A második bécsi döntés nemcsak a polgári, politikai életben hozott nagy változásokat, hanem az egyházi, vallási életben is. Egyházszervezeti szempontból a katolikus egyházmegyék, így a szatmári egyházmegye is komoly változások elébe nézett. A háborús idők nehézségei ellenére, a szatmári egyházmegye máramarosszigeti esperesi kerületében fellendült az egyházi élet megszervezése. Már Sheffler János püspökké választása előtt, Pakocs Károly vezetésével zajlott az új plébániák szervezése, azonban székfoglalása után, főleg 1943-ban, kihasználva a plébániaalapítások körül kialakult kedvező helyzetet, Scheffler nagy hangsúlyt fektetett erre. Meglátása szerint az újra egyesített egyházmegyének akkor, legalább 20 új lelkipásztori központra volt szüksége.1
Az állammal, vagy az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesülettel (EMKE) folytatott egyeztetésekről tanúskodó forrásokból kiderül, hogy a felek gyakran hivatkoztak szaporodó magyar római katolikus hívekről, ami indokolttá tette új egyházközségek létesítését.2 Az új plébániák létesítése és a szórványlelkészségek érdekében tett segélykiáltások az egyház számára nemcsak pasztorális szempontok diktálta kötelességet jelentett, hanem nemzeti érdekvédelmet is.3 Példa erre a terebesfejérpataki új lelkészség felállításának ügye is, hisz Scheffler püspök az új lelkészség létrehozásának indokai közé a nemzeti, magyar szempontok felsorolását is kérte a máramarosszigeti főesperestől.4
A román és rutén többségi lakosság által lakott vidéken a magyarok lélekszáma többnyire a katolikus hívekkel volt mérhető.5 A számbeli arányokat figyelembe véve, Scheffler János, Szatmáry Lajos EMKE elnöknek címzett levelében a szórványközösségek elrománosodásától tartott.6 A szatmári egyházmegye nemzetiségi és vallási szempontból amúgy is vegyes vidéknek számított, ami a papságtól munkája végzésében Szent István-i lelkületet követelt.7 Míg Scheffler püspök a szórványlelkészségeiben élő híveit az elrománosodástól féltette, addig Dragomérfalva görögkatolikus román lakossága gyanakodva szemlélte a településen létrejött római katolikus szórványlelkészséget. Dragomérfalfa görögkatolikus lelkésze az ügy kapcsán esperese tanácsát is kikérte miheztartás végett. A közösség gyanakvását nyilván az új politikai helyzet is táplálhatta, valamint az is, hogy a szórványlelkészség vezetése egy, a településen kívül élő és minden tekintetben idegen személyre volt bízva. Az 1943-ban a nagybányai görögkatolikus egyházi elöljáróságnak írt beszámolóból arra következtethetünk, hogy ez az eset hogy egyedi volt az izai görögkatolikus esperesi kerületben.8
Egyházszervezeti szempontból az esperesi kerületben szórványlelkészségnek számított Havasmező, Petrovabisztra, Petrova, Visóoroszi, Leordina, Majszin, Alsóvisó, Dragomérfalva, Izaszacsal,9 amelyek ellátását Felsővisó plébániája biztosította; Terebesfejérpatak,10 aminek ellátását Újbocskó (Nagyboskó) plébániája; Tiszabogdán,11 aminek ellátását Rahó plébániája; Felsőróna,12 aminek ellátását Rónaszék plébániája; Borsa,13 aminek ellátását Borsabánya plébániája biztosította; Bárdfalva és Krácsfalva, amelyek ellátását Aknasugatagról intézték.14
Mindenképp fontos kiemelni, hogy a római katolikus közösségek gyarapodását Máramarosban a vidékre telepített székely családok segítették nagyban elő. Az egyházi forrásokból nem derülnek ki a telepítésekkel kapcsolatos részletes információk, amelyek a telepítések okára vagy akár az azt működtető rendszerre utalnának. Egyelőre feltételezni lehet, hogy a magyar kormány a telepítések által a magyar jelleget kívánta erősíteni Máramarosban.
Ezt a gyakorlatot a magyar kormány másutt is alkalmazta. 1941-ben például magyar–román megállapodás született a bukovinai székelyek áttelepítéséről, aminek következtében több mint 3000 bukovinai székely család települt át a Bácskába. Szintén 1941-ben merült fel Budapesten a moldvai csángó-magyarok szervezett áttelepítése is, amit aztán az 1944. augusztus 23-án bekövetkezett román átállás meghiúsított.15 A magyar kormány Szent István-i nemzetiségpolitikáját figyelmen kívül hagyva voltak olyanok is, akik Székelyföld „kibővítésének” gondolatát tűzték zászlajukra. Ilyen elképzelések alapján telepítettek volna Beszterce-Naszód vármegyébe is székelyeket az ottani „idegenek” helyébe.16
Egyházon kívüli forrásokból egy 1944-ben tervbe vett telepítésről is tudomást szerezhetünk, miszerint Máramarosszigetre az onnan deportált zsidó lakosság helyébe csíki székelyeket költöztettek volna a partizánveszély csökkentése érdekében.17 Így dr. Szűk Ödön postatitkár EMKE-nek küldött jelentéseiből már egyértelműen kitűnik a magas pozíciókat betöltő állami hivatalnokok részvétele a telepítés szervezésében, mint például Kádár államtitkár, vagy László Géza kereskedelemügyi minisztériumi osztályfőnök.18 Az említett telepítések sikeres véghezvitele esetén, számbelileg tovább gyarapodott volna a máramarosi és ezen belül is a máramarosszigeti római katolikus közösség.
Scheffler püspök, Szathmáry Lajos EMKE-elnöknek írt tájékoztató jellegű felhívásában arról értesíti őt, hogy a Visó völgyében „elkezdődött és folytatódni fog” a székely családok telepítése.19 Az aknasugatagi járáshoz tartozó Bárdfalvára 1942 novemberében telepítettek le kilenc családot, a későbbiek során pedig Krácsfalvára is. A Bárdfalvára telepített székelyekről tudni lehet, hogy útászokként dolgoztak, a feljegyzések szerint szép fizetésért. Lelkigyakorlatot számukra missziós tevékenysége során P. Vitéz Gerárd tartott, és felszentelte a számukra készült úgynevezett ONCSA-házakat.20 Róluk tudni lehetett azt is, hogy mind római katolikusok voltak.21
A székely telepesekről készített kimutatásból tisztán kivehető, hogy sokgyermekes családokról volt szó, családonként a gyermekek száma 6-tól 12-ig terjedt. Számuk a szóban forgó időszakban, a vidék összes telepes családját beleértve, 400 személy körüli lehetett. 1943-as máramarosi bérmaútja során, Scheffler püspöknek külön gondja volt arra, hogy találkozhasson a telepes családokkal.22
A felsővisói plébániához tartozó szórványlelkészségek közül a következőkben voltak székely telepesek: Felsővisó, Izaszacsal, Leordina, és Visóvölgy.23 Az aknasugatagi plébániához tartozó lelkészségek közül Bárdfalva és Krácsfalva,24 Újbocskó plébániájához tartozó szórványlelkészségekben pedig Újbocskón, Tiszakarácsonyfalván és Terebesfejérpatakon éltek székely családok.25
A szórványlelkészségek ellátásával kapcsolatosan sok nehézség alakult ki. Egyrészt az őket ellátni tudó személyzet, másrészt pedig a szükséges anyagi fedezet hiánya okozta a legnagyobb gondot. Az EMKE elnökségéhez intézett kérésében Baumgartner Alajos felsővisói plébános – aki a legtöbb fiókegyház ellátásáról gondoskodott – részletezte a nehéz körülményeket. Egyik ilyen körülményes helyzet a nagy távolságra eső fiókegyházak rendszeres látogatása volt, amire a kiszállási költségeket azonban sehogy sem tudták fedezni. Az egyházi könyvek beszerzése a katolikus és magyar eszmék ápolása miatt volt szükséges. Ennek fontossága különösen olyankor vált inkább érezhetővé, amikor pap nem tudott kiszállni a szórványlelkészségekhez. A könyvek beszerzéséhez azonban szintén nem volt meg a kellő anyagi fedezet. Egyes helyeken a miseruha és a liturgikus kellékek hiánya okozott gondot, amelyek beszerzését és a szükséges fedezeteket a szerény anyagi körülményekkel rendelkező hívektől nem lehetett elvárni. A lelki élet és magyar szellem megalapozása érdekében missziós pap közreműködésével népmissziókra volt szükség, aminek költségeit szintén nem volt ahonnan fedezni.26
Scheffler püspök személyesen is pártfogásába vette a szórványlelkészségek ügyét, maga is felvéve a kapcsolatot az EMKE elnökével, akit arról tájékoztatott, hogy a nagy szétszórtságban élő hívek ellátására egy harmadik papot is kiküld Felsővisó vidékére.27 Az EMKE nem maradt közömbös az ügy iránt, ugyanis a kérések meghallgatásra találtak. Rövid időn belül, a püspök tudomására hozta Baumgartner Alajos felsővisói plébánosnak, hogy az EMKE elnöki osztálya a plébániájához tartozó szórványok támogatására 1800 pengőt utal ki. Az összeg elköltése előtt a plébánosnak költségtervet kellett készítenie, a felhasználás után pedig elszámolási kötelezettség is terhelte.28
Scheffler Jánosnak külön gondja volt arra, hogy a szórványlelkészek a számukra a KALOT29 országos központja által szervezett tanfolyamon részt vegyenek. Felhívásában a püspök a tanfolyam jelentőségére hívta fel a figyelmet, és az általa küldött lelkészt szigorúan utasította a tanfolyammal kapcsolatos rend pontos betartására.30
A lelki élet megerősítése céljából a szórványközösségek felkarolásában olyan erdélyi ferences atyák segédkeztek, mint P. Vitéz Gerárd, aki több ízben is missziós tevékenységet tartott a vidék katolikus szórványközösségei számára, amiről részletes jelentést is tett a felettes hatóságoknak.31
Nem tarthatott sokáig az, ami alig kezdődött el. A gyökerek alig hogy elkezdtek megkapaszkodni, a háború új szele máris kitépte azokat. A szovjet előrenyomulás következtében a biztonságukat féltő székelyek kénytelenek voltak menekülni. A máramarosszigeti egyházközség feljegyzései erről így írnak: „Megindult arról-felől az emberek, anyagok, jószágok levonultatása. Mindez Szigeten keresztül bonyolódott le... Poros katonák, dübörgő szekerek, zörgő ágyúk, bőgő csordák, mekegő juhnyájak tízezrei, a felsővidéki lakosok, odatelepített székelyek, kistisztviselők, magyar családok tömegei tették hangossá Sziget utcáit éjjel és nappal... Ezek mind mentek lefelé, cél nélkül, batyusan, hátán háza, kebelén kenyere, arcukon a fád lemondás vonása.”32
Jegyzetek
1 Tempfli Imre: Sárból és napsugárból. Pakocs Károly püspöki helynök élete és kora 1892–1966, Budapest, 2002. 68.
2 Máramarosi Római Katolikus Főesperesi Levéltár (MRKFL), Pakocs Károly kormányzó 1942. március 16-án, a borsai községi elöljáróságoz intézett levele.
3 Uo.
4 MRKFL, Scheffler János püspök 1943. március 19-én, Molnár Károly espereshez intézett levele, melyben Újbocskó plébániáján tett esperesi látogatással kapcsolatos észrevételeit közli.
5 MRKFL, Baumgartner Alajos felsővisói plébános 1943. február 16-án kelt és az EMKE-hez intézett levele.
6 MRKFL, Scheffler János püspök 1943. április 2-án, Szatmáry Lajos EMKE-elnökhöz intézett levele.
7 Tempfli, 67
8 Buda Lavinia: Preoții – „medici trupești și judecători laici”- chemați să conducă comunitatea greco-catolicilor din Protopopiatul Iza „în lumina credinței și adevărului” în perioada 15 octombrie 1942 – 6 aprilie 1943, In: Revista Arhivei Maramureșene (A továbbiakban RAM), VII/7, Baia Mare 2014, 164 – 185, 175.
9 MRKFL, Baumgartner Alajos felsővisói plébános 1943. február 16-án kelt és az EMKÉ-hez intézett levele.
10 MRKFL, Scheffler János püspök 1943. március 19-én, Molnár Károly espereshez intézett levele, melyben Újbocskó plébániáján tett esperesi látogatással kapcsolatos észrevételeit közli.
11 MRKFL, Scheffler János püspök 1943. március 19-én, Molnár Károly espereshez intézett levele, melyben Rahó plébániáján tett esperesi látogatással kapcsolatos észrevételeit közli.
12 MRKFL, Scheffler János püspök 1943. március 19-én, Molnár Károly espereshez intézett levele, melyben Rónaszék plébániáján tett esperesi látogatással kapcsolatos észrevételeit közli.
13 MRKFL, Scheffler János püspök 1943. március 19-én, Molnár Károly espereshez intézett levele, melyben Borsabánya plébániáján tett esperesi látogatással kapcsolatos észrevételeit közli.
14 Historia Domus Aknasugatagiensis, 1942, 123.
15 L. Balogh Béni: Küzdelem Erdélyért. A magyar–román viszony és a kisebbségi kérdés 1940–1944 között. Budapest, 2013. 145–147.
16 L. Balogh: Küzdelem Erdélyért, 211.
17 A postatitkári jelentés alapján orosz repülőkből dobják ki a partizánokat éjjelente, akik közül egyeseket elkaptak, mások pedig gond nélkül megjelentek a lakosság körében is. A partizánveszélyt a jelentés szerint, továbbá növelték a deportálások elől, a hegyekbe menekülő zsidó suhancok is. Lásd: Balogh Júlia (szerk.): Szórványsors. Erdély 1940–1944, Budapest, 1992. Dr. Szűk Ödön postatitkár jelentése, 189. A partizánveszély gondolata attól kezdve, hogy a román nagyvezérkar külön elképzeléseket dolgozott ki Magyarországgal szembeni esetleges partizánakciókról, máskülönben is jogosnak bizonyultak. Az észak-erdélyi román menekülteket is felhasználva és belőlük sejteket alakítva, az elképzelések szerint átdobták volna Észak-Erdélybe, hogy ott szervezkedni tudjanak és szabotázsokat hajtsanak vérge. Erről lásd: L. Balogh: Küzdelem Erdélyért, 195.
18 Balogh Júlia (szerk.), Szórványsors. Erdély 1940–1944, Budapest 1992, Dr. Szűk Ödön postatitkár jelentése, 189.
19 MRKFL, Scheffler János püspök 1943. április 2-án, Szatmáry Lajos EMKE elnököz intézett levele.
20 ONCSA (Országos Nép és Családvédelmi Alap). A Teleki kormány szociálpolitikai programjának részeként hozták létre, 1940. évi XXIII. tc. alapján. A sokgyermekes családok megélhetését, intézményes támogatásukat és a gyermekek szervezett védelmét szolgálta. Az 1940-es években ennek köszönhetően jutott 12000 család házhoz, néhány ezer pedig földhöz. Lásd: Glatz Ferenc (szerk.): Magyar Nagylexikon XIV. kötet, Budapest, 2002, 264.
21 Historia Domus Aknasugatagiensis 1943, 123, 127.
22 MRKFL, Molnár Károly főesperes bérmaúttal kapcsolatos ismertetője. 1943. március 23.
23 MRKFL, Kimutatás Felsővisó plébániájának területén levő székely telepes családokról. 1943. november 25.
24 Historia domus Aknasugatagiensis 1943, 123.
25 Szatmári Püspöki és Káptalan Levéltár, Kimutatás Újbocskó plébániájának területén levő székely telepes családokról. 1943. november 25., In: Nagybocskói Plébánia Iratai.
26 MRKFL, Baumgartner Alajos felsővisói plébános 1943. február 16-án kelt és az EMKÉ-hez intézett levele.
27 MRKFL, Scheffler János püspök 1943. április 2-án, Szatmáry Lajos EMKE elnökhöz intézett levele.
28 MRKFL, Scheffler János püspök 1943. április 15-én, Baumgartner Alajos felsővisói plébánoshoz intézett levele.
29 A Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete, 1935 és 1946 között működő, egyházi indíttatású világi szociális agrárifjúsági reformmozgalom, a 20. századi magyar történelem egyik legsikeresebb civil szerveződése.
30 MRKFL, Scheffler János püspök 1943 őszén, Baumgartner Alajos felsővisói plébánoshoz intézett levele.
31 MRKFL, Scheffler János püspök 1942. december 1-én, Faulwetter János újbocskói plébánoshoz intézett levele. Tevékenységéről lásd még: Historia domus Aknasugatagiensis 1943, 127.
32 Máramarosszigeti Historia domus, 1944.
