2008 júliusában tértünk haza feleségemmel, Mártával együtt Kolozsvárra huszonegyévnyi nagyszebeni tartózkodásunk után. Három gyermekünk már Kolozsváron fogadott minket. Csenge tíz, Emese hat, Csongor egy éve hagyta el Nagyszebent, mindhármójukat a Báthory István Elméleti Líceum csalogatta Kolozsvárra. Aztán a nagyobbik gyermekünket a finn–német szak, a középsőt az építészet, a kicsit pedig a filmművészet, fotóművészet, média szak, majd végül a közgazdasági képzés kötötte Kolozsvárhoz. 2008-ban újra együtt lehettünk mind az öten. A szülők, illetve nagyszülők közül már csak édesapám élt a Szamos-parti sarokház földszintjén található háromszobás, összkomfortos lakásában, ahol minden négyzetcentimétert belakott a rendszeresen összegyűjtött kotta és könyvtár, a két zongora és a megannyi, általunk otthon hagyott személyes holmi – a négy gyermek közül én vagyok a legkisebb, aki anno 1961-ben az újonnan épített ház hatodik lakójaként 1980-ban elkerültem otthonról.
Édesapám kedvesen felajánlotta, hogy költözzünk vissza ötödmagammal a szülői házba. Az átmeneti megoldást egy közeli albérlet tette rendhagyóvá. A Sigismund Toduță utca 13. szám manzárdja volt néhány évig az újabb családi fészkünk. A rangos, két világháború között épült sarokvilla négy lakrészre szakadt a szocializmus idején. Az alagsor, földszint és a manzárd újra privatizált lett a nyolcvanas, illetve a kilencvenes években. Az első emeleti lakrészt a hatvanas évektől maga a mester, Sigismund Toduță zeneszerző használta, majd a zeneszerző halála után a nevét viselő egyesület kezdte el a lakrészt bérelni a várostól. Azt is mondhatnánk, hogy íme, egy szerencsés találkozás, egy értékes, „neoromânesc” stílusú épületen belül egy kiemelkedő, kortárs román zeneszerző emlékenteriőrje, bútorai, zongorája, alkotásai és megannyi kottái. A valóság mindig összetettebb. Ezt tapasztalhattuk meg akkor, amikor magunkra vállaltuk a főlépcsőház felújítását. A négy lakásra szakított házban ugyanis a manzárd tulajdonosa volt a hangadó, aki mind megtűrt kisiparos-üveges, a főlépcsőházat lezárta a saját használatára, a cselédlépcsőház pedig maradt az idős zeneszerző elsőemeleti lakrészének a megközelítésére. Így fogadhatta annak idején a kollegáit és tanítványait a mester. A főlépcsőház csak az alapítvány működése óta lett újra használható a kilencvenes évektől. Külalakja pedig megőrizte a folyamatos átalakítások minden búját-baját. Félő, hogy néhány év távlatában, mint helyi kuriózum, felértékelődhetett volna ez az állapot, mint a szocializmust átélt kapitalista villák meséjének egyik reprezentatív példája. Hát ennyit bevezetőként.
2015 júliusában a Romániai Építészek Rendje erdélyi fiókszervezetének vezetőjeként megrendeztük immár hatodik alkalommal a kéthetes Erdélyi Nyári Egyetemet azoknak az érdeklődő fiataloknak, akik többet szerettek volna tudni és tenni a megörökölt épített környezetünkért. A 2015-ös ténykedéseinket az Emlékezés és Kommunikálás helyszínei övezték. Ennek egyik állomása volt a fent említett lépcsőház, ahova a visszavarázsolt eredeti diszitőfestés kialakításával párhuzamosan egy emlékkiállítás is készült Sigismund Toduță zeneszerzőről. A 2016-os a Nyári Egyetem keretén belül a Hely Emlékezete címszó alatt ellátogattunk a Sigismund Toduță utca 17. szám saroképületének kerítéséhez. Így kezdődött az 1951–1960-as Guttman Mihály karmester–zenetanár által megrendezett hangversenyek válogatott koncertplakátjainak kiállítása – az első tízméteres kerítésszakasz a Szamos-parti Gavril Muzicescu utca felől, nővérem, Tóth-Guttman Emese zongoratanár válogatásában –, majd 2017-ben folytatódott az 1961–1970-es plakátokkal, 2018-ban pedig az 1971–1989-es műsorokkal. Összesen negyven folyóméteren közel negyven év kiemelkedő zenei eseményeivel.
Három éve újra a szülői háznak lettem lakója, feleségemmel együtt. Azóta közelebbről is felügyelhetjük ezt az ideiglenes, kerítésen bemutatott kiállítást. Sokan meg-megállnak, és olvasgatják a rajta szereplő, azóta sok esetben világhírű művészek első szerepléseinek momentumait.
