyelvű lakói belső vagy külső telepítésből származtathatóak, nem tudni pontosan. Annyi bizonyos viszont, hogy Dobsina felvirágoztatása a magukat bulénereknek nevező, vas-, nikkel- és kobaltbányászattal, fémfeldolgozással és kereskedéssel foglalkozó szorgalmas embereknek köszönhető, melynek a 19. század végéig, 20. század elejéig tartó töretlen fejlődését még az időnkénti török dúlások – az 1584. október 14-i betöréskor 350 lakost hurcoltak el – sem tudták megállítani. Az általuk beszélt buléner nyelv – sajátos német nyelvjárás számos magyar és tót jövevényszóval – és csak a rájuk jellemző népi viseletük évszázadokon keresztül érdekes színfoltja volt Felvidéknek.
Dobsina nemcsak a bányászatáról és fémfeldolgozásáról, műemlék épületeiről (templomok, városháza stb.) vált ismertté, hanem gyönyörű természeti adottságainak köszönhetően is. A környező festői szépségű hegyek, völgyek (pl. Sztracenai-völgy) és csodálatos sziklaképződményei mellett talán a Dobsinai-jégbarlang az, ami a világ minden részéről ide vonzza a turistákat és elsősorban a természet szerelmeseit. A helybeliek által már régóta ismert „Jéglyuk” feltárása Ruffinyi Jenő (1846–1924) dobsinai királyi bányamérnök nevéhez fűződik, aki 1870. június 15-én elsőként ereszkedett le társai segítségével a jéglyukba és pillantotta meg a csodálatos jégképződményeket. A Dobsina város által felügyelt, a Gölnitz völgyében található ritka természeti képződményt, melynek bejárata a Ducsa-hegy oldalán 130 méter magasságban nyílik, az elkövetkező években részletesen feltárták, majd lépcsőkkel, pallókkal járhatóvá tették, világítással látták el, közelében szállodát építettek az ide látogatók számára. 1887-ben az addig használt Bunsen lámpák helyett bevezették a villanyvilágítást, amelyhez az áramot egy felszíni áramfejlesztő termelte.3 A Dobsinától légvonalban 6 kilométeres távolságban lévő jégbarlang télen-nyáron remek korcsolyázási lehetőséget biztosít, mára pedig már felkerült az UNESCO világörökségi listájára is.
Reményik Sándor és Dobsina
Reményik Sándor édesanyjának feljegyzéseiből tudjuk, hogy a költőt még egész kicsi korában megismertették Felvidékkel és a még itt élő rokonsággal: „Mikor másodszor vittem szüleimhez, már két éves volt. Az úton folyton fecsegett, a kalauznak nem hagyott békét, akárhányszor a cupéba jött (fényes nappal), hogy gyújtsa meg már a lámpát. A lámpákat, a fényt rendkívül szerette. Az esti lámpagyújtás mindig egy ünnepélyes pillanat volt a számára. Gyakran kérdezték tőle: –Mi leszel kisfiam, ha nagy leszel? – Lámpagyújtogató! – szokta mondogatni.”
A Zempléni Múzeum tulajdona
Reményik Sándor gyermek- és ifjúkorában gyakran megfordult Dobsinán szülei társaságában, vagy töltötte ott az iskolai, majd később az egyetemi szünidőket. Ilyenkor kisebb-nagyobb sétákat tett a környéken, megcsodálva Dobsina gyönyörű természeti adottságait. De nem csak rokoni látogatóba, vagy vakációzni ment Dobsinára. Az 1908 és 1912 között jogi tanulmányait folytató Reményik Sándor Dobsinára vonult vissza szigorlatra felkészülni. „Az ünnepeket Dobsinán töltöm. Foglalkozom a gondolattal, hogy pár heti tanulással ott rendezkedem be. ott ugyanis télen igazán mi sem zavarja az embert, míg idehaza igen sok kellemes és kellemetlen dolog von el a következetes kitartó munkától” – írta 1912. december 14-én egykori iskolatársának, majd barátjának, Olosz Lajosnak. Bár 1913-ban megírta ugyan a doktori disszertációját a történelmi materializmus bírálatáról – ezt szintén Olosszal folytatott levelezéséből tudhatjuk –, az utolsó szigorlat letétele azonban nem történt meg, így jogi diplomát sem szerzett. A jogi tevékenység helyett végérvényesen az irodalmi pálya mellett döntött, amihez több tehetséget és elhívatást érzett. Egyébként is ez az elhatározás, hogy nem fog polgári szakmát választani, már diákkora óta érlelődött benne, azóta, hogy 1908-ban, VIII.-os gimnazista korában megírta első verseit. Ezek a kezdeti költői próbálkozások – Krisztus nem támadt fel, Alkonypír, Katonai pályára készülő barátomnak – azonban nyomtatásban sosem jelentek meg. Szintén a kiadatlan írói próbálkozásai közé tartozik az 1915-ben írt prózai költeménye, a Lepke a porban, vagy a Papillon című verse, amelyekben a háború értelmetlenségéről, a költő és az ember helytállásának szükségszerűségéről, valamint a halálról mint az élet természetes velejárójáról ír.
Reményik Sándor nyilvános írói bemutatkozása a Nagy Háború kezdetére tehető, első nyomtatásban megjelent írásai Dobsinához fűződnek. Az első világháború kitörésének híre a fiatal Reményik Sándort – 1914-ben még csak 24 éves volt – a Balaton mellett érte. A tihanyi származású, de Kolozsváron élő bútorgyáros, Hevesi József (1857–1945) Reményik Károlynak jó barátja, az Iparos Egylet akkori elnöke volt, akinek Tihanyban szép, emeletes villája volt a Visszhang-dombon (a ma is létező épületben most óvoda működik), emlékiratában így emlékszik vissza az akkori eseményekre: „Mint rendesen, ez év júniusában is Tihanyba mentünk nyaralni, boldogult feleségemmel. Jól telt az idő. Néhai Bernát bátyám és a többi bencés barátaink társaságában, hol Füreden, hol Tihanyban, kedélyes mulatságokat rendeztünk. Egy ilyen alkalommal, pl. Tihanyban, a mai Sport szálló helyén volt favázas csárdának nyitott helységében mulattunk, melyet én rendeztem, Reményik Károly barátom tiszteletére, akit Sándor fiával együtt »barátságos uzsonnára« meghívtam. Egyúttal áthozattam egy fél banda cigányt is. Úgy este 8 óra felé, már jól belemelegedtünk a nótázásba, amikor jön a hír, hogy részleges mozgósítás van Szerbia ellen. Volt erre nagy riadalom, futás a hajóállomáshoz. Közben nagy vihar kerekedett, hogy a hullámok a mólón keresztül csapkodtak. A cigányok jajgattak, siránkoztak. – Ne féljetek – mondék nekik – a cigány nem hal a vízbe! Pestre Reményikék is a legközelebbi vonattal hazautaztak. Ez volt, ha jól emlékszem, július 28.-án, amit pár nap múlva követett az általános mozgósítás, augusztus 1.-én….” A háború kitöréséről és a Balatonfüreden üdülő vendégek hangulatáról Reményik Sándor a következőket írta édesanyjának: „Itt, Balatonfüreden is alig egy negyedrésze maradt a rengeteg vendégnek, de itt nem volt sem pánik, sem zűrzavar, sem egymás ijesztgetése, sem tömeges futás, csak szép lassan, csendben elpárologtak az emberek, két-három nap alatt kiürült a fürdő”. A Balaton mellé Reményik Sándor többször is visszatért, és nem csak nyáron. Már javában zajlott a háború, amikor egy télvégi élmény hatására megírta a Rianás című költeményét, melyet a Dobsina és Vidéke lapban jelentetett meg 1917. február. 18-án.
Az első világháború kitörését követő években, 1915 és 1918 között kisebb-nagyobb megszakításokkal rendszeresen közölt a város Dobsina és Vidéke cím alatt megjelenő hetilapjában. Az 1910 és 1918 között vasárnaponként megjelenő társadalmi, közgazdaságtani és szépirodalmi lap kezdeti tulajdonosa Schmidt Géza volt, de a világháború kitörését követően a lapot a Dobsina és Vidéke Nyomda Részvénytársaság vette át. Felelős szerkesztői az évek során Sztankovics Károly, Horváth János és Szombathy László voltak. Reményik kezdetben prózai írásokkal – vezércikkekkel és tárcákkal – később aztán versekkel is jelentkezett. Lírai hangvételű írásai, versei, bár nagyrészük a háború hatására íródtak, nem nevezetőek klasszikus értelemben vett háborús írásoknak. Az 1915-ös évben tizenegy írása jelent meg a Dobsina és Vidékében, melyeknek túlnyomó többsége az előző év nyarán kitört háború hatása alatt keletkezett. Minden valószínűség szerint az 1915. január 10-én az Üvegcsörömpölés cím alatt közölt tárcája jelenti a bemutatkozást a lap olvasói előtt. Ebben, a Kolozsváron, 1914. november 14-én született rövid kis írásban a háborúskodás kényszerével megátkozott emberiséget az őrjöngő Midász királyhoz hasonlítja, aki „kénytelen törni, zúzni, mert megátkozott keze alatt minden üveggé válik”. Ugyancsak az írói hasonlat eszközével él A trombiták szava (megjelent 1915. január 17-én) című tárcájában is, melyben a háború zaját a testvérgyilkos „Káin gyűlöletének őrült” zenéjével asszociálja: „Muzsika, melyben a pokolminden elszabadult ördöge vijjog hátborzongató disszonanciákat s amelynek ütemére az eredendő bűn paradicsomából kiátkozott leánya jár vérszomjas, részegítő érzéki táncot”. A háború borzalmairól, az embert emberi mivoltától megfosztó hatásáról szólnak a Vércsöppek a hóban (1915. március 21.), a Húsvéti hangok (1915. április 4.), a Szent János bogárkái (1915. július 11.), az Aratás (1915. november 14.) és a Piros karácsony (1915. december 26.) című írásai is. Az 1915. február 14-i lapszámban napvilágot látott Piramisok című tárcájában Reményik Sándor a „Miért építették őket?!” kérdést teszi fel önmagának és egyben olvasóinak is, ha köveikbe annyi „vér, verejték, átok, panasz és könny vegyült”, és ha „a pusztulásnak, a romlásnak, a temetkezésnek szolgálnak csupán”. Részben a háborús eseményekhez is köthető az ez évi két irodalomkritikája is: Gyóni Géza írásai (1915. június 13.), melyben az Országos Hadsegélyző Bizottság által újra kiadott Gyóni-verseskötet kapcsán a szerzőt a „modern háború költője” jelzővel illeti, valamint a Shaw a hazaáruló (1915. szeptember 12.), melyben őszinte elismeréssel ír az angol regényíróról, akinek a háború kapcsán volt bátorsága feltenni a kérdést, hogy „hol az igazság?”, mielőtt elkiáltotta volna magát: „Éljen a haza!”
A dobsinai hetilap 1916-os évfolyamában – a román hadsereg váratlan erdélyi betörése következtében – mindössze öt Reményik-írást közölt: Egy fekete kerítés mögött (január 2.), Túl a hetvenen (Kiss Jenő köszöntése, január 7.), Modern világ (március 12.), A tábornok (Görgey Arthurról szóló megemlékezés, június 4.) és a Semleges lélek (április 2.). Ez utóbbi lírikus hangvételű vezércikkében a szerző az emberi lélek problémáját kutatja a dán Rasmussen viszontagságos expedíciója apropóján. Arra a végső következtetésre jut, hogy „milyen jó sokezermérföldes távolban halni meg farkasvermes nemzeti kultúráktól, hogy a jégmezők csöndje mennyivel szebben öl, mint a lármás, nagyhangú gránát és, hogy a természet mennyivel becsületesebb ellensége az embernek, mint az ember”. Nincs kizárva, hogy eme gondolatok megfogalmazásához az Európában már két éve dúló háború mellett a Dobsinai-jégbarlang – amelyet a költő minden bizonnyal többször is meglátogatott – csodálatos fagyos világának a látványa is hozzájárult.
Erdély felszabadítását követően ismét megnyílt a lehetőség Reményik és a dobsinai lap közötti együttműködés előtt. A lap olvasói 1917. március 11-től kezdődően találkozhattak ismét Reményik írásaival. Ebben a lapszámban a Szellemidézés című írásában Arany János születésének százéves évfordulója kapcsán a nagy költő poézisában fellelhető őscsendre hívja fel az olvasó figyelmét, a modern költészet „pillanatnyi mesterkélt” csendjével szemben. A Dobsina és Vidéke 1917. március és július között Reményik öt prózai írásból álló sorozatát közli Séta közben címmel.
A felvidéki bulénerek városában vasárnaponként megjelenő magyar nyelvű kiadványban Reményik Sándor versekkel is jelentkezett, melyek dobsinai tartózkodása idején születtek. A Változatok a barangolásról nevet viselő ciklusból az augusztus 5-i lapszámban közölte az Alkony, Éji fenyves és A karám előtt című verseit. Ez utóbbiban a szénégetők karámjánál, az önmagába süllyedő „hamvadó tűz” látványának hatására megélt, a lét és nemlét álomszerű élményét osztja meg az olvasóval. Egy hétre rá a versciklus újabb két versét, a Nikolájt, valamint a Tündérfokot olvashatták a lap olvasói. Ezek, valamint a Karám előtt bekerültek a Fagyöngyök című, 1918-ban a Dobsina és Vidéke Nyomda Részvénytársaság által kinyomtatott, de Kolozsvár jelzéssel ellátott első reményik verseskötetbe is. A kötetbe a költő azokat a verseket választotta be, melyek a Nagy Háború idején és annak hatására keletkeztek. Ezek a Reményik-versek azonban mégsem nevezhetők klasszikus értelemben vett háborús verseknek. A költővé válás, az egyéni hang keresésének útjelzői ezek a versek, melyekben ott találjuk Reményik Sándor későbbi verseinek tartalmi csíráit, a természet iránti szeretetét, a neveltetéséből származó „gyakorlati idealizmus” által meghatározott transzcendentális istenhitét, az élet és a halál egybefonódó misztériumát, a magányos életforma érzését. Ezekben a költeményekben a fiatal költő irtózattal, de ugyanakkor magatehetetlen beletörődéssel tekint a háborúra, mint valami elkerülhetetlen történésre, mert „Isten így alkotta meg ezt a világot”, s amelyben a katonák „külön-külön mind csöndes emberek”, de együtt, mint egy „hömpölygő tűzóceán”, a halál katonáivá válnak. 1917-ben még három alkalommal közölt a Dobsina és Vidékében. Szeptember 16-án jelentek meg a Törvény és a Szabadság című tárcái, majd november 11-én Egy golyó monológja címet viselő versét közölt a lap. Az évet a Mese című írásával zárta (december 23.).
Reményik Sándor egészségi állapota, illetve egyetemi hallgatói jogviszonya miatt mentesült a tényleges harctéri katonai szolgálat alól, de önkéntesként beállhatott volna a hadseregbe. A háború elején ezt még nem tette meg, de a kedvezőtlenül alakuló háborús események és a súlyos emberi vesztességek következtében, amikor már az önkéntesség szinte kötelezővé vált, Reményik 1917. december 20-án önkéntes katonaként a 32. dési honvédgyalog ezredhez került. A katonáskodás azonban nem tartott sokáig, a spanyolnáthától (is) szenvedő költőt hamarosan felmentették a katonai szolgálat alól. Így aztán a Nagy Háború utolsó évének tavaszán már újra Dobsinán tartózkodott. Az itteni idillikus környezetben írta meg 1918. májusában az Itt most virágzanak című költeményét, mintegy ellenpontként az Elpusztult falú című versének. (Dobsina és Vidéke, 1918. július 23.). Az 1918-as év során felváltva közölt a felvidéki lapban verseket (Akarom – március 10., Pilátus – március 24., Ma gyóntatóm – szeptember 8., Nem nyugszunk bele! – december 28.), tárcákat (A bohóc – március 3., A befejezetlen mondat – március 10., ) és irodalomkritikákat a következő kötetek kapcsán: Hegyaljai Kiss Géza4: Szív a szívnek – május 12., Szász Piroska5: Lehullóban – augusztus 25., és Bársony István7: Az erdő könyve – szeptember 29.
Az első világháborút lezáró trianoni békediktátum Kolozsvár és Dobsina közé két határ vont ugyan, de ez nem gátolta meg a költőt abban, hogy ősei szülőföldjét időnként ne keresse fel. Egyik ilyen látogatása alkalmával, 1921. szeptember végén írta meg a Végállomás című versét, amelynek utolsó soraival a kis bányaváros vasútállomásának – ahova a „vonat csak egy irányból érkezik, s csak egy irányba megy”– peronján álmodozó költő belső békéjét élhetjük át:
„E pillanatban mégis béke van,
A szívemben is béke, semmi más.
Ó lenne ez a pillanat örök,
S a szívem is egy ily végállomás”.
A „vonat” mint költői motívum Reményik Sándor több versében is megjelenik, mint a megváltoztathatatlanság, a sors predesztinációs (Gyorsvonat), vagy a lélek magányosságának (Sínek az utolsó vonat ablakából nézve) jelképe. Az Egy eszme indul kötetét indító hasonló című versében is a „tűzszekér” jelképét használja az új, az induló transzilvanizmus eszméjének a megjelenítésére:
„Egy Eszme jő, robogva, tűzszekéren,
Egy Eszme indul messze, valahol;
Tavaszi füzek szélingatta ága
És őszi lombok tarka hervadása
Vassal kivert útjára ráhajol.”
1921 nyarán Reményik Sándor Radnaborberekre vonult vissza pihenni, de azzal az eltökélt szándékkal is, hogy Áprily Lajoshoz hasonlóan, akinek a Havasi napló című versciklusa rendkívüli hatással volt rá, ő is megírja a saját versciklusát. A ciklus versei nem köthetők ugyan Dobsinához, de a radnaborbereki helyszín kiválasztása – bár újsághirdetés alapján történt – nem véletlen. A beszterce-naszódi kis bányaváros és környezete sok tekintetben hasonlított Dobsinára. Az akkor még színmagyar, a természet és a civilizáció határán meghúzódó település ideális hely volt nemcsak pihenésre, de a zavartalan alkotásra is, akárcsak Dobsina. A borbereki „utolsó házban” – amelyben ma emlékszoba őrzi a költő borbereki napjainak emlékét – született verseit még azon év karácsonyán megjelentette a Vadvizek zúgása című kötetben. A versciklus keletkezésére így emlékezett vissza egy évtized távlatában, az 1933. március 30-án Lám Bélához írt levelében: „Nem hittem volna, hogy a borbereki ciklus egy nagy szerelemnek nemcsak a mámoros kitörése, de egyúttal búcsú a havastól – első és utolsó ölelés. Mert egészen fiatalkori kalandozásaim a Dobsina vidéki erdőkben, meg a Tátrában, csak ismerkedés volt, prelúdium, udvarlás ahhoz a szerelemhez, mely 1921 nyarán soha nem érzett módon ragadott el, predesztinált módon, mikor Erdélyt külsőleg elvesztettük, akkor ismertem meg az ő havasainak lelkét.”
Reményik Sándor dobsinai emlékezete
Az 1920-as évek közepétől kezdve a megváltozott politikai viszonyok között Reményik Sándor már nem érzett késztetést dobsinai látogatásokra. Ki-kiújuló betegsége, egyre súlyosbodó egészségi állapota ellenére minden erejét és idejét az erdélyi magyar irodalom ujjászervezésére fordította. 1921-ben elindította a Pásztortűz című irodalmi, művészeti és társadalompolitikai lapot, amelynek 1941-ben bekövetkezett haláláig lapszerkesztője, kitartó munkatársa volt. Irodalmi esteken, író-olvasó találkozókat szervezett Erdély és Magyarország különböző helységeiben, de az egyre jobban elszlovákosodó Dobsinára már nem jutott el. Nem is igen volt már kit meglátogatnia, hiszen az egykori dobsinai Reményik rokonok közül is egyre többen otthagyták ősi földjüket, vagy elhaltak. Az utolsó felvidéki rokonok közül ketten, édesanyja nagynényje, Pákh Berta (1842–1932), valamint húga, Bretz Wilhelmina (1861–1949) Kolozsvárra, a Donát úti Reményik villába költözött valamikor az 1920-as évek közepén. A Reményikek dobsinai jelenlétének elmúlásáról így ír a már említett dr. Szontág Sándor helytörténész: „Kis városunk története az utolsó századokban 4 birtokos nemes családot említ. Mindannyian bányászattal foglalkoztak, gazdagok voltak és előkelők. Legelőször kihalt Dobsinán az Antony család, követte a Lányi família, a melyekből már hírmondó sem maradt. Azután a Reményik családot érte el végzete, melynek már itt férfi tagja nincsen. Míg a Szontagh famíliának utolsó férfi tagja él már csak szerényen kis szülővárosunkban, melynek bányászata több mint 200 éven át generatiókon keresztül biztosított jólétet és tekintélyt a családnak. Sic transit glória mundi.” De nemcsak az ősi dobsinai családok haltak ki, hanem velük együtt a város egykori vonzereje is fokozatosan gyengült. A jégbarlang bár még vonzza a turistákat, az előtte egykor oly látogatott szép szálloda szökőkútjával együtt már csak képeslapokon, régi felvételeken maradt fent. A város mai lakói közül valószínűleg csak nagyon kevesen ismerik dicső múltját, büszke, szorgalmas buléner lakóit, neves szülöttjeit. Nem csoda, hiszen a legutóbbi 2011-es adatok szerint a városban 5702-en élnek, akik közül 4083 szlovák, 13 magyar és 8 német nemzetiségű (1880-ban 5592 lakosából 3961 német, 1273 szlovák és 358 magyar anyanyelvű volt.) A mai állapotokra jellemző az egyik szlovák nyelvű portálon megjelent Ondrej Rozloznik Reményik Sándorra vonatkozó című szlovák nyelvű írása – Sándor Reményik rumunsky basnik a Dobsina, ami magyarul annyit tesz: Reményik Sándor román (!) költő Dobsinából –, amelyben többek között ezt olvashatjuk: „A Reményik nevet a múltban Dobsina lakói ismerték. (…) A Lányi kunyhó bányászati település közelében a régi térképekből ismert Reményikbrunn nevű ivóvízforrás (J. Daniels) található. Az ilyen névvel rendelkező családokról azonban nem tudunk részleteket. A régi dokumentumokból ismert, hogy a jelentős román költő, Reményik Sándor (1890–1941) Dobsinai gyökerekkel rendelkezik. Szülei, az apa, Reményik Karol építőmérnök, illetve anyja, Mária, született Brecz Dobsinában éltek. Fiuk, Reményik Sándor Kolozsváron született, ahová szülei költöztek.”7
Reményik Sándor azonban sosem feledkezett meg szülei ősi földjéről, Felvidékről. Egy 1939-es, a szebeni havasokban tett kirándulás élményeinek hatására született meg a Jólész című verse. A versben, melyet a kedves Vilma néninek, édesanyja Kolozsvárra költözött húgának dedikált, így ír:
„Jólész –: felsőgömöri kis falu–
Bűbájosan mért zeng a neved?
S miért jut eszembe éppen most és itt?
Jólész–a lelked oly messze virít,
Mint Negojtól a Gerlachfalvi csúcs,
Mint Szebentől a pelsőczi hegyek–
Mint Leány-kő: Anyám leánykora.
Jólész–oly messze virít a neved.”
Az 1912-ből származó képeslap a Thúry György
Múzeum tulajdona.
Egy évvel korábban pedig, az első bécsi döntés hatására megírt Hírt viszek (1938. október 6.) című verse is az immár ismét magyarrá lett ősi földhöz, Felvidékhez köthető. Az 1935-ben elhunyt, a magyar élet megújulásának reményében haláláig bízó édesapjának, utolsó kívánságának eleget téve írta:
„Édesapám, drága öreg–
Halottak napja, s Élők napja
Közeledik–
S immár kimehetek
S elmondhatom
A látottakat és hallottakat:
A béna jár és lát a vak–
Hall a siket–
Meggyógyulni látok mindeneket
És feltámadni a halottakat.
A szabadság e fejedelmi őszben
Egyszer végre vértelenül virít,
S szegény magyaroknak mindenfelé
Az evangélium hirdettetik.”
Jegyzetek:
1. Bartholomaeides László (Klenócz, 1754. november 16. – Ochtina, 1825. április 18.): evangélikus lelkész, történetíró. Két munkája foglalkozik Dobsina történetével: Memorabilia Provinciae Csetnek (Neosolii, 1799) és Inclyti Superioris Ungariae Comitatus Gömöriensis Notitia historico-geographico-statistica. I–II (Leutschoviae 1806–1808).
2. Vasárnapi Újság, 1866. augusztus 5.
3. Wikipédia: https://hu.wikipedia.org/wiki/Dobsinai-j%C3%A9gbarlang
4. Hegyaljai Kiss Géza (1893. március 21., Mád – 1966. október 26., Debrecen) – református lelkész, költő
5. Szász Piroska (Bucher Lajosné) – tragikus véget ért tehetséges marosvásárhelyi költőnő
6. Bársony István (1855. november 15., Sárkeresztes – 1928. március 12., Budapest) – vadász, író, újságíró.
7. Maj Gemer, Ing. Ondrej Rozložník: Sándor Reményik rumunský básnik a Dobšiná, forrás: https://majgemer.sk/gemer/obce-gemera/item/6845-sandor-remenyik-rumunsky-basnik-a-dobsina
Könyvészet:
– Dr.Pelech E. János: A Sztraczenai völgy és a Dobsinai Jégbarlang, Budapest, Franklin-Társulat könyvnyomdája,1884
– Mikulik József: A bánya és vasipar története Dobsinán, Budapest, 1881.
– Dr.Lux Gyula: Dobsina településének és birtoklásának története, Turul 48. évf., 3–4. sz., 1934.
– Hantz Lám Irén: A lámpagyújtogató, Stúdium Könyvkiadó, Kolozsvár, 2007
– Nagy Béla: Kolozsvár első okleveles építészmérnöke: Reményik Károly, Szabadság, 2016. június 21.
– Nagy Béla: Dobsinától Kolozsvárig, Művelődés, LXX. évfolyam, 2017. januárja
– *** Látomások – Reményik Sándor korai versprózái, forrás:https://nemzetikonyvtar.blog.hu/2011/06/02/remenyik_sandor_korai_versprozai
– Csontos Mária: Reményik Sándor pálykezdése,
forrás. https://adoc.tips/remenyik-sandor-palyakezdese.html
– Szalkai Sándor Imréné: Transzcendencia és küldetéstudat, mint egyéni és kollektív identitásképző eszmények Reményik Sándor költészetében, doktori (PhD) értekezés, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Budapest, 2019
forrás: https://btk.ppke.hu/uploads/articles/7430/file/Szalkai_Sandor_Imrene_disszertacio.pdf
– Bölöni Domokos: Reményik Sándor és Borberek, Népújság, 2010. november 27.
– Tatainé Liktor Katalin: Reményik Sándor az első világháború éveiben és önkéntesi szolgálata
– Gömöry Árpád: Emlékkönyv Dobsina bányaváros alapításának 600 éves évfordulójára, Tapody Árpád könyvnyomdája, Putnok, 1934
– Reményik Sándor összes versei, I–II. kötet, Auktor könyvkiadó, Budapest, 2000
