Az egyetlen lehetséges út Európa és az emberiség megmentésére, hogy visszafordulunk és megismerjük a néphagyományból, hogyan elégítették ki eleink alapvető szükségleteiket, ezzel évszázadokon át biztosítva fennmaradásukat és gyarapodásukat – vallja Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, tanszékalapító egyetemi tanár, a rendszerváltás első művelődési és közoktatási minisztere. A több száz könyvet, tanulmányt és publikációt jegyző Széchenyi- és Príma-díjas tudóssal a túlélés lehetőségéről, így a művészet és a népművészet 21. századi jelentőségéről beszélgettünk.
Barta Boglárka: Sokan idejétmúltnak tartják a néphagyományt, sőt, megkérdőjelezik magának a néprajztudománynak a létjogosultságát is. Hogyan látja a művészet, benne a népművészet szerepét, jelentőségét a 21. században?
Andrásfalvy Bertalan: A művészet a mai ember számára leginkább azt jelenti, hogy az iskolában megtanulja, ki volt Leonardo, Munkácsy és Liszt, majd később, ha az ideje engedi, elmegy egy múzeumba, ahol megnéz egy kiállítást, esetleg elmegy egy hangversenyre, ahol pedig meghallgat egy énekest. De ezek az úgynevezett művészetkedvelők, illetve a művészeti iskolát végzett művészek mindössze a lakosság pár százalékát teszik csak ki. Holott, és ezt bátran ki merem jelenteni, a művészet nemcsak szükséglet, de létszükséglet is egyben. Hajlamosak vagyunk ugyanis elfelejteni, hogy az élelem, a lakhatás és ruházkodás mellett nem élhetünk emberi kapcsolatok nélkül sem. Az emberi kapcsolatok megteremtését és működtetését, vagyis az emberi szeretet kifejezését nem a mostanában abból élő emberek (írók, költők, színészek, muzsikusok, festők) alakították ki, és éltek belőle foglalkozásszerűen, miután kitanulták annak módját, hanem minden ember. És nem csupán alkalmanként, hanem hozzátartozott a mindennapi élethez.
BB: Vagyis, ha jól értem, azzal, hogy eltávolodtunk a művészettől és a népművészettől, saját életünket, létünket veszélyeztetjük?
AB: Tulajdonképpen igen, hiszen a művészet hiánya az elidegenedéshez vezet. A mai világban pedig a szeretetlenség és a kapcsolatnélküliség uralkodik. Kopp Mária professzorasszony számos nemzetközi statisztikai adat alapján kimutatta, azért, hogy Magyarországon az európai átlaghoz is viszonyítva többen halnak meg szív-, emésztőszervi és daganatos megbetegedésben, illetve az átlagéletkor is alacsonyabb, főként a hiányos emberi kapcsolatok a felelősek. A közéletet is egymással haragban lévő pártok, közösségek alakítják, nehéz az együttműködés, összefogás is. A mára már szétesett paraszti világban a kapcsolat, a közösséget teremtő művészet, a művészeti alkotás végigkísérte minden ember életét a csecsemőkortól egészen a halálig.
BB: Hogyan képzeljük el ezt a művészetre való nevelést, az azzal való együttélést a hagyományos paraszti társadalomban?
AB: A gyermek a művészet, vagyis a szeretet nyelvét természetes módon sajátította el legelőször is az édesanyjától. Amikor egy gyermek megszületett, az édesanyát minden házi munka alól felmentették, mindenben kiszolgálták, nem dolgozott, kizárólag a csecsemővel foglalkozott. Nem a család, hanem a legjobb barátnői közül még a férjhezmenetele előtt kiválasztott mátka vette át a feladatköreit. Így a mátkából lett a komaasszony, a gyermek keresztanyja, aki főzött és takarított is helyette, és minden nap hozta az egész családnak a komakosarat, a több fogásos ebédet. A mátka kiválasztása még az anya leánykorában történt, úgy, hogy a fiatal leány húsvétkor festett tojásokat küldött annak, akit mátkának szeretett volna felkérni. Ha a kiválasztott vállalta a feladatot, kicserélte a tojásokat a saját hímes tojásaival, és süteményeivel. Az édesanya és a csecsemő kapcsolata először sosem racionális, hanem testi kapcsolat, mely a gyermek számára szintén alapvető szükséglet, ezért ha fizikailag keveset érintkezik az édesanyjával, egész életére sérülté válhat. Kísérletek bizonyítják, hogy ez a testi kapcsolat anya és kölyke között az állatoknál is életfontosságú. Ha a macskaanyát csak szoptatni engedik, de játszani a kölykeivel már nem, azok hamarosan elpusztulnak daganatos bajban. Az anya-gyermek közti első nem testi kapcsolat már maga is művészet. A művészet pedig nem más, mint utánzás. Így az anya éppen úgy utánozza a gyereket, ahogyan a gyerek utánozza őt, természetes módon sajátítva el ezzel a szeretet nyelvét, a mosolygást, érintéses játékot, ringatást. Néhány hétre a szülés után az édesanya felerősödve, újból átveszi munkakörét, mert elmaradnak a komakosarak is. Ekkor sem szakad el gyermekétől, hanem szorosan testéhez köti azt a külön erre a célra szőtt kendővel, és így megy mosni, kapálni, piacozni. A gyermek szoros anyjához szorító kötés minden nép hagyományában megtaláljuk. Láttam képet, a szorosan gyermekét magára kötő, kapáló néger asszony fényképét, és saját szememmel ugyanígy felszerelt sváb menyecskéket, amint még az 1960-as években tejtermékeket hoztak a pécsi vásárcsarnokba.
BB: Mi lett a koma szerepe a gyermekágyas időszak elmúltával?
AB: Szerepe nem szűnt meg, hiszen ő lett a gyermek keresztanyja. Ezt a kapcsolatot minden évben úgy jelezte, hogy húsvétkor maga festette hímes tojásokat tett egy hímzett kendőbe, és ezzel ajándékozta meg keresztgyermekeit. De részt vett a keresztleánya nevelésében, felelős volt az erkölcséért, ő vitte el először búcsúba is. Násznagyasszonya lett a lakodalmának, ő vetette meg a nászágyat, majd bizonyította keresztleánya szüzességét. Nálunk, de a szomszédos országokban is az volt a szokás, ha egy asszony meghalt, halálos ágyán csak akkor kulcsolták össze mellén a kezét, ha azzal keresztgyereket is tartott víz alá. Többek között ez is azt mutatja, hogy az emberi kapcsolatok milyen fontos életszükségletek voltak a hagyományos műveltségben. Mert tulajdonképpen a szereteten, az emberi kapcsolatokon, illetve ezek kifejezőeszközén, a művészeten múlik az egyén egészsége, a társadalom és a népek közti béke.
BB: A művészeti nevelés tehát nem luxus, hanem alapvető szükséglet. Ha pedig a mikéntjét szeretnénk megtanulni, vissza kell nyúlnunk a néphagyományig, mely szoros kapcsolatban volt a természettel és a Teremtővel is. A hagyományos paraszti világ azonban mára szinte teljesen eltűnt, mi az, amit mégis át lehetne menteni belőle?
AB: Arról valóban szó sem lehet, hogy szóról szóra átvegyük vagy lemásoljuk a paraszti, hagyományos művészeti gyakorlatot és eszközöket, ám a mai körülményekhez igazított utánzásról igenis gondolkozhatunk. Például az iskolai rajzórákon ne csak valamilyen kitett tárgyat tanuljunk meg lemásolni a papírra, hanem ismerjük meg a magyar népi díszítőművészet csodálatos gazdagságát mintákban és szerkesztésben, és vegyük rá a gyermekeket, hogy a maguk kezével és gondolatai szerint díszítsék a rajzlapot. Vagyis nemcsak másolni kellene, hanem egy díszítő nyelven újat alkotni. Így a gyermek egyszerűen kirajzolhatja magából azokat a feszültségeket, melyeket szavakkal nem tud elmondani. Pécsett például Platthy István, az állami gyermekotthon volt igazgatója az ormánsági festett minták megismertetése után rajzoltatott a gyermekekkel. A már többször is öngyilkosságot megkísérelt, kezelhetetlen árva gyermek kirajzolta magából sorsát, és ma hűséges munkatársa mesterének a Csontváry Műhelynek nevezett körben. Ezen kívül ma már több iskola is – Pécs, Kecskemét, Göd, Győr, Fót – foglalkozik a népművészet különböző ágazataival a gyakorlatban, melyek már többször is tanácskozásokon és kiállításokon mutatták be alkotásaikat.
BB: Tulajdonképpen ez lényege a művészetterápiának.
AB: Merthogy minden bánat ellenszere az, ha meg tudjuk fogalmazni, és valamiképpen a felszínre juttatni azt, ami a lelkünket nyomja. Ebben óriási segítségünkre van a néphagyomány, amelynek kincsei talán nálunk a leggazdagabbak egész Európában. Gondoljunk csak a népköltészetre, a balladáinkra, melyekben olyan etikai parancsok vannak elrejtve, amelyek egy-egy élethelyzetben kapaszkodót jelenthetnek számunkra. Vagy a népmesékre, melyek lényege a jóra való biztatás, az önbizalom növelése, hiszen hiába vagy te a szegény, ráadásul a legkisebb fiú, ha van hited, és bátorságod, a királyokat és a sárkányokat is le tudod győzni. Vagy a népi játékokra, ahol nincsen győztes és legyőzött, minden versengés ki van zárva, a lényeg maga az együttlét, az együtt alkotás és annak öröme.
BB: Hol romlott el minden, mikor, mivel kezdődött a hagyományoktól való eltávolodásunk, elidegenedésünk?
AB: Több száz évvel ezelőtt, amikor Werbőczy kitagadta a parasztságot a nemzetből azzal, hogy a honfoglalók utódai csak a nemesek, így a magyar paraszt idegen. Ebből ered az is, hogy máig nem a magyar történelmet, hanem a magyar rendi nemzet történelmét tanuljuk az iskolákban, mindent a leggazdagabb földesurak szemüvegén keresztül ítélünk meg. A parasztság történetének igazi feltárása még várat magára, holott ők voltak azok, akik ha kellett, így például Nándorfehérvárnál is, érdek nélkül megfordították a történelmet. Amikor azonban kizárták őket, és az urak a saját önző érdekeiket képviselték, akkor jött Muhi, Mohács, Világos és Trianon, melyek a belső viszályok miatt következtek be, nem pedig azért, mert az ellenfeleink annyira erősek voltak. Az összefogás legyőzhetetlenné tett volna és tenne ma is bennünket. A paraszti közösségeket végül Mária Terézia úrbéri rendezése tette tönkre végérvényesen, hiszen elvette tőlük a kollektíve használt legelőket, erdőket és tavakat, és azokat a földesúr gazdaságához csatolta. A földesúri gazdálkodás aztán már csak a mennyiségre koncentrált, nem az önfenntartás, hanem a profit lett a lényeg. Ma ez uralkodik a világ gazdaságában mindenhol.
BB: Mi lehet a jövő útja a mai Magyarországon, és egyáltalán a világon?
BA: Paraszti lét egyben életforma és emberi szükséglet is, hiszen a természettel való közeli kapcsolat egészségesebbé teszi az emberi kapcsolatokat is. Minden természeti környezettől elszakított társadalom fogy, így Európa is, ahol a földműves-kisgazda lakosság nem éri el a tíz százalékot. Ugyan új és megváltozott körülmények között, de mégiscsak a létfontosságú emberi kapcsolatokat kell feléleszteni, ezt segítené a hagyományos művészeti oktatás, illetve a hagyományok ápolása és megélése. Ez mentheti csak meg Európát a teljes elidegenedéstől, vagyis a kihalástól.
(Magyar Krónika, 2020. áprilisi lapszám)
