– Mióta foglalkozol közművelődés szervezéssel?
– 1986-ban kezdtem a pályámat a bodrogkeresztúri (Borsod-Abaúj-Zemplén megye) Faluházban. Több mint 30 év elteltével belegondolva, máig sem értem, hogy volt bátorságom 21 éves fejjel elvállalni egy, éppen akkor újonnan épített intézmény vezetését. Akkortájt nem sokat gondolkodtam ezen, állást ajánlottak, szolgálati lakással, belevágtam. Nagyon jó iskola volt, hiszen a közművelődés minden területével kellett foglalkoznom, a székek cipelésétől a rendezvényszervezésen át a kisebb kulturális csoportok menedzseléséig. Az azóta eltelt 30 évben foglalkoztam múzeumvezetéssel, kiállítások rendezésével, szerveztem népfőiskolát, vezettem megyei kulturális szolgáltató intézményt. Jelenleg a Sárospataki Képtár igazgatója vagyok. Számtalan nyomdai kiadványt gondoztam, ma is részt veszek a Zempléni Múzsa folyóirat kiadásában.
– Magyarországon a kommunista rendszerben is volt népművelő képzés a főiskolán. Miben különbözik az akkori és a mostani népművelő munkája?
– A kommunista diktatúra végnapjai idején a központi hatalomnak már nem volt ereje közvetlenül befolyásolni a települési közművelődési munkát. A terepen dolgozó népművelőknek elsősorban a helyi hatalmasságokra kellett figyelniük. Sok helyen azonban ez sem volt túl zavaró. Leginkább a lakosság, a közönség igényei voltak a mérvadóak. Ha a napi munkában nem foglalkoztunk közvetlen politizálással, nem nagyon szóltak bele abba, hogy mi történik egy-egy kultúrházban. Nyilvánvaló, hogy ez helyenként változó volt, hiszen egy nagyvárosban a politikai befolyás másképp csapódott le, mit azon a helyen ahol én dolgoztam.
Akkoriban a kultúraközvetítés körülményei is másak voltak. A televízión kívül nemigen volt konkurenciája a helyi közművelődésnek. Az internetről még nem is hallottunk. Nyilvánvaló, hogy az emberek igényei nem voltak ilyen sokrétűek, mint manapság.
A mai népművelő számára sokkal nagyobb kihívást jelent az érdeklődés felkeltése, vagy annak kipuhatolása, hogy milyen kultúrigény van egy-egy településen. A körülöttünk lévő világ sokkal „zajosabb” lett, nehéz átlépni az érdeklődés küszöbén. Másfajta programokra van szükség, amelyeket másféle módon és eszközökkel kell népszerűsíteni. Ha úgy tetszik, egy mai népművelőnek sokkal tájékozottabbnak kell lennie, ezt nemcsak a világról való tájékozottságra értem, hanem arra is, hogy ismernie kell például a gazdálkodás, vagy éppen a marketing modern módszertanát is.
Ugyanakkor a világ sokkal színesebb lett. Ezt nemcsak a lehetséges programok sokszínűségére értem, hanem például arra is, hogy a munka módszertana több alternatív lehetőséget is felvet egy-egy program vagy folyamat megszervezésekor.
Egy dolog azonban nem változott: ha valaki sikeresen akarja végezni ezt a munkát, nap mint nap figyelnie kell a közösségére, közönségére. Folyamatosan új és új ötleteket kell kipróbálnia.
– Tavaly a Magyar Népművelők Egyesületének (MNE) az elnöke lettél. Szólnál néhány szót az Egyesület történetéről?
– A Magyar Népművelők Egyesülete 1979-ben alakult. Akkoriban azon kevés társadalmi szervezetek közé tartozott, amelynek működését engedélyezte a kommunista hatalom. Az adott politikai körülmények között mindig is a népművelők szakmai érdekképviseletét tartotta szem előtt. A ’80-as évek tevékenységéről viszonylag kevés feldolgozott információnk van, azonban azt tudjuk, hogy az Egyesület mindvégig progresszív erőt képviselt az adott politikai körülmények között. A letűnt szocializmus éveiben többek között ennek volt köszönhető, hogy a magyar közművelődési rendszer művelődési házai amolyan ellenzéki bázisfélék lettek. A ’80-as évek végén rengeteg ellenzéki csoportosulás működése köthető ezekhez az intézményekhez.
A ’90-es évek közepétől az MNE-ben hangsúly a szakmai érdekképviselet irányába tolódott el. Az utóbbi években az Egyesület kezdeményezései inkább a szakmai tájékozódás megkönnyítését célozták. Rendezvényei egyszerre igyekeznek szolgálni az innovációt, illetve a kapcsolattartás fórumai is egyben.
– AZ MNE milyen kapcsolatokat épített ki a Kárpát-medence különböző történelmi régióiban működő kulturális intézményekkel? Milyen jövőbeni elképzelések vannak Erdély irányában?
– Az MNE változó intenzitású, elsősorban a személyes ismeretségeken alapuló kapcsolatokat alakított ki a határon túli magyar szervezetekkel. Ennek legfontosabb rétege az a megyei tagszervezetekhez kötődő, határ menti együttműködés, amely természetszerűleg alakult ki az egyes államhatár mentén található megyék között. Országos szervezeti szintű szisztematikus kapcsolatépítés csupán az utóbbi néhány évre visszamenőleg követhető nyomon. Ez elsősorban a Kecskeméten minden évben megrendezett Kárpát-medencei magyar kulturális szervezetek találkozójához köthető. A hetedik éve tartó találkozósorozat áttörést azonban nem hozott. Az Egyesületben mostanra érett meg a szándék arra, hogy a határon túli magyar területeken dolgozó kulturális ernyőszervezetekkel rendszeresebb együttműködést alakítson ki.
Természetszerűen adódott, hogy legelőször ezt a folyamatot az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesülettel való együttműködésben teljesítsük ki. Hiszen az EMKE a Kárpát-medencében működő legnagyobb magyar kulturális szervezet. Ehhez persze hozzájárul az is, hogy személy szerint ezzel a szervezettel van a legsokrétűbb kapcsolatom. Az EMKE legutóbbi közgyűlésén megállapodtunk Széman Péter elnök úrral, hogy egy éven belül egy átfogó együttműködési megállapodást dolgozunk ki a hosszú távú közös munka kereteinek meghatározására.
– Az EMKE tiszteletbeli tagja vagy, valamint aktív részese voltál és vagy az utóbbi időben a romániai magyar házak közötti kapcsolatépítő folyamatoknak. A Kovászna Megyei Művelődési Központ régiós kulturális stratégiájának a kidolgozásában is részt vettél. MNE- elnöki munkádban milyen mértékben tudod majd hasznosítani az eddig szerzett erdélyi művelődésszervezői tapasztalataidat?
– 1995 óta folyamatos kapcsolatot tartok fenn az erdélyi közművelődés különböző szervezeteivel. Ez a folyamat még az EMKE égisze alatt a Romániai Magyar Népfőiskolák és Közösségfejlesztők Társasága alakulásakor (1994) kezdődött, amely intézmény később Romániai Magyar Népfőiskolai Társaságként kapott jogi státust. Az eltelt több mint 20 évben változó intenzitással mindig részt vettem valamilyen magyar-magyar együttműködést megmozgató programban. Az utóbbi tíz évben ez a közös munkálkodás napi szintű intenzív kapcsolattá alakult. A Magyar Házakkal való közös munka, amelyet az Észak-Magyarországi EMKE képviselete keretei között folytatok kollégáimmal, sem intenzitásában, sem szakmai tartalmában nem kevesebb, mint az itthoni intézményekkel működő kapcsolattartás.
Abban, hogy az EMKE és az MNE kapcsolatait magasabb szintre emeljük és szisztematikusan tervezzük, nagyban segíti, hogy az előbb említett közös munka során jól megismertem az erdélyi magyar közművelődés mindennapjait, az egyes Magyar Házak munkájának körülményeit. Számomra például rendkívül fontos az az ismeret, amely a szórványban történő művelődésszervezés sajátos körülményei között zajlik. Szintén fontos tapasztalás volt az a kitartás és hihetetlen innovációs kedv, amely képessé teszi az erdélyi magyar közművelődés szakembereit a magyar kultúra mindennapi ápolására, a közösségek megtartására. Személyes tapasztalatom, hogyha ezt a magyarországi művelődésszervezőknek megmutatjuk, egészen más megközelítésben látják a magyar-magyar kulturális kapcsolatok mindennapjait és jövőjét. S talán a saját munkájukat is.
– Miben látod ennek a kulturális kapcsolatnak a lehetőségeit és gondjait?
– A kommunizmus évtizedeiben mindannyian magyarok maradtunk, ez nagy eredmény. Néhány kelet-európai nép sajnos nem volt ennyire szerencsés. Ugyanakkor kiesett a közös emlékezetből jó néhány évtized. Itt nemcsak arra gondolok, hogy 30 év erdélyi magyar kultúrájáról alig van információja a magyarországi értelmiségnek, hanem arra is, hogy az elmúlt évszázadok erdélyi történelmét is igyekeztek elfeledtetni a magyarországi köztudattal. Rengeteg tévhit, félinformáció él ma is még a képzettebb magyar értelmiségiek körében is Erdéllyel kapcsolatban. Sokszor találkozom a pátosszal vegyes lesajnáló érzelmi hozzáállással, amely akadályozza a tisztánlátást az itt élők múltját és jelenét illetően. Azt hiszem, hogy ha mind az erdélyiek, mind a magyarországiak jobban megismerik egymás mindennapi kulturális életét, napi gondjait és lehetőségeit, helyreállhat az az egységes gondolkodás, amely általában jellemezheti a magyar kultúrát a Kárpát-medencében. Ez természetesen nem csupán Erdélyre, hanem a trianoni döntéssel elszakított minden magyar lakta területre is igaz lehet. Ha Magyarországról tekintek erre a folyamatra, ez valamiféle lelki megújulást, a történelmi megbékélés lehetőségét is magában hordozza.
A veszélyeket illetően: túllépve az előbb említett cukormázas pátoszon, díszmagyarkodáson, legokosabb, ha megkérdezzük azokat, akik e közeledési folyamatban kulcsszerepet játszanak, magukat a kultúraközvetítőket. A legutóbbi kecskeméti találkozón, egy műhelybeszélgetés keretében volt erre mód. Függetlenül attól, hogy a kollégák mely határon túli területről érkeztek, mindannyian egybehangzóan a napi politikai érdekeknek való kiszolgáltatottságot említették. Azt, hogy az elmúlt több mint 25 évben mind az anyaországi, mind pedig az utódállamok politikai elitje nem hosszú távú stratégia mentén, hanem a napi aktuálpolitikai érdekek alapján döntöttek olyan kérdésekben, amelyek a határon túli magyarságot érintették.
