Pávai István több évtizede foglalkozik a Sóvidék népzenéjének kutatásával. Gyermekkori emlékei között őrizte a korondi mulatságokban látott táncokat, a hegedű–cimbalom–bőgő összeállítású hangszeregyüttest és néhány akkoriban hallott dallamot. Ezeket az élményeket a Sóvidéken élő anyai rokonságának köszönhette. Meg is említi könyvének már a legelején a családi kapcsolatait, amelyeknek szerepük volt abban, hogy különös módon vonzódott ehhez a tájhoz, és végül összefoglaló művet szentelt az ottani zenei hagyományoknak.
A népzenekutató pályát kolozsvári zeneakadémista korában tanárai, Jagamas János és Szenik Ilona hatására választotta. Tagja lett az akadémia folklórkörének, és kollégái számára ő állította össze azt a kérdőívet, amelynek segítségével sóvidéki falvakban alapos népzenegyűjtést sikerült végezniük. Megszerezte a budapesti és a kolozsvári archívumban található dallamokat, sőt Zoltán Aladár és Szabó Csaba zeneszerző korondi, illetve siklódi gyűjtéseit, Kusztos Endréné Szabó Piroska szovátai zenetanárnő lejegyzéseit és Kacsó András táncmester alsósófalvi, valamint Katona Ádám korondi hangfelvételeit. Amikor pedig Tófalvi Zoltán történész felkérte, hogy az általa szerkesztett Sóvidék-monográfia egyik fejezeteként ismertesse a vidék népzenéjét, Pávai egyetemi diplomadolgozatát az említettek és saját gyűjtései felhasználásával Sóvidéki népzene címmel állította össze*.
Meghatározó jelentősége volt Martin Györggyel, a legkiválóbb magyar néptánckutatóval történt megismerkedésének. Ugyanis Martin arra ösztönözte, hogy behatóan tanulmányozza a népi tánczenét. A tanácsot megfogadta, és a továbbiak során számos hangszeres tánczenei felvétellel gyarapította a sóvidéki gyűjteményt. Alsó- és Felsősófalván pedig táncgyűjtést is végzett. Persze az énekes népzene gyűjtését is folytatta, és egyidejűleg cikkeket közölt a táj népzenei hagyományairól. 1987-ben hanglemezt adott ki Bukarestben egy kitűnő felsősófalvi muzsikus és zenekara előadásáról készített felvételeiből. Ezek egy részét lejegyzett formában megjelentette néhány évvel később Az erdélyi és a moldvai magyarság népi tánczenéje című könyvében is.
A szerző jellemzése szerint A Sóvidék népzenéje című legújabb műve „nem monográfia, nem tartalmazza a sóvidéki népzenei repertoár részletes zenei elemzését, sem egybevetését más vidékek zenefolklórjával. Célunk az volt, hogy a Sóvidékről gyűjtött magyar népi anyagot kritikai szemléletben, strukturált módon adjuk közre. Mivel a területen élő cigányság részben magyar anyanyelvű, és sok esetben a magyarok régiesebb dallamainak egy része fokozatosan átcsúszott a cigányság repertoárjába, ezért esetenként a cigány folklór egyes elemeiről is szót ejtünk.”1 Megjegyzendő, hogy a magyar folklór archaikus rétegeihez tartozó alkotások, kiváltképp a klasszikus balladák cigányok általi átvételének és őrzésének jelenségét Seprődi János a Sóvidékhez közeli Kibében már a 19–20. század fordulója táján megfigyelte és leírta.
A kötetet rendkívül gazdag, mintaszerűen szerkesztett DVD-melléklet szemlélteti, amelyen megtalálhatók a Sóvidék népzenéjének archívumi adatai hang- és mozgóképfelvételek, valamint kottás lejegyzések formájában, akárcsak a könyv teljes szövege. A DVD-n adatbázisba rendezett népzenei gyűjteményben lehetőség van nagyon sok szempont szerinti keresésre: például eredményesen használhatja a népszokások, a táncok, a zenei vagy a szöveges műfajok kutatója, de meg lehet találni a gyűjtők, az adatközlők, a helységek nevét, az előadásmódot és a gyűjtés idejét is.
Az etnomuzikológusok érdeklődése a sóvidéki népzene iránt viszonylag későn ébredt föl. A 19. század folyamán tulajdonképpen csupán dal- és balladaszövegeket jegyeztek le. Az 1800-as évek legvégén bukkantak fel nagyon szórványosan dallamok a gyűjteményekben. Az első dallamokat (szám szerint 21 darabot) tartalmazó fonográffelvételeket Vikár Béla készítette a 20. század legelején. Az 1950-es években magyarországi kutatók gyűjtöttek dallamokat sóvidéki származású adatközlőktől, Martin György pedig munkatársaival táncokat rögzített némafilmre. A táncházmozgalom kibontakozása után mind a népzene, mind a néptánc kutatói szívesen kezdtek foglalkozni a sóvidéki folklóralkotásokkal. Különleges hangszeres zenei kutatásra is sor került. Említésre méltók Juhász Zoltán furulya- és Tari Lujza tárogatótanulmányai. Ekkor már a Sóvidékről indult táncművészek, koreográfusok és más értelmiségiek is részt vettek a gyűjtésekben, illetve értékes információkkal nyújtottak segítséget a néprajzi szakembereknek.
Igen hasznos, voltaképpen hiánypótló szerepű Pávai István könyvének A Székelyföld népzenei szempontú táji tagolódása című fejezete. Ugyanis a szerző véleménye szerint a székely népzene tájanként kimutatható sajátosságaival még adós a szaktudomány. Különösen a néptánc és a tánckísérő zene jellegzetességeinek vizsgálatát tartja fontosnak. A sóvidéki népzene kérdéseit a székelyföldi hagyományok egészének összefüggésében tárgyalja.
Abban a vitában, amely a táj kiterjedését és a Sóvidékhez tartozó falvak számát illette, Pávai leszögezte, hogy a Korond vízének és a Kis-Küküllő felső völgyének természetes földrajzi egysége nyilvánvaló, s ezért ezt a területet lehet Sóvidéknek nevezni, szemben azzal a némely szakemberek által képviselt kompromisszumos nézettel, amely megkülönböztet egy szűkebb és egy tágabb értelemben vett Sóvidéket.
A hangszeres zenét és a tánc alkalmait ismertetve a szerző megemlíti a különböző zajkeltő eszközöktől a füttyszóig a vidék falvaiban régen és újabb időkben ismert valamennyi hangszert: a községháza közérdekű hirdetéseihez használt kürtöt vagy dobot, a csíksomlyói búcsúra induló zarándokok csengettyűjét, a pásztorok tehénszarvból készített jelzőkürtjét, Orbán Balázs nevezetes leírása nyomán a hárskürtöt, helyi nevén zádogfakürtöt, István Lajos könyve alapján a gyermek-játékhangszereket, amelyek esetében gyakran előfordult, hogy a zenét egyetlen hangszer szolgáltatta. Ez lehetett furulya, citera, hegedű, klarinét, tárogató vagy cimbalom. Azt is hangsúlyozta, hogy a furulya viszont főként pásztorok hangszere volt. Lőrincz Lajos, a szerző egyik ismerőse úgy emlékezett, hogy „már gyerekkorában (az 1930–40-es években) sok tárogató volt Korondon. (…) Lőrincz Béla szerint akkoriban Fenyőkúton előfordult, hogy egy szál tárogató biztosította a tánczenét. Név szerint Fábián Lajosra emlékezett mint tárogatósra, aki néha Simon Márton cimbalmossal muzsikált együtt. Később Pálfi Gergely csatlakozott hozzájuk szaxofonnal”.2 „A 20. század elején a férfiak által szervezett alsósófalvi farsangtemetésen is gyakran egy hegedűs és egy klarinétos muzsikált”.3
Más zenélési alkalmak között, amelyek egyszersmind többnyire táncalkalmak is voltak, Pávai István megemlíti a kalákát, az ősszel rendezett hántókalákát, a vasárnapi táncot, a fehér fársáng és a zöld fársáng idején tartott táncot, a fonóbált, a nyolcas bált (amelyen nyolc házaspár vett részt), a kosaras bált, amelyet utcai vagy szomszédi bálnak neveztek, a lófőszékelyek leszármazottainak fejesbálját, a gyeplős bált, a bányászbált, a tenyeres bált, a házasemberbált, a majorbált, az iparosbált, a tűzoltóbált, a szürkebált, az ún. bilétás bált (melyre meghívókat küldtek) és a regutabált. A legfontosabb táncalkalom természetesen a lakodalom volt. A násznép zeneszó mellett vonult az utcán, miközben szólt a lakodalmi induló, lakodalmi mars vagy a menyasszonykísérő. Ennek leggyakoribb dallama a Rákóczi-induló népi változata volt. A 20. században a Sóvidéken is hódított a Lakodalom van a mi utcánkban kezdetű népies műdal. A lakodalmas repertoár ekkortájt telt meg olyan új stílusú dallamokkal és műdalokkal, amelyeknek szövege utalást tartalmazott a lakodalom bizonyos mozzanataira.
A tánckészletről szólva a visszaemlékező munkatársak beszámolói alapján a szerző rámutatott: „Akárcsak a nyelvterület legtöbb részén, a Sóvidéken is a táncok szünettől szünetig tartó rendje régen férfitánccal kezdődött. A két világháború között Alsósófalván verbunkkal kezdtek.”4 De azt is megemlítette, hogy „A verbunk tánckezdő funkciója a Sóvidéken már a 20. század dereka táján megszűnt. Azóta férfitáncot csak külön rendelésre jártak a táncszünetben, majd később már akkor sem.”5 Ugyanitt tisztázta a csűrdöngölő és a zsuka, zsukáta, féloláhos nevű kifejezések körüli félreértéseket és tévedéseket. Összegezve megállapította, hogy „a különböző férfitánc-megnevezések nem teljesen egyértelműek. Az adatközlők által használt terminológiában igen sokféle név fordul elő az ilyen összefoglaló nevektől, mint a legényes és a figurázó, az olyan áltáncnevekig, amelyek valójában a tánc egy-egy adott dallamára vonatkoznak, mint például udvarhelyszéki, árvátfalvi, korondias stb. A legényes és figurázó táncnevek többnyire nem egy konkrét táncot jelentenek. (…) Ezek tehát gyűjtőnevek, és nem tánctípusnevek.”6
„A lassú csárdás dallamainak többsége az utóbbi időben már a magyar népzene újabb rétegeihez vagy az ún. műcsárdások kategóriájába tartozik, de több régies dallam is megőrződött a Sóvidéken, amelyet az idősebb táncosok és zenészek korábbi generációja ismert.”7
A sóvidéki törzstáncok: a verbunk, lassú csárdás, középcsárdás, féloláhos, szöktetős (gyors csárdás), marosszéki (forgatós). Ám a 20. század második felében, amikor a gyűjtések zöme készült, a párostáncok sorrendje a Sóvidéken, akárcsak Udvarhelyszék több részén (és Gyergyóban) ez volt: lassú csárdás, szöktetős, marosszéki.
„Táncszünetben vagy más mulatság alkalmával éneklik a keserveseket és az asztali nótákat, helyi megnevezéssel mulati nótákat. A keservesek szerepét napjainkra fokozatosan a népies műzenei eredetű hallgatók vették át.”8
Pávai István művének kiemelten említendő erénye, hogy benne megtalálható számtalan sóvidéki zenész, illetve énekes neve és életkora. A szerző így állít emléket azoknak, akiktől a hangszerekre és a táncokra vonatkozó adatokat, valamint a szövegeket és a dallamokat kapta, akárcsak azoknak a sóvidéki értelmiségieknek, akik kutatómunkáját megbízható történelmi, társadalmi és néprajzi információkkal támogatták.
A könyvnek a nemzetközi szaktudományba való betagolódását sikeresen szolgálja a tanulmány angol nyelvű fordítása.
*Pávai István: A Sóvidék népzenéje, Hagyományok Háza – MTA BTK Zenetudományi Intézet, Budapest, 2016, 256 oldal.
Jegyzetek
1 Pávai István: A Sóvidék népzenéje. Budapest 2016. 15.
2 I.m. 53.
3 I.m. 53.
4 I.m. 80.
5 I.m. 86.
6 I.m. 88-89.
7 I.m. 90.
8 I.m. 94.
