Tehát elindítom magamban az emlékezés stációját. Előbb – bocsánat, de – idegen tollakkal ékeskedem, vagyis egy másoktól hallott történet következik. Anno dacumál a Zeneiskola bentlakásában egy diák tiltott dolgot művelt: dugiban cigarettázott. Egyszer csak előbukkant az igazgató, Misi bácsi. A diák ijedtében gyorsan zsebre dugta az égő cigarettát, de Misi bácsi már nyújtotta is a kezét parolára, közben kérdezősködött: „Mondjad, fiam, eleget gyakorolsz a hangszereden, a tanárod meg van veled elégedve?”, „Írtál a szüleidnek levelet?”. Hasonló kérdések hangzottak el, miközben Misi bácsi továbbra is markolta a diák kezét. Majd következett az utolsó, lényegbe vágó kérdés: „Mondjad, nagyon égeti a cigaretta a zsebedben a lábadat?!” Majd Misi bácsi feleletet nem várva szó nélkül távozott, az esetnek pedig nem lett várható utókövetkezménye, büntetése.
Midőn zongoratanár lettem a zeneiskolában, osztályomban sok tehetséges és szorgalmas diákom várta a közönség előtti zenekari hangversenyalkalmat. Ez a lehetőség 1968-ban adódott először, Misi bácsi karmesteri elképzeléseinek köszönhetően. Egy különleges, ritkán hallott mű, Vivaldi–Bach négy zongorára (csembalóra) és zenekarra írt versenyművét a tanítványaim szólaltatták meg. A hangverseny előtti próbákra karmesterünk a zeneiskola dísztermébe négy zongorát, illetve pianínót varázsolt – ami a hangszerek méretét és súlyát tekintve nem kis dolog. De a diákház pódiumára hogyan sikerült neki a négy hangszert összegyűjteni, azt csak ő tudná megmondani. Pedig az említett mű elhangzott, fénykép is készült róla.
Több előadott versenymű közül kiemelném az 1980-ban megtartott koncertet, amin előzetes kiválasztás alapján tanítványom George Gershwin: Kék rapszódiáját játszotta. A hangverseny érdekessége az volt, hogy mivel csak Bukarestben volt zenekari kottaanyag, onnan kérte kölcsön Guttman bácsi, és minden diákkal azonnal leíratta az ő játszandó szólamát. Milyen szerencse, mert Bukarest hirtelen visszakérte a kottákat, így a mi koncertünk elmaradt volna. Misi bácsi leleményességét és előrelátását dicséri, hogy a leírt kottákkal, szólamanyaggal megtarthattuk idejében a hangversenyt.
A későbbi években a kolozsvári filharmónia zenekarát többször is Guttman Mihály vezényelte. Egyik alkalommal oly sikerrel, hogy a műsor záró számát meg kellett ismételni. S ekkor jött a meglepetés: Misi bácsi beintette a zeneművet, lelépett a pódiumról, és hagyta muzsikálni a zenekart összefogó vezénylés nélkül. Az ekként hátrahagyott, de jól betanított mű mégis egységesen szólt, beleértve a színezést, a formarészek lekerekítéseit, a tempó- és hangulatváltozásokat, a zenei mondanivaló kidomborítását.
Misi bácsi nyugdíjas éveiben egy újabb gyümölcsöző ötlettel állt elő. Szombatonként saját családi házába hívta az általa ismert jó hangú és kórusszerető zenészeket. A kiskórusnyi, de négy szólamnak megfelelő „csapat” körülülte a nagy kerekasztalt, Misi bácsi kiosztotta az éneklendő kórusok szólamait, megadta a hangot és beintett minket. Nem is kellett vezényelnie, mi boldogan énekeltük a változatos, különböző korok és szerzők kórusait. Minden ilyen szombati alkalom után felemelő érzéssel távoztunk, alig várva a következő heti összejövetelt.
Egyébként is otthonában többször meglátogattam Misi bácsit. Kedves kötelességemnek éreztem, hogy valahányszor megszerkesztettem és kiadtam egy kottát a romániai magyar zeneszerzők zongorára írt alkotásaiból, abból tiszteletpéldányt juttassak Misi bácsinak. Ilyenkor megnézte, átlapozta a kottát, elbeszélgettünk annak tartalmáról, a benne foglalt zeneszerzőkről és a művek megszólaltatásának problémáiról.
Záró emlékem Tordaszentlászlóhoz, mégpedig az évente megrendezett Szent László-napi kórustalálkozóhoz fűződik. Ez a találkozó valóságos népünnepély volt – és reméljük, az marad a jövőben is. A meghívott és benevezett erdélyi, külföldi kórusok utcai felvonuláson mutatták be népviseletüket. Misi bácsi pedig remekelt Tordaszentlászló díszpolgáraként, szervezőként és karvezetőként is. Mindenütt megjelent, ahol szükség volt rá: a templomban, a Szent László-szobornál, a Művelődési Házban, alkalmilag közreműködött a találkozó műsorközlésében, és közben buzdította, előkészítette kórusát a fellépésre. Egy szóval nélkülözhetetlen volt, mélyen vallásos volt Misi bácsi.
A fentiekben egybegyűjtött emlékeimmel búcsúzom szeretett Misi bácsitól, kegyelettel, aki ott nyugszik a Házsongárdi temetőben, hites felesége mellett.
