Magyarózd népzenéje Horváth István gyűjtései tükrében

Amikor először vettem kézbe és röviden átnéztem Pávai István könyvét, feltűnt, hogy az eddigi gyakorlathoz képest nincsenek benne kották. A főcím ugyanis arra engedett következtetni, hogy olyan tudományos kiadványt tartok a kezemben, amelyben – a többihez hasonlóan – a népdalok, hangszeres darabok elsősorban kották (és dalszövegek) formájában jelennek meg, továbbá zenei mutatókat, táblázatokat tartalmaz, és főként zenészekhez, méghozzá népzeneértőkhöz szól (Lásd pl. Jagamas János Magyaró énekes népzenéje, Kriterion, Bukarest, 1984.). Erről első találkozásunkkor meg is kérdeztem a szerzőt, hiszen nekem elsősorban zenészként, hiányérzetem volt. A Pista válasza egyértelmű volt: a dallamok a DVD mellékleten hangzó anyag formájában megtalálhatók. Egyébként is, az olvasók nagy része nem érti a kottát. Ezt az álláspontot magamévá téve át kellett értékelnem az ilyen és hasonló kötetek iránt támasztott elvárásaimat, és igazat adtam a szerzőnek: ha az a célunk, hogy a könyv minél szélesebb közönséghez eljusson, akkor felesleges terhelni azt kottákkal és olyan részletekkel, amelyeket csak a zenészek értenek. Ezt a célt erősíti, hogy a könyv kétnyelvű (magyar és angol).

Így eredeti szándékom tárgya is változott: ezek után már nem a szó szoros értelmében vett könyvismertetőt kellett írnom (maga a nyomtatott kötet ugyanis csak kis részét képezi a teljes anyagnak). Amint áttekintettem a könyvhöz csatolt DVD-ROM-ot is, rájöttem, hogy ez nem csak hangzóanyag-melléklet, hanem a könyv szerves része. Így ismertetőm inkább könyv- és DVD-ROM ismertetőnek minősíthető.

A teljes anyag tulajdonképpen négy részre tagolódik:

− bevezető tanulmány és irodalom

− példatár és helységnévmutató

− dallamcsoportok (zenei rendezés)

− mellékletek (térképek, képek, doku­mentumok).

Ezek közül az első kettő a könyvben is megtalálható, a többi csak a DVD-ROM-on (illetve egy térkép és néhány fénykép a könyvben is). Utóbbin egy kereső is található, amellyel különböző szempontok szerint lehet rákeresni bizonyos dallamokra. Az adatközlők névsorára is itt leltem rá.

A bevezető tanulmány elején Pávai személyes vallomását olvashatjuk a magyarózdi népzenével való találkozásáról. Ez 1976 tavaszán történt egy bukaresti tévéfelvétel alkalmával, melyben Panek Kati (Horváth István unokája) énekelt magyarózdi dalokat egy, a vidéken akkoriban muzsikáló zenekar kíséretében. Pávai számára, mint írja, „azért is emlékezetes ez a bukaresti szereplés, mert ez volt az első alkalom, hogy akkor formálódó muzikológusként, népzenekutatóként a tévénézők nyilvánossága előtt bemutathattam egy erdélyi kistáj, a Kutasföld népzenéjét, a zenei felvételek bejátszása előtt. A bukaresti tévéfelvétel volt az az alkalom, ahol nagyobb nyilvánosság elé került Magyarózd, illetve a Kutasföld népzenéje, mégpedig hangszeres formában is.”

A második fejezetben megismerkedhetünk Horváth István néprajzkutatói hitvallásával. Ebben és a további fejezetekben Pávai sokat idéz Horváth István könyvéből (Magyarózdi toronyalja. Írói falurajz. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1971,), illetve egyik cikkéből (Átgondoltabban, szervezettebben. Művelődés, 9. sz., Kolozsvár, 1971.). Íme, néhány jellemző részlet az író tollából: „A slágert nem azért énekli szívesebben a falusi legény, mert inkább a szívéből fakad, mint a félrevetett helyi népdal, hanem azért, mert a sláger »úri«, a másik meg »csak olyan régi, paraszti ének«. Ugyanez a helyzet a népi táncot tekintve is…”. A népies giccs és a folklór alapú színpadi műkedvelés viszonyáról a következőket írja: „Pontosabban meg kellene határozni célját, funkcióját ezeknek a fesztiváloknak, műkedvelő előadásoknak, tudni azt, hogy mi a célunk a szigorúan eredeti, helyiek által énekelt, táncolt, viselt dolgokkal, mi a már művi betanított, vagy éppen témás táncokkal, a már nem eredeti, csupán imitált népviselettel, s az eredeti népit népiként, a másikat, mint művi, nem eredetien népit kihangsúlyozva a műsorban is el kellene különíteni egymástól.” Mennyire igazak még ma is a hiteles paraszténekesek által megszólaltatott népdalok és az ún. „revival” mozgalom énekesei által betanult dallamok előadásmódját, átélését és hatását fejtegető megállapításai: „A népdalkincs azért mennyiségileg nem csökken a faluban, csak már a technika, s nem az emberi szív rögzítésében van a többje. Szállítják a rádiók, televíziók, lemezek.”

A „magyar városias hatások, különösen a polgárosulás különböző hullámai, késve és kisebb mértékben értek el ide” – írja Pávai –, ezáltal „itt egy régiesebb, s területileg jobban differenciált kultúra hagyományozódott egészen addig, míg az iparosítás, a rádió, tévé és egyéb csatornák globalizáló hatása nem alakította át a kulturális igényeket olyan mértékben, hogy ott már nem beszélhetünk hagyományról, hanem csupán a globális városi kultúra folyamatos, változatlan átvételéről.”

A szerző külön fejezetet szentel a vidék belső tagolódásának bemutatására. „A Maros-Küküllők vidéke a magyar tánc- és zenefolklór tekintetében több kisebb tájra tagolódik: Erdélyi Hegyalja, Kutasföld vagy Hegymegett, Vízmellék és Közép-Maros vidéke.” Mindenik kistájat külön-külön tárgyalja, kitérve a falvak, a táncrend, a táncnevek, a táncdalok és az ott valamikor muzsikáló zenekarok bemutatására.

Újabb fejezetben összesíti a Maros-Küküllők vidékének eddigi kutatásait. Az első gyűjtések a (múlt) századfordulón történtek. Ezekben a népdalok csak szöveges formában jelentek meg, magyar vonatkozásban Lázár István (1899) és Mailand Oszkár (1905) tollából. A továbbiakban a szerző számba veszi a vidéken jóval később folytatódó kutatásokat, mind a gyűjtések, mind pedig a nyomtatásban megjelent adatok vonatkozásában. Itt kapnak helyet Jagamas János (a Román Akadémia Kolozsvári Folklór Archívuma munkatársának) idevonatkozó megjegyzései is. A következő fejezetben tárgyalja a korai magyarózdi gyűjtéseket, melyek közül a legfontosabbak Jagamas és kutatócsoportja (1951-től kezdve), Szabó Csaba (1963), Timár Sándor (1968), Martin György (1969) és Varga Zoltán (1973) gyűjtései. Horváth István, Varga Zoltán kivételével, mindannyiuk munkáját segítette. Gyűjtéséről és ennek szakszerűségéről Pávai a következőket írja: „Nem tudjuk pontosan, hogy Horváth István mióta gyűjtötte szülőfaluja népköltészetét. Feltehető, hogy Jagamas érdeklődése további ösztönzést adott ehhez a munkához. (…) Akár kapott eligazítást Jagamastól, akár csak elleste tőle a módszer egy-egy elemét vagy »józan paraszti ésszel« maga jött rá, Horváth István a szakszerűség elvét munkája alapjának tekintette, s annak nemcsak közművelődési, hanem tudományos hasznára is gondolt. Ez derül ki ugyanis a következő mondataiból: »Elgondolkoztam rajta, hogy mind román, mind magyar vonatkozásban rendelkezésre áll hazánk nyelvatlasza. Az atlaszban izoglosszák jelzik a nyelvi tájjellegeket. Milyen izgalmasan érdekes volna a népdal, népművészet, népi tánc kutatás ezeken a nyelvi izoglosszákon belül, és az elkészült térképeket egymásra vetíteni. Érdekes felfedezéseknek lehetnénk részesei. Tudom, hogy mindez óriási munkát jelentene. De következetesen módszeres kutatást más alapokon nem tudok elképzelni«.”

A fejezet további részében Pávai részletesen bemutatja a fellelhető magyarózdi hangfelvételek anyagát, előbb a Horváth István gyűjteményéből fennmaradt hangszalagokat, majd a további gyűjtőktől származó anyagokat (kivételt képez a Jagamas János és csoportja által gyűjtött anyag). Horváth István hangszalagjai esetében valószínűsíti bizonyos szalagok másolat-jellegét. A felvételek bemutatásánál megnevezi az adatközlőket, utal a szalagok hangzásbeli minőségére, idéz a gyűjtők bemondásaiból, illetve idevonatkozó részleteket közöl Horváth István könyvéből. A fejezet végén a zenekarok hangszereinek hangolását is bemutatja. Íme, egy idézett részlet, melyből képet kapunk a gyűjtés módszeréről is: „Sajátos módon kezdtem a gyűjtéshez. Módszerem nem az adott szakmára képesített tudományos kutató módszere volt. Ez azonban nem zárta ki azt, hogy szigorú igényességgel ragaszkodjam a túlnyomórészt belülről ismert anyag mindenben hiteles rögzítéséhez.” „Évekig gyűjtöttem a szövegeket. (…) Az összes fellelhető szöveg birtoklása után kezdtem a tömeges dallamgyűjtéshez.”

Pávai egy újabb fejezetben mutatja be a zenés műfajokat és zenélési alkalmakat. Ezek külön alfejezetekben kaptak helyet.

A gyermekmondókák kapcsán Horváth Istvánt idézi: „Gyermekjátékdalok Magyarózdon ma már alig ismertek…” A példatárban összesen öt van belőlük. Az alfejezet végén Pávai megemlíti, hogy a gyűjtő szükségét érezte a falu harangjának „szavát” is magnószalagra rögzíteni.

Az altatódalt és a siratót Horváth István szerint rokon dallamra énekelték. A dallam és a szöveg nemegyszer „siratózásba” csapott át. „Így volt ez a régi időktől fogva minden népdallal Magyarózdon, és így volt bizonnyal általában is. Minden ritmizált szöveg, minden dallam címezve volt valakihez vagy valamihez, s az egyén kivételes érzelmének a közösségbe való átplántálását, feloldódását szolgálta a szöveg és a dallam…” Jagamas 1951-ben a következőket írja Magyarózdra vonatkozón: „A siratás mai napig kötelező erejű.” A példatár négy halottsiratót tartalmaz, ezen felül a DVD-ROM-on egy hangszeres halottkísérőt is találunk.

Az átkozódó nótáknak és a keserveseknek Horváth István kiemelt szerepet tulajdonít. Ezek tükrözik a falusi ember lelkének rezdüléseit. Nagyanyja keserves-előadásáról írja: „Sajogva szakadnak fel szívéből az ősrégi keservesek, melyeknek dallamai távoli századok, ha nem évezred mélyéből fakadnak.” A példatár 26 keservest és 5 átokdalt tartalmaz.

A balladák műfajával párhuzamosan mutatja be a szerző a fonó szokását is. Jagamas leírása szerint Magyarózdnak az 1950-es évek elején „Rendes fonóélete van”. Kövnyvében Horváth István ezt írja: „Az összegyűjtött balladák közül kettő helyi, illetve környékbeli alkotás, s még sehol se közölték.” A példatárban hat balladát találunk.

A zenés katonakísérést, a sorozáshoz kötődő szokásvilágot a szerző Horváth István plasztikus költői leírását idézve mutatja be. „A bevonulás drámai óráit az egész falu éli. Sír, zúg a falun végig a »Vágják az erdei utat, viszik a magyar fiúkat«.” A példatár 14 katonadalt tartalmaz, a CD-ROM-on további 3 hangszeres katonakísérőt hallhatunk.

Bár a könyv példatárában nem találkozunk lakodalmi szokásokhoz fűződő dalokkal, Pávai mégis egy alfejezetet szentel a lakodalomnak. Megjegyzi, hogy ezek a szokások már kivesztek Magyarózdról. „A magyarózdi lakodalom szinte minden mozzanatában jelen van a zene, s igen gyakran a tánc is” – írja. A továbbiakban a menyasszonytánc leírását idézi Horváth István tollából. A DVD-ROM példatárában 5 lakodalmi indulót (székelyverbunkot) találunk.

A régi magyarózdi táncos alkalmakat, a kaláka intézményét a szerző Jagamas leírásából idézi, aki megállapítja, hogy „A régi táncszokások felbomlottak”. „A cigányfizetéses kaláka az első világháború végén megszűnt. A csűrfizetéses kaláka 1940-41-ben maradt el. A válykoló kaláka (a favázas ház falának vályoggal való beverését kalákában készítették) mai napig megvan. Az egész falu részt szokott venni. Szegődött zenészek vannak. A kalákában a dolgozók ételen, italon kívül mást nem kapnak. Aratásnál, szántásnál, trágyahordásnál is rendeznek kalákát.” A karácsonyi tánc szervezését Horváth István tollából idézi. Karácsony „Másodnapján már reggeltől kezdődött a tánc. A lányok ekkor tették szívbéli szeretőjüknek a csillogó, rezesművirág »rézbokrétát«.” A vasárnapi tánc leírása ugyancsak Horváth István tollából származik. „Magyarózdon emberemlékezet óta, a második világháborúig, a fiatalság találkozó helye és alapvető szórakozási tere nyáron a vasárnapi tánc volt.” A könyv példatára három karácsonyi köszöntő dallamot tartalmaz, a DVD-ROM-on ezeken kívül további két hangszeres darab található.

A táncos alkalmak és szokások után következik a táncok leírása. Ebben az alfejezetben Pávai megkülönbözteti és párhuzamosan bemutatja a szakirodalomban használt elnevezéseket és a helyi változatokat, értelmezve a Horváth István által használt kifejezéseket. A régi táncciklus táncai a következők: pontozó, lassú pontozó (helyi nevén ritka vagy öreges pontozó), ezeket női körtánc kísérte. Ezután következtek a páros táncok: a lassú páros tánc (helyi megnevezése öreges csárdás, lassú), a lassú csárdás (helyi nevén egyszerűen csárdás) és a gyors csárdás (helyi elnevezése egylábú).

A szerző külön alfejezetben mutatja be a „kátazás” (kiáltozás) és a rikótozás szokását, melyeket szakmai kifejezéssel táncszóknak nevez. Előbbi a legények szokása, mely a páros táncokban volt használatos, utóbbi viszont a lakodalmi szokásokhoz kötődik és a menyecskék ajkán szólalt meg. A rikótozás rendszerint pajzán, tréfás szövegekből állt. A könyvben itt, Horváth István csoportosítása alapján külön kategóriákba szedve kap helyet az 58, többnyire kétsoros táncszó. Ezeken kívül a példatárban és a DVD-ROM-on még néhány táncszóval találkozunk, melyek a táncos-hangszeres felvételek hátterében szólalnak meg.

Az utolsó alfejezet az egyéb zenés szokások és műfajok bemutatását tartalmazza. A buduhálajárás nevű farsangi maszkos alakoskodó szokáson kívül „Horváth István újesztendő napi csattogtatás szokását, lakodalmi marsot (esketői indulót), kántálót, halotti keservest, halotti marsot és más, a régi Magyarózd zenei világához tartozó műfajokat is említ írói falurajzában” – írja Pávai.

A bevezető tanulmány utolsó fejezete a hangfelvételek válogatásáról és közreadásáról szól. Fontos megjegyezni, hogy Pávai a Horváth István által közölt népdalszövegek illusztrálására esetenként több változatot válogatott ki. „A népdalok lényegéhez tartozó jelenség ugyanis, hogy egy dallamra többféle szöveget is énekelnek, és maga a dallam is minden előadás alkalmával kissé másként hangzik. Ennek figyelembe vétele nélkül egyes műfajok folklór jellege értelmezhetetlen. Emiatt jelen válogatásban minél több dallamot adtam közre több változatban” – írja. Horváth István gyűjtését kiegészítette hangszeres dallamokkal is, melyek a hangzó példatárban külön helyet kaptak.

A példatár tulajdonképpen két változatban van jelen a kiadványban. A könyvben a dalszövegek egyik része irodalmi műfajok szerint van csoportosítva: balladák, szerelmi dalok, átokdalok, keservesek, tréfás dalok, táncdalok, táncszók, mulató nóták. Ezeket követik a naptári év szokásaihoz tartozó karácsonyi köszöntő énekek, majd az emberi élet fordulóihoz kötődő gyermekjátékdalok, katonadalok és halottsiratók, összesen 116 dalszöveg. A CD-ROM-on is ugyanilyen sorrendben találjuk az ugyanezekhez a szövegekhez tartozó dallamokat, bár utóbbiak itt-ott még kiegészülnek egy-egy újabb dallammal, változattal, műfajjal vagy alkalommal (elsősorban hangszeres darabokkal). Ilyen például a naptári ünnepekhez kötődő „kalákába hajtó”, valamint az emberi élet fordulóinál a lakodalmi induló. A hangzó példatárat a tánctípusok, táncrendek zárják (ezek hiányoznak a könyv példatárából). A darabok száma összesen 196, de a CD-ROM példatára ennél jóval több adatot tartalmaz, hiszen – főleg a hangszeres darabok esetében – egy tánc vagy folyamat több dallamból is áll(hat).

A példatárakban olyan (irodalmi) műfajok is helyet kaptak, melyek a bevezető tanulmány Zenés műfajok, zenélési alkalmak Magyarózdon fejezetben nem szerepelnek. Ilyenek a szerelmi dalok és a tréfás dalok. A táncdalok és mulató nóták pedig (a táncszókkal együtt) a hangszeres felvételeken hallható énekeket tartalmazzák. A hangzó példák között viszont nincs altatódal. A dallampéldák a következő adatokat tartalmazzák: adatközlő neve (az előadásmód megjelölésével: ének, hegedű, háromhúros kontra, bőgő stb.), életkora vagy születési éve, gyűjtő neve, a gyűjtés időpontja, a hanghordozó archívumi jelzete, az adat helye a szalagon (óra, perc, másodperc).

A tanulmány végén egy 51 címből álló irodalom található.

Pávai István könyvének olvasása közben úgy éreztem, mintha megállt volna az idő, és visszakerültem volna abba a korba, melyben ezek a népdalok megszólaltak. Sőt, megérintett az az időtlenség, melyből ezek ránk maradtak. „Paraszti múltamban – s ez a múlt, őseim révén, messzi századokba nyúlik – közvetlen s részben közvetett módon, minden szokást, hiedelmet megéltem, amit e könyvben leírtam… Harmincegy éves koromig parasztként laktam, dolgoztam Magyarózdon. Sohasem szakadtam el szülőfalumtól…” – írja Horváth István.

Pávai könyve olyan kulturális érték, amely az elmúlt évszázadokat, évezredeket hozza el otthonunkba. Szeretettel ajánlom minden olyan olvasónak, aki lelke mélyén rezonál a magyar hagyománnyal, Horváth Istvánnal együtt fontosnak tartja e hagyomány megőrzését, és sohasem szeretne elszakadni tőle.

Új hozzászólás