Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Találkozás önmagunkkal

Gondolatok a széki, Szent Bertalan-napi vérengzésről

Ki ne ismerné azt a bölcs mondást, miszerint életünk során a legnagyobb élmény az önmagunkkal való találkozás? Bizony elmondhatjuk, hogy egész életünkben semmire sem vágyunk jobban, mint erre! Mert gyakran egy egész élet sem elég ahhoz, hogy megválaszoljuk magunknak a kérdést, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, mit hoztunk magunkkal, és amit hoztunk, azzal mit is kezdjünk? Olyan nagy kérdések ezek, amelyek, főleg egy adott életkor után, gyakran álmatlanná tudják tenni az éjszakáinkat. Magam is így vagyok ezzel.




Szék látképe, a műemlék templommal. Veress László felvétele, 2016

Szék város (jelenleg nagyközség) szülötteként, már gyermekként szembesülnöm kellett azzal, hogy a származásom, származásunk jelentősen eltér a körülöttünk élőktől. Amikor szomszédunk, egy betelepült család gazdasszonya, néhanapján megharagudott ránk – mert átrepült a kerten a kakasunk, vagy a kutyánk megkergette a libáit –, mindig égre emelt ököllel átkozta a fajtánkat, és kutyafejű tatároknak nevezett bennünket, ami engem arra késztetett, hogy már egészen kis koromban arról faggassam szüleimet és főleg nagyszüleimet, hogy miben is gyökerezik ez az állítás? Ilyen formán már korán olyan információknak jutottam birtokába, amelyek annyira megmozgatták a fantáziámat, hogy aztán egész további életemben ennek a témának lettem a megszállottja. Amikor minden nyáron a zsúfolásig megtelt óriási református templomunkban, augusztus 24-én, Szent Bertalan napján az istentisztelet alkalmával a lelkipásztor felolvasta a Memoriálét, és benne az ősök fogadalmát, libabőrösen távoztam a templomból, s egész nap valamilyen átszellemült hangulatban lebegtem a képzelet és valóság között. Hát hogyne, amikor arról értesültem, hogy 1717. augusztus 24-én, egy vasárnap délelőtti istentiszteleten, éppen a templomban imádkozó gyülekezeten ütöttek rajta a tatárok, akik a védtelen emberek százait ott helyben lemészárolták, s a maradék mintegy 600–700-at rabságba hurcolták! Az akkori virágzó bányaváros házait felgyújtották, kirabolták, a püspöki levéltárat felprédálták, az értékes templomi edényeket elvitték, az állatokat elhajtották, úgyhogy néhány óra leforgása alatt por és hamu maradt utánuk, alig néhány túlélővel, akik a csodával határos módon maradtak életben.




Széki vőlegény és menyasszony,
Juhos István és Vígh Erzsi 2004-ben

De hogyan kerültek ide abban az időben tatárok? – kérdezheti a témában járatlan kíváncsi ember, mint amilyen én is voltam. Megtudtam hát, hogy 1716-ban, egy viszonylag rövid idejű béke után, újból kitört az osztrák–török háború, amelyet az jellemzett leginkább, hogy már egyik félnek sem voltak kellő erői a hadviseléshez, és emiatt mindenféle megoldást próbáltak keresni, csakhogy magukat támogatókkal ellássák. Így történt, hogy az akkoriban éppen Törökország felé tartó, s ott oltalmat találó, majd száműzetést vállaló II. Rákóczi Ferencet rábírta a szultán, hogy tábornokát, Esterházy Antalt állítsa a török szövetségben lévő, zsoldos katonaként szolgáló tatárok élére, vonuljon be velük Moldván keresztül Erdélybe, ott egyesüljön a még megmaradt, kevés számú, bujdosó kurucokkal, és ütközzön meg a császári seregekkel. A lehetőségben az elbukott magyar szabadságharc felélesztésének a reményét látva, a fejedelem a megbízatásra rá is állt, és az említett seregek, mintegy 20 000 katona (nagyrészt tatárok) el is indultak, keresztül a Kárpátokon Radna felé. Időközben azonban a helyzet változott, mert a felek békét kötöttek, és a háború 1717. augusztus közepén nagy hirtelenséggel véget ért. A baj csak az volt, hogy a tatároknak vissza kellett fordulniuk anélkül, hogy zsoldjukat megkapták volna, és erre nem is mutatkozott semmilyen megoldás, ami miatt ők maguk akarták elintézni ezt a helyzetet, kezükbe véve sorsukat. Kikémlelték hát a Beszterce környéki gazdagabb településeket, majd a Szamos mentén befelé haladva raboltak, fosztogattak, zsákmányt gyűjtöttek maguknak, s így nézték ki maguknak Szék városát is, mint jó prédát. A Kerülő nevű hegy mögött rejtőztek el és várakoztak, s amikor látták, hogy a lakosság nagy része, több mint ezer ember bemegy a templomba, rátörtek azokra, és halomra gyilkolták a védtelen imádkozókat. Akik életben maradtak, azokat a Kájáni-gát felé terelték, ahol egy nagy gyűjtőtáboruk volt, onnan pedig – kiválogatva őket, hogy csak az erősebbek maradjanak meg – Máramarosba hajtották őket. Itt kegyetlen kínzásoknak vetették alá a szerencsétleneket, a nőket meggyalázták, a gyermekeket halomra öldösték, és arra készültek, hogy a megmaradtakat rabláncon vonszolják majd magukkal, hogy otthon, majd jó pénzért eladják őket rabszolgának. Az ő olvasatukban ez teljesen érthető és logikus is lett volna, hiszen erről szóltak az akkori idők, mi mást is tehettek volna, hogy magukat ellássák, és ne üres kézzel térjenek haza? Ám a vidék lakossága a kisszámú kurucokkal együtt rajtuk ütött, és szétverte a tábort, aminek következtében a rabok elmenekültek, és a székiek közül is sokan kiszabadultak. Sajnos, ezek közül sokan meghaltak útban hazafelé, másokat a már időközben fellángoló pestis vitt el, úgyhogy az akkori Szék városán, abban az esztendőben alig maradt 100 lélek. S a 100 lélek közül a legtöbben megesett asszonyszemélyek voltak, akik más esztendőben igen furcsa, erősen ferde szemű, a székiektől teljesen elütő gyermekeket hoztak a világra, akiket a környékbeli lakosok aztán mindenféle jelzővel illettek. Az akkori székiek eskü alatt fogadták, hogy erre a hatalmas, példátlan csapásra az emberi idők végezetéig kegyelettel fognak emlékezni, s nem akárhogyan, hanem az asszonyoknak feketébe való öltözésével fognak örökösen gyászolni, s az említett napon böjttel, s háromszori istentisztelettel fogják a Teremtőt engesztelni, hogy soha többé ekkora tragédia őket ne érje. És ezt a fogadalmukat meg is tartották, meg is tartjuk mind a mai napig. Szent Bertalan-napján ünnepi viseletbe öltözve, a templomban összegyűlve, a véráztatta köveken állva, egyházi és politikai vezetőinkkel együtt egész nap imádkozunk, és arra emlékezünk, hogy valamikor, egy kegyetlen világban, kegyetlen leckét kaptunk a sorstól.




A széki templombelső, a vérengzés színhelye. Michel von Langeveld felvétele, 2016

Az idők azonban változnak, és mi is változunk. Nem a mandulavágású szemünket illetően, sem a széles állkapcsunkat, sem a mongol foltot, sem a ritka, keleti eredetű betegségeinket illetően (lásd Selyemút betegsége) – hiszen ezek máig is annyira hangsúlyosak, hogy a táncunk s a viseletünk mellett ezek a legszembetűnőbb sajátosságaink – hanem arra nézve, ahogyan megéljük ezt a valóságot. Vannak ugyanis közülünk némelyek, akik ezt a nehéz örökséget rosszallással veszik tudomásul – vagy nem is akarnak tudni róla, s azt mondják, hogy ha tudnák, a vérüknek melyik fele tatár, akkor azt menten kieresztenék – de ezen én csak mosolyogni tudok. Mert ugyan mi a baj ezzel? Hiszen eredetünket kutatva amúgy is mindinkább közelebb kerülünk a mongolokhoz, akik bezzeg minket, magyarokat tartanak egyetlen rokonuknak – lásd Obrusánszky Borbála és más, mongolkutatók beszámolóját. Én bizony azt mondom, hogy bár minket, székieket szorosabb szálak és bizony rettenetes emlék fűz ehhez a rokonsághoz, mégis ne tartsuk azt a rosszabbik felünknek. Épp ideje változtatni azon az elavult felfogáson, miszerint ezáltal ne lennénk eléggé magyarok. Azt sem szabad hinnünk, hogy a tatárokra kizárólag az erőszakosság jellemző, s csak ezt az egyetlen tulajdonságukat hagyták ránk, örökítették belénk. Ez teljesen egyoldalú szemlélése a dolgoknak, amely már igazán elavult. Rokonsági szálainkat bontogatva rá kell jönnünk, hogy ha az önismeret útját helyesen s okosan akarjuk járni, akkor erre akár még építeni is lehet. Ne szégyelljük azt a néhány százaléknyi idegen vért, mint bűnös rokont, hanem ássunk csak egyre mélyebbre a múltunkban, ahhoz, hogy találkozzunk önmagunkkal! Mert aki keres, az talál. És kutakodásaim során nemrég én is találtam valamit, aminek nagyon megörültem.




A széki Bertalan, Juhos-Kiss Sándor széki származású, Budapesten élő, Barcsay-díjas festőművész
munkája, 1996 (készült Kocsis Ferenc és Sipos Márton anyagi támogatásával). A kép azt a pillanatot
jeleníti meg, amikor – a feljegyzések szerint – a tatárok vezére lóháton vágtat be a templomba, az Úr
asztalához, a templomi kegytárgyakat kéri számon a paptól, akit már a ruhájától is megfosztott
az egyik harcos, ő pedig irgalomért könyörög.

Dr. Seres István jeles orientalista, török–mongol szakértőnek köszönhetően megtudtam, hogy ezek az ún. tatár őseink, ellentétben a közhiedelemmel, nem is őshonos krími tatárok voltak, hanem nogájok. Nahát! Ezt úgy képzeljük, mintha a magyarságon belül a székelyekről beszélnénk. Ugyanaz, de azért mégis más. A nogájok egy nomád, mongol törzs, hazájuk a Kaszpi-tenger északkeleti partján volt, és országuk orosz nyomásra éppen 1717 körül esett szét, ami arra késztette őket, hogy nagy számban nyugatra jöjjenek, ahol a krími tatárokkal szövetkeztek, és beálltak zsoldosként szolgálni az oszmán birodalomba. Akkoriban tömegesen nomadizáltak a Krím északi területein, az ún. Deszti Kipcsákon. Rendkívüli jó harcosok voltak, és különösen vérengző, kegyetlen természetűek, amit mi, székiek, a saját bőrünkön tapasztaltunk. De ne feledjük, hogy nekik is volt emberi arcuk! És cseppet sem kutyafejű volt az. Seres Istvántól – aki személyesen is jól ismeri őket – sok mindent megtudhatunk róluk, amire érdemes odafigyelni. Megtudhatjuk például azt, hogy honnan ered a kutyafejűség, amellyel minduntalan illetik ezt a népet. Dég Linda professzor még antropológiai szempontból is vizsgálta a témát, és szerinte sincs a kutyafejűségnek semmiféle más megalapozottsága, mint az, hogy a birodalmukat megalapozó vezért Nogájnak hívták, ami mongol nyelven kutyát jelent. Ez az emír vezette a második mongoljárás seregeit, akik fölött 1285-ben IV. Kun László győzelmet aratott. Már akkoriban is maradtak Magyarország területén közülük, többen testőrséget vállalva a magyar királyi udvarban, de az ország területén máshol is letelepedtek, és Seres István állítása szerint éppen tőlük vettük át a karikás ostort is, amit régen, Erdélyben nohajkának neveztek. A nogájok napjainkban ugyancsak europid emberek, akik nagyobb tömbben a Krímben, Dagesztánban, Csecsenföldön, valamint Törökország területein élnek, és teljesen letelepedett, békés életmódot folytatnak. Egy sajátos kipcsak–török nyelvet beszélnek, figyelemreméltó a népművészetük (lásd a képeket, amelyeket Taner Polat nogáj származású török rendőrparancsnok küldött), és sok olyan rokonszenves tulajdonságuk van, amiért érdemes megismerni őket. Tájékozódva történelmükről, önismeretünk gyűrűjét is szorosabbra vonhatjuk, és megállapíthatjuk, hogy az a vékonyka szál, amely hozzájuk köt bennünket, semmiképpen sem lehet értéktelen. Ha ekként gondolunk rájuk, talán érthetőbbé válik némely olyan jellemvonásunk, amely 300 év távlatából is visszaköszön, és amely sokban megkülönböztet bennünket másoktól, ám amelyet, még ha esetleg furcsa is, el kell fogadnunk mint sajátunkat. Ha arra gondolunk, hogy a széki legényekbe az átlag magyaroknál több virtus szorult – amit gyakori verekedésekkel éltek ki magukból –, hadd legyen ez nemcsak a székely, hanem a nogáj vér rovására is írva. S ne feledjük, hogy amikor ezt elő kellett venni valahol – a haza vagy a város védelmében – nemcsak jól fogott, hanem egyenesen dicsőségünkre is szolgált.




Nogáj férfi nemzeti viseletben. Seres István gyűjtéséből

Végül hadd említsek csak egyet azok közül az érvek közül, amelyek azt igazolják, hogy a Gondviselés tervében mindennek oka van. Ha nekünk, székieknek nem jelentett volna akkora érvágást, akkora megaláztatást a tatárok kardja és idegen vére, soha nem tudtuk volna a későbbi évszázadok során akkora erővel védeni magunkat az újabb vérségi és nyelvi behatásoktól, miként azt tettük, s ami által megmaradtunk azoknak, akik vagyunk. Bizony elmerültünk volna mi is, miként a környező települések magyar lakosai a Mezőség idegen sarában. A széki lányok-asszonyok azért kellett megszüljék a tatár apáktól való gyermekeiket, hogy azok nemcsak lélek, de vér szerint is örök emlékül maradjanak nekünk, utódoknak, akik ezeket a géneket máig hordozzuk magunkban, s akiktől a jelenkor történései függenek. Mert csak a nagy szenvedések tudják felemelni az embert Emberré, s gyakran csak azok árán tudunk helyesen dönteni, és megítélni dolgokat. Ideje tehát több mint 300 év távlatából megbékélni a múlttal, önmagunkkal és még a tatárokkal is. Történjen meg végre köztünk, a mai kor szellemében a nagy, baráti kézfogás! Én személy szerint ez úton szeretném megköszönni Seres Istvánnak az értékes felvilágosítást, magunkat székieket pedig arra buzdítanám, hogy vérünket cseppet sem szégyellve, sőt felvállalva másságunkat, továbbra is fogjuk képletes ügetésre jó nogáj lovainkat, mindig csak előre, kitartóan haladva az önismeret útján, a magyar haza, s egy békés világ felé. Így legyen!

Bibliográfia:

Vásáry István: Az Arany Horda, 1986

Dr. Seres István: A kunok Magyarországon, tanulmány, 2020

Dr. Seres István: A tatárok Magyarországon, tanulmány, 2021

A magyarok krónikája, MTA, 1995

Kádár József: Szolnok-Doboka vármegye monográfiája, 1903

Dr. Szabó Márton: Szék község monográfiája, 2010

Juhos István: Hogy kerültek a tatárok a XVIII. században Erdélybe? www.vitato.eu

A szerző széki témájú könyvei:

Fekete gyökéren (Széki magyarok évszázadai), Kráter kiadó, 2014

Ahol a só kivirágzik (Gondolatok széki muzsikára), Nemzetstratégiai Kutatóintézet, 2019

Előkészületben:Balladák könnye, Kráter kiadó

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Hozzászólások

Gratulálok, Kedves Rozália, remekbe szedett írás! Néptáncos barátaim sokat jártak/járnak Székre, sokat hallottam tőlük a helyiekről, s bár éppen a tatár betörésekkel foglalkozom, restellem, de a széki Szent Bertalan napi eseményről nem tudtam!

 

Új hozzászólás

További írások

1956 szeptembere folyamán több gyűlést tartottak különböző erdélyi magyar kulturális központokban. Szeptember 8-án a Bolyai Tudományegyetem párt­alapszervezete jelezte, hogy az SZKP XX. és az RMP II. kongresszusa miatt felélénkült az ifjúság. Szeptember 9-én a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben kijelentették, hogy teljesen elkötelezték magukat a szocialista művészet oldalán, felvéve a harcot a burzsoá ideológia ellen. Ezen a gyűlésen Kovács Zoltán festőművész kimondta, hogy e szavak nem biztos, hogy a valóságot fedik, és viselni kell a tévedések következményeit. Szeptember 13-án a Román Akadémia kolozsvári fiókjában is megjelent az igény a változásra. Felmerült a központosítás lazításának, a Bukaresttől való függés eltörlésének, a nyugati tanulmányutak biztosításának és a nyugati feltételek megteremtésének kérdése. Szeptember 17-én a Kolozsvári Állami Magyar Operában tartott gyűlésen Székely Károly elmondta, hogy az intézményből kihalt a szeretet és az emberiesség. A bírálat hiányát a félelemnek tulajdonította. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban hasonlóan fogalmazott szeptember 7-én Szakács György díszlettervező, ám a tartományi pártbizottság jelen levő titkára, Dumitru Nițov szerint ez bírálatnak minősül, de nem elég mély és bátor.

Egy héttel a magyar forradalom kirobbanása után, 1953. október 30–31-én a temesvári egyetemisták a romániai kommunista rendszert alaposan megrázó tiltakozást szerveztek. Az ország nyugati részén valóságos forradalmi hangulat uralkodott, százával alakultak ki a diktatúrával szembenálló kezdeményezések. A Béga-parti diáklázadás megfékezésére a kommunista párt által mozgósított elnyomó gépezet azonnal intézkedett, és a diákok nagy részét letartóztatta.

Nyitrainé Deák Berta

Nyitrainé Deák Berta 1912. szeptember 16-án született Homoródújfaluban, ahol édesapja, Deák Mózes kántortanító volt. Az édesapai gyökerek a szomszédos Homoródkarácsonyfalvára vezethetők vissza. Édesapja korán meghalt, édesanyja, Bedő Berta, ezután sokáig egyedül nevelte három leányát. Egész életét a bástyán állva élte le. Lelkészi munkássága nagyrészt az elmúlt rendszer időszakára esett, amikor nem is volt olyan könnyű kiállni és megmaradni az igazság, a hit, a bátorság bástyáján. Neki sikerült, s védte azt, ami rábízatott: anyanyelvét, népét, hitét, templomait, a zsoltárt, a népdalt.

Minden önéletrajzi vonatkozású írás szubjektív. Ha a szerző az objektivitás szemüvegét szándékozik is önmagára illeszteni, attól még nem tud elszakadni a történések számbavétele rendjén fel-felbukkanó események megidézésekor feltüremkedő érzésektől. Egy-egy arc, egy-egy találkozás újra megidézése így ad enyhületet, lelki békét a keserű, gyomorszorító fanyarságba. Az ember, a szerző magát írja, s magán keresztül látja és láttatja a világot.

Gyimesy (felvett név – T. Cs. B.) Kásás Ernő 1901. április 15-én született Gyergyószentmiklóson, de már párhetes korában átköltöztek szülei Sepsiszentgyörgyre. Fiatal éveit itt töltötte, itt volt a Székely Mikó Kollégium tanulója. Nagyapja, Kásás György a közeli Előpatakon volt iskolaigazgató és tanító, valamint vendéglőtulajdonos. Édesapja Kásás Sándor kereskedő volt, aki a Székely Mikó Kollégium földszintjén egy „mindenes” boltot működtetett – az akkori kaszinó épülettől a harmadik üzlethelyiség volt ez. Rokonaiként tartotta számon Orbán Balázs néprajzkutatót és Benedek Elek meseírót. A főiskola elvégzése után Budapesten élt, majd az 1956-os forradalom után az Amerikai Egyesült Államokba emigrált.

Heizer család, Tihany

Hevesi József bár ízig-vérig kolozsvárinak tartotta magát, szülőhelyéről, Tihanyról sosem feledkezett meg. Nyári szabadságait amikor csak tehette, itt töltötte, majd mikor anyagi helyzete már megengedte, egy emeletes nyaralót is építtetett itt magának a Vissz­hang-domb szomszédságában, amelyet 1896. július 10-én, házasságának 10. évfordulóján szentelt fel Halbik Ciprián Gáspár tihanyi apát – az állami tulajdonba vett épület ma is létezik, óvoda működik benne. 

Kolozsváron a kőfaragásnak régi hagyománya van, az első műhelyeket már az Árpád-korban létrehozták. Jelenlétük és fejlődésük akkor vált még inkább hangsúlyosabbá, amikor Zsigmond király 1405-ben Zágrábban kelt engedélye értelmében megkezdődött a városfalak, a kaputornyok és a bástyák építése. A kolozsvári kőfaragók fontos szerepet töltöttek be a város életében, ugyanis céhük az elsők között már 1525-ben megalakult. Az elkövetkező századokban fontosságuk a városi építkezésekben (templomok, hidak, iskolák, főúri paloták és polgári házak stb.) vállalt szerepükkel tovább erősödött. Kolozsvár mai arculatának megformálása a 18. és a 19. század fordulóján kezdődött, majd a dualizmus korában teljesedett ki. Ebben a folyamatban, a különböző építő szakágak mellett a kőfaragó műhelyekre és mesterekre is fontos szerep hárult. A népes kolozsvári kőfaragó mesterek között az egyik legismertebb dinasztia a Reimann család volt, amelynek tagjai a 19. század első évtizedeitől egészen a 20. század közepéig folytatott tevékenységükkel és máig is létező munkáikkal kitörölhetetlenül beírták nevüket Erdély ipar- és művésztörténetébe.

Mikes Kelemen

Mikes haladó szemléletének azok a legpozitívebb elemei, amelyek a nemzeti reformok és a polgárosodás irányába hatnak. Az író a művelt és erkölcsös ifjúságban látja a nemzet letéteményesét és az ország jövőjének zálogát.

Krémer Ferenc ennek a századnak volt – ha nem is a teljes egészének, de a legfontosabb eseményeinek igen – nemcsak tanúja, hanem cselekvő részese is. A reformkor hajnalán született, részt vett az 1848/49-es forradalomban és szabadságharcban, saját bőrén megtapasztalhatta a szabadságharc leverését követő számonkérést, de az is megadatott neki, hogy a század közepétől kezdve, illetve a dualizmus első tíz évében a kolozsvári közösségi élet egyik igencsak tevékeny és fontos személyiségévé váljon.

Nagy Gábor egyike volt a békebeli Kolozsvár jelentősebb személyiségeinek, akinek nevét kitörölhetetlenül beírták a város történetébe, s aki – bár nem vitt véghez világraszóló tetteket – mindennapi életével, családja iránti szeretetével és gondoskodásával, szakmai hozzáértésével, tisztességes helytállásával s a köz érdekében kifejtett tevékenységével követendő példát mutatott nemcsak kortársainak, hanem a ma emberének is. Az egyszerű pincérből szállodatulajdonossá és dúsgazdag földbirtokossá lett Nagy Gábor élete és munkássága kitűnő példa arra, hogyan lehet tisztességes és fáradhatatlan munkával szellemi és anyagi sikereket elérni, és mindeközben a helyi közösség javát is szolgálni. Élettörténete valóságos sikertörténet, mely egy rövid marosvásárhelyi kitérővel a belső-magyarországi Dömsödtől Kolozsvárig tartott.

Mikes Kelemen

„A régi magyar széppróza egyik legnagyobb alakja zágoni Mikes Kelemen, a mintegy félévszázadot átfogó, az európai szellemi áramlatokkal érintkező szépírói és fordítói munkássága révén” – fogalmaz Hopp Lajos (Mikes világa, 71. oldal). Klasszikus irodalmi örökségünk ma is élő s kedvelt alakjának, valamint életművének ápolása és népszerűsítése nemzeti kultúrtörténetünk állandó feladata. Ritka értékeink közé sorolhatjuk a hatalmas kéziratköteget, amely szellemi örökségünkké vált. Írói hagyatékának kutatásával és feltárásával az évszázadok folyamán számos kutató és jeles irodalmár foglalkozott. Hopp Lajos megállapítása szerint „az újabb kutatások a rodostói levélíró és fordító (franciából) modernebb arcképének megrajzolása jegyében mutatják be a száműzetésben alkotó írót, különös tekintettel Mikes hazai és európai kultúrájának összefüggéseire”.

Országgyűlési képviselő, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) tagja, a Felsőház tagja, gyógyszerész, sportvezető, a magyar olimpiai mozgalom irányítója volt közel fél évszázadon keresztül. Nevét méltatlanul elfeledték, pedig hihetetlen szerepet játszott a magyar olimpiai mozgalomban: neki köszönhető, hogy 1906-tól önálló országként, saját zászlóval és himnusszal indulhattunk az olimpián, továbbá igen fontos szerepet játszott a trianoni békediktátum utáni sportblokád feloldásában, illetve a budapesti rendezésű olimpia harcosa volt közel 40 éven át. A magyar sportélet első igazi szakszerű menedzsere volt, aki 1904 és 1936 között szinte minden olimpián a magyar csapat vezetőjeként vett részt, megteremtve a felkészülés és a kiutazás feltételeit.

Szvacsina Géza polgármesterré választását követően folytatta az elődje által elkezdett köztisztasági infrastruktúra bővítését. Mandátuma alatt Kolozsvár számos félreeső részére is kiterjesztették a víz- és csatornavezetéket. Ugyanakkor a folyamatot egy lassúbb tempóban, a város gazdasági és társadalmi viszonyaihoz mérten kivitelezték.

A gyulafehérvári (innen a művésznevében szereplő Gy betű) születésű gépész­mérnök, Gy. Szabó Béla (1905–1985) 1931-ben költözött Kolozsvárra, ahol az Energia Villamossági Gépgyárban helyezkedett el. A mérnöki foglalkozáshoz képest inkább a rajzolás és a festés iránt vonzódó fiatalember képzőművészeti bemutatkozása a Kós Károly által 1932-ben a Károli Gáspár Irodalmi Társaság égisze alatt rendezett kiállítás alkalmával volt, ekkor hat szénrajzzal és két pasztellel jelentkezett a nyilvánosság előtt. A kiállítást követően Kós Károly biztatására ebben az időben tért rá a fametszésre.

A 18. század eleji székely paraszti tudatvilág mélyén elevenen élt a szabadság kultusza. Az, aki akkor azt mondotta: „a régi székely szabadságnak idején”, az természetesen az 1562 előtti éveket álmodta vissza. 1625-ben a tanúként megidézett István Péter impérfalvi pixidárius ilyen szavakkal szólott a szék színén: „Emlékezem arra, mikor Lengyelországból az ífjú János kerálj fiát az annyával, Izabella királyné aszonnal ez országban behozák – az réghi szabadságra is jól emlékezem”.