A Duna-delta munkatáborait megjárt Dávid Gyulának közelgő 90. születésnapja előtt (augusztus 13.) sok szeretettel*
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület rendhagyó kezdeményezésére Mezőfelében (Maros megye) fából faragott pelikán-szobrot avattak. Ez az első emlékhely egész Erdélyben, amely a kommunizmus áldozatai közül a totalitárius rendszer által a Duna-delta kényszermunkatáboraiba száműzött politikai meghurcoltaknak állít emléket. Amint a szobor kőtáblájára vésett szöveg hirdeti: „A Duna-delta munkatáborait megjárt ártatlanul elítéltek, kiemelten a falu szülöttei: Ábrám Sámuel, Fülpösi Jenő, Kacsó Tibor emlékére. Állíttatta az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és a Mezőfelei Református Egyház. 2018. március 11.”
Az alkotás a Duna-delta munkatáboraiban (Grind, Periprava, Sfiştofca, uszályhajó-kolóniák), kiemelten a hírhedt Ion Ficior táborparancsnok által irányított Peripraván, a legeldugodtabb és legkegyetlenebb román gulágban kényszermunkát (kubikolás, nádvágás, mezőgazdasági munkák) végző ártatlanok ezreinek a meghurcolására emlékeztet. Közöttük számosan voltak különböző felekezetű magyar lelkészek, teológusok, irodalmárok, tanítók, tanárok, orvosok, más értelmiségiek, de sokan voltak munkásifjak, iskolások, vagy éppen egyetemükről kicsapott hallgatók, akik a kisebbségi értelmiségi-képzés magas iskoláját járták a kommunizmus börtöneiben és lágereiben. Hazatérésük után a társadalom számkivetettjei voltak, nem kaptak állást, nem folytathatták abbamaradt tanulmányaikat, családjaikat a kommunista hatóságok hátrányos megkülönböztetésben részesítették. Egyeseknek megadta a sors, hogy tehetségüket, értékeiket érvényesíthessék, mások árnyékban élték le egész életüket. Többségük már nem él, kegyelettel emlékezünk rájuk. Csiha Kálmán református püspökre, Mózes Árpád evangélikus püspökre, Kiss Béla, evangélikus püspökhelyettesre, Dobri János teológiai tanárra, Fülöp G. Dénes marosvásárhelyi református lelkészre, Fodor Pál mérnökre, Páll Lajos fazekas író-festőművészre, Páskándi Géza íróra, Varró Jánosra és Lakó Elemérre, a Bolyai Egyetem egykori fiatal oktatóira (utóbbi csak a Brăilai Nagysziget munkatáborait járta meg), valamint a meghurcolt bolyais diákokra, sorstársaikra.
Az egykoron a Duna-deltába száműzöttek közül kevesen mondhatják már el személyesen az átélt borzalmakat, az apró örömöket, a hitük megtartó erejét, a kiszabadulás feledhetetlen élményét. Közéjük tartozik Szokoly Elek, a Pro Európa Liga emberjogi szervezet alapítója, valamint Gráma János egykori politikai elítélt, a Volt Politikai Foglyok Maros megyei Szövetsége titkára. Az ígéretesen induló lelkészi pályáját végérvényesen kettétörő kommunista rendszer túlkapásaira egyébként saját maga által fénymásolt kiadványban emlékezett vissza, címe: 1401 nap a pokolban (politikai fogolyként a román kommunista börtönrendszerben). Megrázó történeteket mesél el, íme, egy a sok közül: „Bekísértek a zárkába, ahol találtam egy társat. Örültem, hogy nem vagyok egyedül, mire ő figyelmeztetett, hogy van még egy társunk, a sarokban, de az már halott. Végigfutott a hátamon a hideg, de az ember mindent megszokik. Reggel láttam, hogy a halott egy gyékénnyel van letakarva, és csak a bakancs látszott ki a gyékény alól. Jött az őr, és szólt, hogy fogjuk meg a halottat, és vigyük ki a kapuhoz. Az őr így szólt hozzánk: Ti fogjátok eltemetni ezt a banditát!”
A deltában munkaszolgálatot végzett, megjárta a Peripravához tartozó Grind és a Brăilai Nagysziget lágereit (Salcia, Luciu-Giurgeni, Grădina, Stoenești) Dávid Gyula irodalomtörténész, az EMKE egykori elnöke (1991–1999) és jelenlegi tiszteletbeli elnöke, akit közelgő 90. születésnapja előtt (augusztus 13.) sok szeretettel köszöntünk. Személyes érintettsége révén vált némiképpen történésszé. Ez irányú ténykedésének egyik legfontosabb eredménye az 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1964 (Polis, Kolozsvár, 2006) című, komoly bibliográfiai értékű kötet megszerkesztése, amely számbavétele a forradalom leverését követő romániai megtorlásoknak. Tíz évvel később, a forradalom hatvanadik évfordulóján jelent meg 1956 Erdélyben és ami utána következett (Nap Kiadó, 2016) című, az 1956-os erdélyi megmozdulásokról, az ezeket követő perekről és az akkori események irodalmi vonatkozásairól szóló esszé-tanulmányokat tartalmazó munkája. Ebben Dávid Gyula így vall a múlt jelenbe, jövőbe való örökítéséről: „Nekünk, akik megéltük és átéltük azokat az időket, nem lehet más feladatunk, mint tovább adni az unokáknak a megélt történelmet. Mert túl azon, amit a történetírók ilyen vagy olyan beállításban arról a korszakról megírnak, nemzetünk történelemtudatához elválaszthatatlanul hozzátartozik a nemzedékről nemzedékre átörökített múlt. Sőt talán ez az igazi, amely bennünket megtart, bármilyen történelmi viszontagságok között.”
A mezőfelei emlékhelyen a kicsinyeit tápláló, széttárt szárnyú pelikán faszobor homokkő talapzaton áll, Szőcs Zoltán marosvásárhelyi képzőművész alkotása. A református egyházban a pelikán az anyaszentegyház, a népéért önmagát feláldozó Jézus jelképe. Számos református templom szószékének díszítőeleme, zászlókon feltüntetett címerek eleme. Az egyházhoz, a hithez, az identitáshoz, az elvekhez való hűséget fejezi ki. Egyúttal a túlélés lehetőségét hirdeti, kiemelten azon ártatlanul meghurcolt politikai elítéltek esetében, akiktől házukat, földjüket, vagyonukat elkobozták, irredentának tartott könyveiket bűnjelként eltulajdonították a házkutatások során, a börtönben ruhájukat és minden személyes tárgyukat elvették, csak a hitüktől nem tudták megfosztani őket. Sokszor az tartotta életben őket.
a Duna-deltának is (a szerző felvételei)
A pelikán (gödény) másrészt a Duna-delta rendkívül gazdag madárvilágának a legjellegzetesebb képviselője, védett madárfaja. Részben termete, nagy teste és hosszú csőre, sajátos kinézete teszi rendkívülivé. Bizonyos értelemben a természet mindenekfelettiségét jelképezi. Mivel Európa egyik legnagyobb pelikán-kolóniája a deltánkban él, ezért leginkább rá gondolunk az itt élő nagyon sok madárfaj közül. Márpedig a most felavatott emlékhely sajátos módon a kommunizmus által ártatlanul meghurcoltak közül azoknak állít emléket, akik megjárták Románia legszörnyűbb politikai börtöneit, a szovjet gulággal felérő kegyetlen bánásmódot nyújtó Duna-deltai munkatáborokat. A peripravai temető homokos talaját felidéző homokkő talapzaton álló, kicsinyeit – hittel, hazaszeretettel, identitáshoz és elvekhez való hűséggel – tápláló pelikán-szobor így válik a Duna-delta munkatáborait megjárt, ártatlan elítéltekre, kiemelten a falu szülötteire való emlékezés méltó kegyeleti helyévé.
Az áldozatok helytállásából mindenkor erőt meríthetünk. Az új nemzedékek, a leszármazottak számára maguk is érvényes üzeneteket fogalmaztak meg: „Nehéz, de jó becsületesen élni!” (Fülpösi Jenő), „Az idő rostál, meg a történelem, nem az ember” (Kacsó Tibor), vagy éppenséggel a szavak mesterembere, Páskándi Géza: Nem igaz! című versének kezdő soraiban: „Nem igaz, hogy a rács a rabság, / hanem az igás szolga-szégyen, / hogy csövön kopogsz és ülsz a priccsen, / mert távíród, se könyved nincsen, / az atomszázad közepében.”
Bár igazmondása és szavai súlya miatt Székely János nem járta meg a Duna-deltai munkatáborokat, A vesztesek című versének a sorai elégtételül szolgálnak az utókor, a leszármazottak számára: „A győztes igaza meghal. / A vesztesnek igaza lesz. / Mióta a világ a világ, / Az nyer igazán, aki veszít.”
*A szerző a mezőfelei születésű, az érendrédi csoport tagjaként 1959-ben letartóztatott, Szamosújváron raboskodó és Periprava lágerében munkaszolgálatot végző Ábrám Sámuel unokája. Az alkalomra megjelent, Az igazság szabaddá tesz című könyvében nagyapja életét kutatja fel, és a kommunizmus áldozatainak állít emléket.
