Őszintén az ŐszinTE versszínházról

Hat évvel ezelőtt, 2010-ben Kocsis Tünde rendező engedett a versekben rejlő kihívásoknak, és a köré gyűlt versszeretőkkel megalapította az ŐszinTE vers­színházat. A tagok olyan egyetemisták voltak, akik korábban országos versmondó vetélkedőkön értek el helyezéseket. Ahogyan az elnevezés utótagja is sejteti, egész estét kitöltő verses műsort is készítettek. A klasszikus és kortárs magyar költők istenes verseiből készült produkció címe Lehetne ez a fordulat volt Visky András Lehetne ez című verse alapján. Az előadás a nyíregyházi Nemzetközi Kaleidoszkóp Versfesztiválon dicséretben részesült.

Az elnevezés előtagja azt a szándékot igyekszik megragadni, amely a kezdeményezés mozgatórugója volt. A tagok számára fontos a vers, mert a világ, önmagunk mélyebb megismeréséhez segít hozzá. Fontosnak tartjuk ezt a tapasztalatot másokkal megosztani, mert a versek iránti szeretet, a bennük rejlő szépség segítség lehet a mindenkori ember számára. Az elkövetkező években így születtek meg azok a rendezvények, amelyek a Kolozsvári Magyar Napok keretén belül a versszerető közönségnek kínáltak egyedi, személyes és újszerű találkozást a versek világával: egy-egy alkalommal a versek révén ismerkedtek a résztvevők egymással és a szövegekkel is.

Albert-Nagy Ákos István a Zsoltár (Demény Péter) című versfilmben

Találkozni a versekkel – akárcsak az emberekkel – kihívás, kockázat, kaland, elevenség. Talán azért, mert az ismeretlennek, a más(ik)nak tesszük ki magunkat egy-egy vers elolvasásával, és azért, mert olyan arcunk, olyan oldalunk mutatkozhat meg, amelyet magunk sem ismerünk, vagy nem szeretünk ezzel az arccal szembesülni. Ahogyan egy-egy találkozásnak is más-más a kerete (helyszíne, hangulata, ideje stb.), úgy a versek is sajátos egyéniséggel rendelkeznek. Ezt az egyedi arcot a versszínház a versfilm műfajában is igyekszik felmutatni, amellyel 2013 óta foglalkozik.

A versfilmek elkészítésekor ugyanaz az alapelv vezérelte a rendezőt és alkotótársait, mint a versszínházas előadás elkészítésekor: hagyni a verset hatni, kibomlani. A színpad és a vászon más-más közeg, más-más játékszabályok szerint kell újraértelmezni az alapelveket, amelyek a versekkel való foglalkozást, a versek értelmezési kísérleteit irányítják.

A versmondásnak hatása, varázsa, ereje, tere van. Hagyni kell, hogy megszólítson, hogy hívjon, s a hívásnak eleget kell tenni. Játszani kell a verset, a verssel.

A versfilm hibridműfaja által a társulat enged a vers hívásának, a közös játéknak, amely a versben rejlik. A film sűrítő, visszanézhető, a hatás létrehozásában nagy szerepet játszik a (mozgó)kép, a különféle filmes technika. Mást jelent e médiumban az ismételhetőség, mint a színpadon, az idő látszólag nyújtható és kurtítható, felpörgethető és lassítható. A játék természetéhez másként visz közel, mint a színház, talán több lépésből, rejtettebben. A játék titka az együttalkotás, a vers világába való belépés – itt is az alázat, a vers tiszteletben tartása a vezérelv. Hogy ez pontosan miként csapódik le egy-egy snitt megrendezésekor, vágásakor, az minden vers esetében egyedi.

Lépjünk most be a virtuális kulisszák mögé, nézzük meg, hogyan is készül a versfilm! A versfilmek elkészítéséhez a kiindulópontot mindig az a tag képviseli, akit megérintett egy vers, aki szeretne foglalkozni, játszani, együtt­alkotni, szembenézni, ismerkedni egy verssel, amely rátalált. A rendező és a vers megtalálója közösen beszélgetnek a műről, többször elolvassák, megosztják egymással azokat a belső képeket, amelyeket a vers szövege idéz fel bennük. Engedik magukat irányítani a vers dallama, ritmusa és hullámzása által, majd rövid vázlatot készítenek a körvonalazódó versfilmről. A technikai háttér, anyagbeszerzési, helyszínkeresési kérdések megoldása a csapat közös (és alapvetően önkéntes) feladata – aki tud, segít. Két filmesünk, György Tamás és Major Lajos nemcsak a kamera és a vágóasztal mögött végzett munkájukkal, de észrevételeikkel, jó ötleteikkel is segítik az alkotói folyamatot.

Természetesen a végeredményhez sok-sok zsákutca is hozzátartozik: sok olyan ötletről kell lemondanunk menet közben, amely különféle okokból eredően kivitelezhetetlen.

Megesik, hogy a kezdetben pompás ötletnek tűnő terv a megvalósítás közben fedi fel igazi arcát: túl sok a vershez képest, túlságosan előtérbe tolakodik. Volt már úgy is, hogy az ötletet elvetettük: melyik tyúk viselné el, hogy hosszú ideig egy helyben maradjon, és fél szemét a kamerára szegezze? Olykor a kellék beszerzésének nehézsége is kihat a film végleges képére, eleddig azonban előnyére vált az alkotásnak, ha egyszerűsítenünk kellett.

A rendező olykor maga is elmondja a szövegötleteit, de elképzelésébe nem mindig illik a tagok hangja: így kerestük meg a Kolozsvári Állami Magyar Színház színészeit, akikkel már el is készült néhány film.1

2016. június 9-én tartottuk bemutatkozó estünket Kolozsváron a Györkös-Mányi Albert Emlékházban, ahol az érdeklődők megtudhatták azt is, hogy versfilmjeink egyike-másika az Erdély TV műsorán is fut, illetve azt is, hogy a nyár során több iskolát is bevonó, nagyszabású projektet igyekszik megvalósítani a versszínház, amely Marosán Csaba színművész pódiumműsorára építve szólítja meg a diákokat.

Györgyjakab Enikő az Izolda levele (Baka István) című versfilmben

Konkrétan egy ŐszinTE versfilmről

2013-tól körülbelül tizenöt versfilmet2 sikerült elkészítenünk. Azért a körülbelül, mert van olyan versfilmünk, ami szinte teljesen készen áll, illetve olyan, ami félkész, nem is beszélve a kidolgozott, megbeszélt versfilmtervekről, amikben, hála a Kreativitás (és minden egyéb) Urának, nem vagyunk híjával.

Két lehetőségem van: leírom az egyik elkészült versfilmünk útját, a kitalálástól a forgatáson és az utómunkákon át a bemutatásig és a visszajelzésekig, vagy bemutatok egy-két versfilmtervet, amelyben kibontom és részben indoklom a vershez kapcsolódó elképzeléseimet. Ez a második azért vonzóbb számomra, mert előremutat, gondolkodásra késztet, sőt provokál, hogy ne csak elképzeljek valamit, hanem érveljek amellett, hogy mit, mikor és miért rendelnék úgy a versekhez, ahogy. Illetve a már alaposabban átgondolt vers­filmterv arra késztet, hogy mihamarabb megosszam alkotótársaimmal, és amint lehetőségünk van rá, megvalósítsuk. Velem tartanak?

Ha igen, akkor vegyünk is egy verset. Nem akármilyent, hanem egy olyant, ami: tetszik. Hogy ezt honnan vegyük? Bárhonnan, ahol rátalálunk vagy ránk talál.

Én valahol, az interneten, bizonyára a Facebookon találkoztam Szabó T. Anna Elhagy című versével. A benne levő ellentmondás dinamikája, következetes kibontása első olvasásra megkedveltette velem a verset. De olvassuk csak!

Szabó T. Anna: Elhagy

Elárul és elhagy.
Kilök magából és elhagy.
Önmagát adja ennem és elhagy.
Ringat és elhagy.
Talpam simogatja, fenekem törüli,
hajamat fésüli, elhagy.
Orrom az illatát issza, ölel:
„Soha nem hagylak el!” Elhagy.
Áltat, mosolyog, súgja: „Ne félj!”
Félek és fázom, és elhagy.
Este lefekszik az ágyra velem,
azután kioson és elhagy.
Nagy, meleg, eleven, fészekadó,
csókol és dúdol és elhagy.
Cukorral tölti a két tenyerem,
tessék, ehetem: elhagy.
Sírok és ordítok, úgy szorítom:
foghatom, üthetem, elhagy.
Csukja az ajtót és hátra se néz,
nem vagyok senki, ha elhagy.
Várom, ahogy remegő kutya vár:
jön, ölel, simogat, elhagy.
Ő kell, mert nélküle élni halál,
felemel, melegít, elhagy.
Ketrec a karja, de ház az öle,
vágynék vissza, de elhagy.
Egy csak a lecke: nem ő vagyok én,

idegen, idegen, elhagy.
Ott a világ, lesz más, aki vár!
Lesz majd benne, kit elhagyj.
Csukd be az ajtót, vissza se nézz:
várni a könnyebb, menni nehéz,
lesz, ki elárul, lesz, ki elárvul,
mindig lesz, aki vár, aki fél,
mindig lesz, aki vissza se tér,
megszül, és meghal, és elhagy.

Az én értelmezésemben ez a vers a biztonságról, a szeretet, a ragaszkodás, az intimitás, az egymásra figyelés, a játékosság folyamatos igényéről szól, és az egyedül maradás félelméről, a szorongásról, valamint a létezésben rejlő szükségszerű magányról, egyéniségünk és egyediségünk zártságáról. Versfilmet készíteni ebből a versből azért nehéz, mert a költemény az elejétől a végéig felvonultat egy feszültséget adó, fokozható ellentétsort. Ezt a jól működő mechanizmust, ezt a feszültségteljes ellentmondásosságot nem szabad megszüntetnünk, kioldanunk, hiszen ez, és az ebből fakadó dinamika élteti − mint a szívritmus az embert − a verset.

Vegyük újra a vers első részét, majd utána megosztom, hogy milyen képeket ihlettek bennem ezek a sorok: „Elárul és elhagy. / Kilök magából és elhagy. / Önmagát adja ennem és elhagy. / Ringat és elhagy. / Talpam simogatja, fenekem törüli, hajamat fésüli, elhagy. / Orrom az illatát issza, ölel: / „Soha nem hagylak el!” Elhagy. / Áltat, mosolyog, súgja: „Ne félj!” / Félek és fázom, és elhagy.”

Részlet a Mire megjössz (Pilinszky János) című versfilmből

Ezeket a sorokat egy kiegyensúlyozott, szép férfihangon halljuk. A verssorokban kibomló félelmet a versmondás nem fokozza, viszont azzal, hogy a versmondásnak majdnem végig egy nagyon feszes ritmust adunk, mint egy már-már zsolozsmaszerű belső monológnak, ezzel minimálisan érzékeltetjük a félelmet. A kép pedig, amit ezekhez a sorokhoz társítok, az a legelején a sötétből, illetve a homályból megjelenő és kitisztuló, élesedő nőnek az arca. A nő, lényegében az anya, mintha csecsemője fölé hajolna, úgy kacag neki, gügyög hozzá, becézi, játszik vele, simogatja. Ezután elsötétül a kép és a következő sorokat („Este lefekszik az ágyra velem, / azután kioson és elhagy. / Nagy, meleg, eleven, fészekadó, / csókol és dúdol és elhagy./ Cukorral tölti a két tenyerem, / tessék, ehetem: elhagy. / Sírok és ordítok, úgy szorítom: / foghatom, üthetem, elhagy.”) egy öt-hat éves gyerek szemszögéből látjuk. Ugyanaz a nő áll „velünk” a buszmegállóban, kedvesen beszél hozzánk, el-elfordul, végig az arcát nézzük az alacsony szemszögből. Ezek alatt is a korábbi felnőtt férfihangot halljuk. Az utolsó elhagy szó előtt megáll előttünk a busz, odanézünk, és kinyílnak az ajtók.

A következő képegység alatt ezeket a sorokat halljuk, ugyancsak a megszokott férfihangtól: „Csukja az ajtót és hátra se néz, / nem vagyok senki, ha elhagy. / Várom, ahogy remegő kutya vár: / jön, ölel, simogat, elhagy./ Ő kell, mert nélküle élni halál, / felemel, melegít, elhagy. / Ketrec a karja, de ház az öle, / vágynék vissza, de elhagy. / Egy csak a lecke: nem ő vagyok én, / idegen, idegen, elhagy.” Ezek alatt viszont egy szép fiatal lányt látunk mezítláb kilépni a fürdőszoba ajtaján, kis majó, könnyed, világos színű szoknya van rajta, kedvesen cseveg velünk, szerelmesen néz ránk, közben vizes haját rendezi, majd esetleg véleményünket kérdi, hogy jó lesz-e az a csinos ruha, amit előkészített és felmutat nekünk – nem halljuk, hogy pontosan mit kérdez, mindezt a testbeszéde fejezi ki számunkra.

A következő sorok előtt az előbbieknél hangsúlyosabb váltás következik. A megszokott férfihangot felváltja egy öreg férfi szikárabb vagy darabosabb, nyersebb és lassú, nyugodt, tempóban töredezett hangja. A korábbi feszes ritmus sehol, az öreg szüneteket tart, a versmondás teljesen hétköznapi beszéddé, nagyotmondássá, okoskodássá válik emberi mellékhangokkal. Előttünk pedig egy tehén oldala, hasa jelenik meg, majd lassan oldalra fordulva a tehén tőgyét látjuk, ahogy az öreg feji, majd az öregre nézünk. Ezalatt a következő sorokat halljuk: „Ott a világ, lesz más, aki vár! / Lesz majd benne, kit elhagyj. / Csukd be az ajtót, vissza se nézz: / várni a könnyebb, menni nehéz, / lesz, ki elárul, lesz, ki elárvul, / mindig lesz, aki vár, aki fél, / mindig lesz, aki vissza se tér, / megszül, és meghal, és elhagy.” Az utolsó szó kimondása után (kamera) tekintetünk visszafordul a tehén tőgyére. Az öreg befejezi a fejést, még a tehéntőgyet látjuk, majd halljuk, hogy az öreg kihajtja a tehenet, és felnézve látjuk a tehén farát, ahogy kisétál az istállóból. Vége.

Részlet a Mondom neked (Pilinszky János) című versfilmből

Most illene megindokolnom, hogy miért ezeket a képeket gondolom találónak. Részben meg is tudom indokolni, de van egy rész, amit nem tudok, mert csak érzem, hogy ez a felvázolt filmterv ehhez a vershez (talán) így működőképes (lesz).

Az első részben már-már egyértelmű, hogy miért idézi meg az anya képét, a második részt – amelyben egy nagyobb fiú szemszöge jelenik meg – a „cukorral tölti a két tenyerem” sor „kérte”, hiszen egy csecsemőnek még nem, de egy nagyobb fiúnak már kerül a markába édesség. A kedves és/vagy élettárs feltűnése ugyancsak egyenes vonalú folytatása az anya–fiú kapcsolatnak. Az utolsó rész erős váltását pedig számomra a majdnem közhelyességig általánosuló kijelentések sorozata teszi indokolttá. Persze, mondhatná a férfi is egyfajta önbátorításként, hogy ez van, ez lesz, tovább kell lépni, ilyen az egész, és kész, el kell fogadni, bele kell törődni, vagy nem kell foglalkozni azzal, hogy előbb-utóbb vagy bármikor Ő, a szerető társ és lényegében mindenki: elhagy(hat). Azért nem hagynám ezt a részt a fiatal férfi „szájában”, mert az nyomatékosítja azt a nézetet, miszerint: nem lehet csak úgy elfogadni, nem lehet csak úgy továbblépni, elfelejteni, beletörődni ebbe. Az ösztön, a vágy, valami nagyon elementáris érzés azt sugallja, hogy valakihez tartozni kell, valakit nagyon közel kell engedni, nagyon be/el kell fogadni – mert addig nincs megnyugvás, csak nála, vele. Sőt, a vers arról is szól, hogy még akkor is, amikor és amíg ott van a társ, és minden tökéletesnek, harmonikusnak látszik, az alatt is bennünk van az elvesztés szorongása, akkor sincs megnyugvás. A megnyugvás csak röpke és igen kegyelemteljes pillanat.

Az utolsó rész merészebb váltását számomra az is indokolttá teszi, hogy míg a csecsemő, gyerek és felnőttkor képei sugárzó, pozitív képek (voltak), amelyek az egymásra figyelésről, gondoskodásról, szeretetről szólnak, addig ezzel ellentétben ez az utolsó részben az idős és a fiatal férfi között nagyobb a távolság, és valami keserűség, szomorúság ül a levegőben. Az első részek látszólag mozgalmasak, feszesek, a vége statikusabb és széteső dinamikájú.
 

Részlet a Véletlen (Lacfi János) című versfilmből

Ennyit mondhatok erről a versről, és a belőle „táplálkozó” versfilmről. Ugyanakkor hangsúlyozni szeretném, hogy ez csak egy lehetséges értelmezése, „feldolgozása” a versnek, ezen kívül számos egyéb megoldás lehetséges. Mi magunk is készítettünk már egy versfilmötletre két hasonló szerkezetű, de üzenetében más versfilmet. Amit mi ezekkel a versfilmekkel lényegében üzenni akarunk, az nem az, hogy mindenki, aki a versfilmet látja, a mi értelmezésünkért rajongjon, hanem azt szeretnénk üzenni, hogy a klasszikus és kortárs, magyar és nemzetközi költészet végtelenül varázslatos helye a találkozásoknak. A költők művészien, újszerűen vagy játékosan megfogalmazott érzéseiben és gondolataiban a saját világunkra találhatunk, és megerősödhetünk vagy feloldódhatunk benne. Nyilván azt is reméljük, hogy egy-egy versfilmünkkel konkrétabban is megragadjuk a nézőt: nem egy túlértelmezett, puszta ábrázolással lebutított művet szeretnénk kínálni, hanem a vers adott témájával harmonizáló, képileg művészi igényességű, (kissé) provokáló, kérdések felvetésére ösztönző, inspiratív alkotást.

Jegyzetek

    1 Györgyjakab Enikő, Bodolai Balázs és Varga Csilla színészekkel dolgoztunk a Kolozsvári Színháztól, és közös projektünk van Marosán Csabával. Továbbá együtt dolgoztunk Molnár Bence színésszel és néhány színművészeti hallgatóval (Albert-Nagy Ákos István, Buchmann Wilhelm, Zongor Réka, Román Eszter). Továbbá állandó munkatársunk Páll András zenész, zeneszerző.

    2 Az írás születésének idején egyelőre a versfilmek egy kis része nézhető meg a Youtube közösségi portálon. Pilinszky János Mondom neked, a Juhász Gyula Őszi altató, Pilinszky János Mire megjössz, Háy János Csigák a triászból, és Simonyi Imre Eszembe jutott című verséből készült versfilmekről van szó. Terveink szerint hamarosan az összes kész versfilmet megosztjuk.

Új hozzászólás