Kuruckori kászoni szemle

A 18. század eleji székely paraszti tudatvilág mélyén elevenen élt a szabadság kultusza. Az, aki akkor azt mondotta: „a régi székely szabadságnak idején”, az természetesen az 1562 előtti éveket álmodta vissza. 1625-ben a tanúként megidézett István Péter impérfalvi pixidárius ilyen szavakkal szólott a szék színén: „Emlékezem arra, mikor Lengyelországból az ífjú János kerálj fiát az annyával, Izabella királyné aszonnal ez országban behozák – az réghi szabadságra is jól emlékezem”. Emlékezhetett. Az azonban, hogy a határkövet, a szabadságvesztés szomorú napját is szükségesnek látta felemlegetni – az több egyszerű véletlennél, és nem csak a mi kászoni gyalog katonánkra jellemző adalék.

E földön mindig becsülete volt a szabadságnak. Megtartásáért, visszaszerzéséért sok csatában vérzett, fogyatkozott a kászoni nép. A török fa igát vasjárommal cserélve fel, azt érezhette, hogy ősi jogosultságaitól fosztják meg, féltve őrzött szabademberi státusát korlátozzák, sokszor semmibe veszik. A korábbi keresztény ligák szövetségese, a „pogánnyal” szembefeszülő fejedelmek és trónra jogot formálók nem régen még vesztésben is letett hite mellől el nem tántorodó katonája, most megelégelte új keresztény hódoltatóinak elnyomását, az adófizetést, a szállásolást, a leopoldi diploma szép ígéreteinek sárba tiprását. Azoknak a dalai keltettek visszhangot szívükben, akik ezt énekelték:

„Nyerünk, gondoltuk oly szabadságot

Oltalmazzuk

Szabadítjuk

Szegény hazánkat.”

Ezek pedig a kurucok voltak, II. Rákóczi Ferenc vitézei. Forrásaink egybehangzó tanúsága szerint 1703-ban a székely nép, s közöttük a kászoniak, a „revolutió” mellett voltak. A szó mai jelentése ne tévesszen meg bennünket, ők beszéltek „háborús üdőkről”, „disturbium”-ról, de jegyzőkönyveikben a „revolutió” a reményfakasztó időszak beköszöntét, majd pedig a hatalommal való szembeszegülést jelölte.

Kezdetben még Rabutin, a Gubernium mozgósítja, rendeli labanc táborba őket, de rövidesen „a székelységre is behata a rebellió...” Csíkban Sándor János vicekapitány buzdítja a népet és – számunkra sokatmondóan – Literátus Tamás, vagy ahogyan még nevezék: Tamás Deák, Kászonszék első embere, az alkirálybíró. (1704 tavaszán a császári amnesztia megvonatik Kálnoki Pétertől, Henter Mihálytól és mellettük szerepel még Sándor János, Tamás Deák és Lázár Ferenc neve is.)

Ez utóbbi 1702-ben Lipót császártól kap grófi címet és kezdetben Rabutin tábornok parancsaira hallgat. Népe viszont eláll mellőle, és neki kell követnie őket, ha a Lázár család csíki, kászoni hírét-nevét megőrizni akarja. Végig is küzdi Rákóczi oldalán a szabadságharcot; jelentős szerephez jut, fejedelmet beiktató csíki főkapitányként is ott van Marosvásárhelyen. Példáját azért szeretnők felmutatni, mert bizonysága annak, hogy a sokezer főnyi székely had katonáit nem uraik sodorják magukkal, nem vezetőik noszogatják rebellióra. Vargyasi Daniel István, ha nem is lelkesen, maga írja, hogy Háromszék és Csík népét a kurucok küldöttei „a magyar nemzet ősi szabadsága visszaállításának színe alatt megnyervén, és a Rákóczi részére csábítván” fegyvert fogni készülnek. Őt is igyekeznek pártjukra állítani, ugyanis „a főbb rendűekből még semmi szövetközöttei nem valának, ezért nagy kívánságok volt arra, hogy általában mindenkit, de különösen a főrendűeket magukhoz csatolják.” Nem a primőr teszi tehát kuruccá a népet, hanem a közrendbeliek szorgalmazzák az „egyességet”.

A labanc hadak ellen induló székelyek 1704. március 14-én keltezett „barcasági kiáltványában” az áll: „Intünk és kérünk, sőt kényszerítünk is e hazából való akármely nemzetből álló igaz haza fiait...közönségesen velünk együtt fegyvert fogni...” Nemeseket, polgárokat, különböző rendbélieket egybe tömöríteni akaró ez az erdélyi politikai program, amely az első átfogó, országos társadalmi egységigényelő tervezet is.

A jobbágypolitikát Rákóczi államában vizsgálók újabban sok szép kezdeményezést, jószándékot tártak fel. Említenünk elsősorban azt kell, hogy itt ekkor szabadultak fel azok a Csík- Gyergyó- és Kászonszéki jobbágyok, akik tatár-rabságba hurcolt hozzátartozóik kiváltásának díja fejében adták magukat örökös szolgálatra Apor Istvánnak. 1705. augusztus 24-én Forgách Simon – az erdélyi hadak fővezére – nyugodtan írhatta, hogy a jobbágyrendűek II. Rákóczi Ferenc „mellett felesen fogtak fegyvert és azoltátul fogvást táborozván magukat dicséretesen viselték”. Mindez természetesen nem volt konfliktus-mentes folyamat. A „főbbeket” ismételten inteni kellett: ne zárják ki szolgáló embereiket az „igaz hazafiai”-nak sorából. Az 1711-re emlékező Cserei Mihály pedig megírta sokat idézett és egy réteg ellen­érzését híven tükröző sorait: „A jobbágyokból álló vitéz kurucok is az régi státusra visszajövének, letévén a forgót és farkasbőrt, zekében, bocskorban ásáte, kapáte, mert nem disznó orrába való az aranyperec. Nemhogy szabadságot érdemlenének jobbágy uraimék, inkább érdemlelének nyársot, akasztófát a sok tolvajságért”. 1709. április 27-én – a főkormányszék parancsolatjából – összeírták azokat az udvarhelyszéki jobbágyokat, akik „ezekben az revolutiókban elmentenek kurucságra és most is odavadnak”. A listában szereplő tíz faluban átlagosan két-két ilyen „nyársat, akasztófát” érdemlőt találtak. A kászonszékiek számbavételére sajnos nem sikerült rábukkanni. Így is elmondhatjuk azonban azt, hogy a küzdelmes kászonszéki élet kuruckori szakaszát elemezve kiformálódott előttünk a tágultabb társadalmi front, a szorosabb szövetség igényének képe. Valami, amit a fejedelem strázsamestere úgy fogalmazott meg, hogy hívei „legyenek egyesek az közönséges jóban”.

Az áldozathozatalban a szabadrendiek, a köznép jár az élen. Őket katonai szolgálatvállaló kötelezettségük címén először Rabutin kényszeríti labanc táborba. 1703 őszén kelletlenül vesznek részt például a bonchidai ütközetben. Ezt követően azonban már rebellisekként verekszenek. Sokan pusztulnak el az 1704. január 28-i Segesvár melletti, holdvilági ütközetben, ahol a rosszemlékezetű Guthi István ezereskapitány vezeti őket „báron Tige” tarackjai ellen. Bethlen Miklós hallomása szerint: „…Guthi és az egész hada elfutott. Ő könnyen elszaladott a lovassal; a székelyt, valamint a berbécset, úgy ölték közel ezerötszázig, – volt a hír szerént ötezer, de fegyvert sem fogott annyi…”

Egy-egy császári győzelem után csodá­latos módon újra és újra megépül a szé­kely had és veszélyezteti a császár hitén maradott városokat, Rabutin csapategységeit. A zsibói csatavesztés (1705. november 11.) után Graven ezredes Várdotfalván kibocsátott rendelkezésében kötelezi a székelyeket, hogy a fegyverei­ket szolgáltassák be, aki elrejti „meghal­jon éretté”, napi járóföldre otthonuktól el nem távozhatnak, a gyülekezést jelenteni kell, és így tovább. „Ezen időben – olvas­hatjuk egy 1837-ben kiadott jogi munká­ban – a német hadak generálissai represzáliákkal éltek ellene, s mint egy ellensé­ges lábon álló felekezettől, fogoly német katonáért más székelyt, főért, kit ezek levágtak, fejet kívántak tőllek, s mint re­belliseket, tűzzel-vassal pusztították”.

A forgandó hadiszerencse nyomonkövetése nem feladatunk. Azoknak a harctereknek a bemutatása sem, amelyek 1703 és 1709 között a székely vitézlőrend küzdelmeinek színterei voltak. Sajnos azonban a kászonszéki állapotokat, történéseket megörökítő források is szófukarok. Annál bőbeszédűbbek a protocollumok; ezek tartják fenn azon perek emlékét, amelyek a széki törvényszéken évek múltán is visszaidézik a revolutió korát. Jegyzőkönyveink természetesen nem a reményt ébresztő, a bizakodást sarjasztó napfényes időket elevenítik meg, de tükröznek talán valamit a kászoni küzdelmes, háborús hétköznapok világából (eredeti kiemelés – szerk. megj.)

A futásra emlékezés, az erdőbe-futásra való hivatkozás kapcsolódik Akton (C. Kari Ludwigd’Acton ezredes) és Graven (Ludwig Ferdinand Graven vicecolonellus, majd tábornok) nevéhez és főleg az 1707. esztendőhöz. Ők rendszerint hódoltatni, bosszulni, sarcolni akarva rohanták meg Csík- Gyergyó- és Kászonszéket. 1707-ben például az ojtozi szoroson át menekültek vert kurucok Moldovába, a labanc pedig Csíkot szállta meg. (Maga Petki Dávid ezereskapitány is fogságba került volna, ha azelőtt való nap nem hivatja Mikes Mihály, a székelyek generálisa, aki éppen Kászonban állomásozott.) Nekik hódolniok kellett és így lett ismét okuk a futásra, „bódulásra”. 1708-ban a kuruc portyázók „a német executorok”-tól szedték el a székben szerzett ragadmányt, a rablott állatokat. A büntető osztag megtorló indulatában Kászonszékben is üldözte őket és Kászonújfaluban „is vágának le egynéhányat”, igen sokan pedig a hegyekbe, erdőkbe szaladtak. Az erdőre futásnak idején az impérfalvi Páll Mihály lófő „pünköst innepiben (mikor) feljővén az őfelségék militiája Csíkba” rábízta Veres Andrásra három tehenét, egy bornyúval együtt; azzal az instrukcióval, hogy „ha lovast lát, a sűrű erdőbe hajtsa... melyet nem prestálván elalutt melleitek és a la­bancok költvén fel (őt) magát is, marháimat elhajtották” – mondotta Páll Mihály (aki még fejszét, láncot, pokrócot is visszakövetel „gondatlan gondviselő” emberétől). Antal Erzsók „aranyos tőt... a tő alá való keszkenővel együtt”, menekít ugyancsak impérinek, Tobi Andrásnak. Ő azonban vissza nem szolgáltatja, mert ő ezeket „kivivén magával együtt az erdőre, gonosz embereknél veszítette el, magának is sok kára lévén”.

Az „erdőn eltett egyetmások” elvesztése közül más természetű viták is felparázslanak. Sokan ugyanis arra gondolnak, hogy Kászon eldugottabb, hadak útjába nem eső helységei alkalmasabbak javaik megőrzésére, mint nyíltabb fekvésű, támadhatóbb szülőfalujuk. A csíkszéki szentmártoni székely a futás idején „több festékes szőnyeget és egyéb egyetmásokat” vitt impéri lófőhöz és 1712-ben kéri visszaadatásukat. A kézdiszéki, altorjai Szász Miklós 1708-ban – bizonyára éhínséges napokra gondolva, mindent felprédáló hadfiaktól félve – öt és fél köböl lisztjének kért „szállást” a szintén impér­falvi Mátyás György özvegyétől. Felső-fehér megyei, karatnai jobbágy „az elmúlt revolutióban pro rezervá vitt volt az inctushoz három zsák lisztet”, de veszedelem múltával a tartalékot őriző felsőfalusi lófő csak egy zsáknyit tudott visszaadni. Ugyancsak karatnai jobbágyasszony pereskedik új falvi lófőkkel, akik a náluk hagyott „holmi vas­eszközöket... elé nem a(d)gyák”.

A verem szó, a rejtekhely, ezidőtájt ismét megotthonosodik a jegyzőkönyvekben. Labanc-hűség, nagyuraság sem nyújt biztonságérzetet. Apor István Kolozsváron és másutt, Cserei Mihály Székelykálban dugdossa javait. Az utóbbi verme felveretését panaszolja is. A kuruc generális javait derék csíksomlyói rebellis barátok őrzik, nehéz órákat élve át, amikor a prédáló Graven kriptafelhányással, klastromfelgyújtással fenyegeti őket.

Csík-, Gyergyó- és Kászonszék tisztsége 1707 őszén határozatban ítéli el azt, aki „mindjárán prédálni kezdi az elfutott emberek javait... másoknak vermeit, falun és erdőn eltett bonumit megmutogatja”. Azt szintén elrendelik, hogy ellenség jöttekor „senki benn ne maradjon”. A föld népe vermel kurucok elől is. Rákóczi államában Erdélynek jelentős szerep jut a hadellátásban. Ez azonban 1705-ben már akadozik, majd kezd kimerülni az ország teherbíróképessége; 1709-ben pedig rendkívül gyenge a termés. A kuruckor végén megsokasodnak a keringők, a tolvajok és szaporodnak Csík hegyeiben a Moldvába futni nem akaró, császárhűségtől irtózó portyázók. Ellenük már 1706-ban hiába küldenek fegyveres osztagokat, a nép egyetért velük, s adott esetben labanc érzelmű ember vermének helyét is megmutatják.

Újfaluban lófő és nemes asszonyok 1706-ben vásznat is rejtenek vermükbe, aminek felverésével helybeli rendjükből való férfiút vádolnak. Lakatos Mihály mester „egy pár gonoszul elveszett aranyos tő”-jét keresi, amely egyéb portékáival egyetemben felhányt verméből veszett el. Csekefalvi határban, Cseke-vápájában „pro reserva” eltett javak keresője még a Compilata Constitutioar articulusát is pontosan idézve vádolja a felsőfalusi gyalogot. A sok verem, a kászoni templom, a ház fedele sem eléggé biztos rejtek, de legkevésbé az a pince. Miklós deák panaszolja, hogy újfalvi Nagy László „az elmúlt revolucióban őkegyelme pincéiből serit elhordotta.” (Igaz, hogy neki három vékányi hagymáról és egy lószekérről is számot kell adnia.)

Szarvasmarhát, lovat, juhot megőrizni úgyszintén gondtermő feladat volt. „Generál Montekukuli” (Hercules Pius Montecuccoli) uram ő excellentiája prédáló regimentje visszavonulóban „a földnépinek jovait” szedte, s hajtotta el a marhákat. A széki tisztek intették a lakosokat „hogy minden ember eldugja marháját, mert meg nem fizetik”. Erdei (marhateleltető, szénacsináló) szállásra hajtotta felsőfalusi Gáll Péter is marháját, de a német „gyűjtött” ott is. „Mások elkapták marhájokat” előlük, de Gáll uram embere a szálláson hagyta. Kárát tehát el kell tűrnie, mert „ragadozólag” vitték el marháját.

Újfalusi Imreh Pál jakabfalvi Veres Gergelyre bízza „tulykát”, de 1713-ban azzal vádolja, hogy maga marhájaként beszolgáltatta. Az alperes azonban bizonyítja, hogy „a németek másokéval együtt erővel hajtották el, sőt az anyját mezítelen fegyverrel hajtották melléje”. Nem vonható felelősségre a szintén odavalósi Gergely Mihály sem, mert altorjai gazda két ökrét azzal a feltétellel fogadta be „teleltetésre”, hogy „ha kárré valya, meg nem fizeti”, A „ragadozók” ez esetben rácok voltak.

Egy német köpönyeget Újfaluban, Acton itt járásakor, katonái leejtettek. Az eltűnt ruhadarabért „István Imreh­nek két ökreit szekerestül elvették”. A kárt a „megtalálóknak” kell fizetniük. Ha a falura kirótt ellátás fejében, „falu quantumába hajtanak el katonák, executorok állatot, azt a faluközösségnek kell megfizetnie. 1709–1710-ben adódik több ilyen eset. Felsőfalva bírája „tertiose falu képiben” félig megnyeri azt a pört, amelyben a „patkó pénzért”, szolgálati jövésmenésért, elhajtott két ökre árát igényeli István Mihály. Ez esetben ugyancsak meghirdették, hogy minden ember eldugja marháját. Gondviseletlenségért tehát István uramnak a kár felét kell eltűrnie, csak felét „tartozik a falu refundálni”. Graven uram Csíkban létiben „szekér szerre, fuvarra” kellett szállítóeszközt kiállítani. A faluközösség „szer szerént”, a sorban következő Márton Mihály fogatát is előállította. Ő azonban sem maga nem állott melléje, sem gondviselő embert nem adott, így marhája, szekere kártérítés nélkül „lett oda”.

A lovakat sem könnyű „conservatió” címén megőrizni. Van olyan újfalusi lófő, aki falusfelének könyörög, „hogy kézhez vegye (lovát), ha valami úton-módon megtarthatja”. 1711–1712-ben pereskedők szavaiból tudjuk meg, hogy „az elmúlt revolutióban” a „moldvai határban”, vagy éppen Moldvában károsodik, vész el az odamenekített ló. A falu ménese, csordája Csíkban megvan ugyan itt-ott és rendben pásztorolják az állatokat, de a „labanc ló” ekkor is veszélyben forog. Az alcsíki bánkfalvi Bene István a felsőfalusi Csűrös Mátén keresi lovát. Ő azzal védekezik, hogy amikor annak tulajdonát elhozta „commando alatt volt s az actor fegyverviselő labancz volt”. Az alperesnek lova nem lévén, vezérétől azt a parancsot kapta, „hogy labancz lovát ha kapja, hozza el”. Ebben a sokszínű kuruc világban még az is megtörténik 1711-ben, hogy két impérfalvi primipilus fiatal Csernátonban „résziben csépelvén Fekete János uramnál oda beszállván holmi labancz katonák... azon katonáknak két lovakat minden szerszámával együtt elhozták”. A 40 zlotnyi kártérítésen vitáznak, azon, hogy a két apa közül ki fizessen többet (egyiküknek jutott még egy rendbéli csigás szerszám és patkoló eszköz), de a labancot prédáló, a némettől harácsoló fiúk vétkességéről egy szó sem esik.

A juhállományt is fogyasztja a hadak járás-kelése. 1707-ben pereskedők az elmúlt esztendőről szólanak, amikor „a vezérnek szükséges fizetésében kellett minden két embernek adni egy-egy johot”. „Graven járásakor” pedig az Újfaluban tartózkodók csapnak vendégséget egy (később a perben már négy) ellopott és megnyúzott juhból.

A katonaság erőszakos; adott esetben veri a népet vagy képviselőit. Az engedel­meskedő communitásbeli tisztségviselő viszont a közösségi megítéléstől szenvedhet. Impérfalvi Bodó Mihály primipilusnak a szék rendeletét kell végrehajtani.

Bocskor Mihály kerülvén sorra, Bodó uram szerint: „füvet poroncsoltam volt neki, hogy vigyen a militiának – s nem vitt. Az melyért a németek rám jöttek s engemet kénszerítettek hogy kiagyam, hogy kinek poroncsoltam s nem vitt, hanem megvernek”. Az alperes házához vitte tehát a németeket, a gazda azonban azt vágta a szemébe, hogy: „hamis ember vagy, mert münköt megnyúztál immár, s az apád is olyan volt, hogyha a tiszt poroncsolta hogy nyúzzon meg valakit, az is megnyúzta volna.” A jakabfalvi polgár Fülöp András Sylvester Istvánnét perli 1711-ben „mivel parancsolatya volt hogy füvet vigyen s nem cselekedte” – emiatt aztán a németek őt megverték, kéri „fájdalmát fizesse meg, jó helyen lévén, a szófogadatlanságért is convincáltassék...”. Azért megy bíróság elé Péterfi István Deák is ugyanakkor és ugyanott, mert az a vád éri, az ő hamissága, hogy „a német annyi zabot fiscált el rajtunk”. Azt a gyanúsítást is visszautasítja, hogy a szék adóját „elnyelte”. Valami oka azonban csak kellett lennie annak, hogy még négyen kérik számon tőle a labancoknak szedett zabot, mondván: „a zabot is nem a német vette el”, hiszen a militia „nem is tudta volna felgondolni” — bizonyára az elrejtett gabona rejtekét.

A háborús évekbeli viszonyok sajnálatos módon sok emberséget-nyomorító, erkölcsrontó helyzetet teremtettek. A közösségnek azonban van rá gondja, hogy jót rossztól elválasszon, őrizze talán legnagyobb kincsét, jószágát – értékrendjét.

Kuruckori szemlénk megköveteli, hogy a bujdosókról is szóljunk. Az első határon túlra futás a zsibói csatavesztést követte. Ez a távollét egy évig sem tartott, 1706 őszén már visszatértek a moldvai menekültek; 1707 őszén Rabutin dühe és bosszúszomja elől azonban sokaknak ismét idegenben kellett szállást kérniök. A visszavágásra kész, kegyelmet nem kérő kurucok között a kászoniak olyan főembereit találjuk, mint Mikes Mihály, Petki Dávid vagy éppen Lázár Ferenc.

A moldvai bujdosók számát Csutak Vilmos sem tudta pontosan megállapítani, jóllehet ő alaposan tanulmányozta tör­ténetüket. Egyesek hazatértek, mások magyar földre igyekeztek, tovább is küz­deni. Mindenesetre 1708 őszén a kászoniak szomszédságában Dărmănești-en tartott gyűlésen csak számottevő nemes ember 37 vett részt. Míg a súlyos anyagi gondokkal küszködőket Rákóczi segítette, a császáriak igyekeztek hazacsalogatni őket, kegyelmet ígérve. 1710 szeptemberében a széki vicetisztek, assessorok is visszahivogatják a Moldvába kibujdosott, „minden rendű magyarokat”. 1711 nyarán azután legtöbbjük végleg, családostól vissza is tér.

A bujdosó székely kurucok javai itthon ki voltak téve a széthordásnak, pusztulásnak, nem is szólva a nagyokról, akik közül például Lázár Ferenc szárhegyi kastélyát 1708-ban felgyújtották. A jakabfalvi István Deák – akiről már szólottunk – 1707-ben Moldvában bujdosott, majd visszajövetelekor a közelben levő erdőben is lappangott.

1709-ben felsőfalvi Veres Benedeken követelt sok gabonát, feles vaskarikákat, kaszavasakat, „fáin verő portékákat”, egy tömlőt és így tovább. A labancok vittek el egyetmást, s a két lovat is, amelyet élésért küldött be Veressel a faluba. Az impérfalvi András, alias Szabó Mihály lófő, 1711-es jusskeresése nem csak azért érdekes, mert „főconfiscator” Abafi László urammal is megismertet, hanem azért, mert megtudjuk: bátyja „több betsületes emberekkel” bujdosott el. Oltalmat keresett tehát Moldvában több kászonszéki vitézlő rendbéli egyszerűbb ember is. 1712-ben impéri Imreh Balázs fiáról szól­nak úgy mint elvándoroltról, aki esetleg „elé jönne”. 1713-ban pedig újfalvi Kajcsa Miklósról mondják, hogy „élete és halála még bizontalan, idegen országban lévén...” (Szépvízről és Szentmihályról is elmentek különben bujdosásba szabad és jobbágy emberek.)

Mérleget készíteni a kuruckori idők veszteségeiről, a népet fogyasztó, szegényítő háború demográfiai, anyagi következményeiről igen nehéz volna. Annyit azonban a történelem nagy, fénylő napjainak árnyékában élők sorsához még hozzáfűznénk, hogy ha a sáska együtt járt annakidején a tatárral, most 1711 táján a labanccal a pestis grasszált, majd baromdög pusztította a megmaradt marhaállományt, sas és sáska járta a mezőket, előbb árvíz, jégeső, majd földindulás látogatta meg a népet.

(Ez az írás egyik fejezete a Kászonszéki krónika című nagyobb tanulmánynak. Legfontosabb eddig feldolgozatlan forrása: Kászoni jegyzőkönyv 1668—1730. Erdélyi iratok. 15. csomó. R. 298. Magyar Országos Levéltár)

(Megjelent a Művelődés 1990. júniusi-júliusi számában, XXXIX. évf., 6–7. szám, 41–44. oldal)