Erdélyi tájak, emberek Kisfaludy Sándor életében

Család és pályakép

Sümeg falakkal kerített belvárosában, anyai nagyszülei kúriájában látta meg a napvilágot a kilencgyermekes Kisfaludy család elsőszülöttje, aki a 1801-ben Himfy szerelmei című kötetével valósággal berobbant a magyar irodalmi életbe. Hegedűs Géza szerint „a 20. század első két évtizedében nem volt ismertebb, népszerűbb és nagyobbra tartott magyar költő Kisfaludy Sándornál”.

Gyermekéveit egy keményjellemű atya és visszahúzódó, a gyermekágyat gyakorta felkereső anya féltő szeretetében töltötte Sümegen és Téten Következtek a győri és pozsonyi iskolás évek, ahol, bár jurátusnak tanult, a szülői akarattal szemben a feléledőben levő nemzeti érzést kifejező színház hatására a katonai, illetve az irodalmi pályát választotta. Vágyát, a nemesi testőrség tagságát, anyai nagyanyja, Sándorffyné Tarányi Terézia (1716–1790) közbenjárására – igaz, egy székelyföldi kitérővel – sikerült elérni Bécsben a magyar nemes ifjaknak az örömöktől egyáltalán nem tartózkodó életét élte. Viharos szerelmei között tudhatta Mária Terézia leányát, a nála 30 évvel idősebb Krisztina főhercegnőt, vagy a kor leghíresebb balerináját, az olasz származású Medina Máriát, akik mellett még hosszú a sora azoknak a táncosnőknek, akik csak a színpadon voltak kezdők. A császárváros ugyanakkor a formálódó magyar értelmiség kohója volt. A magyar mellett olasz, német, latin, francia nyelveket beszélő hősünk itt találkozott először irodalmi nagyságaink remekeivel, került kapcsolatba a színház és az opera világával, ismerte meg a zenei élet élvonalát jelentő Beethovent, aki – ha közvetve is – a leendő költő nevét európai magasságokba emelte.

Ez a történet ugyanis szorosan összefügg Kisfaludy életregényének „legszebb, legpoétikusabb” emlékével, a fiatal testőr és jövendő neje, Szegedy Róza szerelmének a badacsonyi szüreten történt ébredésével. Az 1801-ben megjelent Himfy szerelmei első kötetének, a Kesergő szerelem megírásakor ezeknek a napoknak emlék anyaga ihlette a költőt, amelynek 71-ik versszaka megegyezik a Magyar szüretelő ének dal-, és verssoraival, ami – bármilyen hihetetlennek tűnik – elindítója volt Beethoven azon zeneművének, amelyet napjainkban Örömóda címen, Európa himnuszaként ismerünk.

1796-ban kénytelen volt megválni Bécstől, mivel a gárdától a milánói vár védelméhez rendelték. Indulása előtt megkérte Szegedy Róza kezét, aki „hidegséget mutató viseletével”, bécsi nőügyei miatt, kikosarazta a testőrt. Úgy tűnik, a kudarc csak átmenetileg viselte meg. Itáliába vezető útjáról naplót vezetett, ahol – többek között – a női bájak vidékenként változó sajátosságairól elmélkedett, miközben szerelmi kalandok sokaságával „mulatatta magát”. Ezekről írt beszámolói olyan őszinték, hogy helyenként a pornográf irodalom sajátosságait súrolják Milánó várában Kisfaludy a következőképpen panaszkodik: „se könyv, se nő”. A védőket a franciák hamarosan megadásra kényszerítették, Kisfaludy fogságba került Sorsa egy francia kisvárosba, Draguignanba vetette, ahol megismerte Dʼescalpon kisasszonyt, akinek Petrarca iránti vonzalma és irodalmi ismeretei szilárdabbak voltak erényénél, úgyhogy a fogoly minden tekintetben sokat tanult tőle. Napjai szolidan teltek hegedüléssel, néha helyi fiatalokkal kvartettezve, vagy – mint naplójában írta – „a francia nyelv gyakorlásának kedvéért valamely ismeretes házba” is eljárt „fecsegni”. Himfy dalainak első szerelmes strófái ott születtek. Mondják, Liza főhősének alakja a költő számos szerelmének szintézise, s csak az utókor fals romantikája tolta azt Szegedy Róza irányába Olyan kérdés ez, mely máig megosztja a szakma véleményét.

Szabadulása után megvált katonai rangjától, majd hazatért Kiengesztelte szerelmét, akinek 1800-ban kegyeit is elnyerte. Házas emberként életvitele radikális fordulatot vett. Monogám életet élt, ifjúkori csapongásait az egymást követő irodalmi művek sikerei váltották fel, miközben kitartóan a magyar nyelv hivatalos elfogadtatása mellett kardoskodott. Nyomtatásban megjelent műveinek száma eléri a negyvenet. Páratlan sikereinek titka abban rejlik, hogy egy olyan időszakban írta műveit, amikor az állam nyelve a német, az egyházé a latin, míg Kisfaludy magyarul írt sorai a szerelemről szólva, a nők titkolt álmait fogalmazta meg. Az ezt követő regéi – szám szerint 19 – a régi dicső múlt tetteinek felemlegetésével a férfiszíveket dobbantotta. Elismertségét jelzi, hogy Regéit 1818-ban Marczibányi-díjban részesítették, melynek összegét a költő öccse, Kisfaludy Károly (1778–1830) által alapított első magyar irodalmi folyóirat, az Auróra elindítására ajánlott fel. 1828 telén részt vett a MTA szabályzatát előkészítő bizottság működésében, amelynek nyelv- és széptudományok osztályának rendes tagságát is elnyerte 1830-ban.

Kisfaludy tipikusan a nemesi világ elvárásai szerint élt és alkotott, életműve is annak szellemiségét tükrözi Csakhogy felette (is) eljárt az idő. Már Kazinczyval lefolytatott vitája is ezt jelzi, aki az írást művészi gesztusnak tekintette s vallotta, hogy lényegében csak jó és rossz irodalom van. Ez ellentétben állt Kisfaludy nézetével, aki az írói munkásságot olyan hazafias cselekedetnek látta, melyet a hozzá hasonló nemes embernek nem illik megkritizálni. Talán ebből is fakadt a sümegi íróegyéniség elkötelezettsége hazája iránt, továbbá népe nyelvének mélységes tisztelete, melyet egy életen át szolgált. Munkássága a hazai irodalomban egy olyan újszerű szemléletet hozott létre, ami a romantika kibontakozásához vezetett. Ezen gondolatok jegyében szervezte 1832-ben Dunántúl első kőszínháza építését Füreden, ahol magyar színészek magyar műveket játszottak, és úgyszintén ő volt az, aki a közigazgatás német nyelvű szakszótárát fordította magyarra.

Felesége 1832-ben történt halála után – a Sümegi Kaszinó létrehozásán túl – a közélettől fokozatosan visszavonult, s jobbára sümegi, badacsonyi és somlói szőlőit művelte. Még megadatott neki egy újabb házasság, amikor egy nála 40 évvel fiatalabb leányt, Vajda Amáliát vette nőül. A rokonság köreiben sok vitát kiváltó nász csak rövid ideig tartott. Úgy tudni, a hölgy megfázott a templomban, és egy év házasság után tüdőgyulladásban elhunyt. Harmadszor is meg akart nősülni, Mihály öccse, Teruska nevű tizenéves lányát szemelte ki magának, de szándékáról állítólag Deák Ferenc beszélte le azzal, hogy amikor az idős költő megkérte tőle, hogy ha feleségül venné a lányt, szerinte remélhet-e utódot, mire a haza bölcse azt válaszolta: „reményleni nem remélhetsz, de félni félhetsz tőle”.

Kisfaludy Sándor utódok nélkül, magányosan hunyt el 1844. október 28-án Haláláról a hazai és külföldi lapok sokasága megemlékezett, temetését a veszprémi egyházmegye akkor legismertebb szónoka, Szabó Imre Papnevelő Intézeti igazgató celebrálta Az akadémián Toldy Ferenc tartott fölötte gyászbeszédet, ugyanakkor Sümegen város jegyzőkönyveiben híres-neves kortársuk haláláról egy szó sem esett.

Egy emlékezetes erdélyi utazás története

Katonai pályáját 1792. május és 1793. január között, Erdélyben kezdte. Az alig 19 éves ifjú miért és hogy került oda, annak két változata ismert. Kolozsvári barátja, a neves emlékíró, Újfalvi Sándor (1792–1866) úgy tudja, hogy véletlenül, meseszerűleg. Történt ugyanis, hogy a költő nagybátyja, Hertelendy Mihály, az akkor Erdélyben állomásozó Lipót-huszárok ezredese, dunántúli rokoni látogatása során a Kisfaludy családot is felkereste a Győr közeli Téten levő birtokán, ahol a sok fiúgyermek láttán, közülük a legnagyobbat, Sándort, akarata ellenére saját ezredéhez rendelte. Így lett katona az akkor még jogi tanulmányokat folytató ifjú, aki Újfalvi szerint „még az uniformis öltözetet sem szenvedte”. Újfalvi rosszul tudta, mivel a költő naplójában maga írt arról az örömről, amit számára a katonai pálya jelentett, nem szólva az ezzel járó erdélyi utazás öröméről, „melyet látni mindenkor vágyott ”. Katonai pályafutásának kezdete akár szokványosnak is mondható történet. Diákkori álma, a bécsi nemesi testőrség tagsága, a korabeli előírásoknak megfelelően három feltétel teljesítése esetében volt lehetséges. Először is egy vármegye – Kisfaludy esetében a zalai notabilitások – ajánlására történhetett akkor, ha előbb egy csapattestben teljesített szolgálatot, ahol legalább hadnagyi rangfokozatot ért el. A Zala megyei urak és a bécsi hatóságok támogatásának megszerzését anyai nagyanyja, Sándorffyné Tarányi Terézia (1716–1790) vállalta magára. A matróna már hetvenedik évén is túl volt, amikor 1790. júl 10-én levélben fordult a tekintetes Nemes Vármegyéhez, melyben kéri, hogy mivel „egyik unokám, Kisfaludy Sándor, nemes Magyar Gárdában lépni kívánkozván… recommendálni méltóztassanak.” Ami a székelyföldi Etéden állomásozó csapattestet illeti, a történet úgy igaz, hogy mivel ennek parancsnoka, Hertelendy Kálmán közeli rokonságban állt a Kisfaludy családdal, a testőrséghez készülő unokaöcs katonai pályafutását szívesen egyengette.

Hősünk lázasan készült erdélyi útjára, mely végül élete egyik meghatározó élményévé kerekedett. Május volt, amikor a magyar nyugatról, a Dunántúlról felkerekedett nemes ifjú, 1792. májusában a magyar kelet határára, a Királyhágóra érkezett. Ennek bércén átesett az első újszerű élményén. Kolozsvárról, Sklubics Imre (1771–1830) barátjának küldött levelében azt írta: „megálltam a magas hegytetőn, ahol előttem és utánam egy meglepő pompás, de szívemet elzúzó scéna nyílik vala: nyugat felé hazámnak, melytől válnom kelle, sok mérföldnyire, majdnem Világosig terjedő szép róna földje a szép napestnek tiszta fényében, – kelet felé Erdély, az ő sötét, erdőkkel bodrozott hegyeivel-völgyeivel, mint egy nagy setét hullámokat hányó tenger fekve alattam…” Később Újfalvinak is megvallotta: „soha azután sem tudott megbarátkozni az erdélyi zord havasok s a vég nélküli sivatag erdők bozontos alakjával.”

Kisfaludy akkori lelkiállapota még egy figyelemreméltó jelenségre világít rá, történetesen arra, hogy milyen egyszerűen, jogilag milyen szabatosan beszél arról, hogy hazája földjének végére, egy másik államnak, Erdélynek a határaira érkezett. Fenn, a Királyhágó tetején egyedül és idegenül érzi magát, mintha nem a magyar király alá tartozó erdélyi magyarok közé vinné az útja. Politikai és földrajzi tudása az akkori valóságos államjogi helyzetet tükrözi. Jogilag ugyanis a Rákóczi-szabadságharcot 1711-ben lezáró szatmári békekötést követően csakugyan kétországos nemzet volt a magyar. Csakhogy – számtalan példa igazolja – az erdélyi ember valahogy mindig kevesebb idegenkedéssel s több testvéri bizalommal lépte át a Királyhágót, mint ahogy azt az ellenkező irányba útra kelt anyaországi magyarok tették. Ebben az is szerepet játszott, hogy a török hódítás óta a magyarság – inkább akaratlanul bár – minduntalan az osztrák főváros felé figyelt. Amikor Erdély magyarsága a Habsburg-ház irányába tekintett, közte és Bécs között meg kellett látnia Budát és Pozsonyt is, míg az összmagyar szemléletből, ha egyáltalán keletre nézett – talán a Kárpátok vonulata miatt –, valahogy kiesett az erdélyi magyarság jelenléte. Azzal a sajátságos valósággal állunk szemben – írja Kristóf György (1878–1965) irodalomtörténész 1935-ben –, hogy „a magyar utak és utazások nyugati irányba sokkal gyakoribbak, könnyebbek és rövidebbek, mint keletre, például Pozsonyból Brassóba, vagy a Dunántúlról a Székelyföldre”. A magyar lélek máig tartó hatása ez, mely egykor Kisfaludy Sándor magatartását is meghatározta, mely szerint nyugat felé haladva inkább a hasonlóság jegyeit illik keresni, míg kelet felé elsősorban a különbségeket szokás számba venni. Ezért (is) oly szabatosak költőnk megállapításai a határon, s ezért búcsúzott olyan felindultan hazájától a Királyhágón.

Katonai behívója színhelyéig, az udvarhelyszéki Küsmöd és a Firtos patakok összefolyásánál elterülő Etédig, a Királyhágótól még hátra volt úgy 250 kilométernyi döcögés fuvarosa szekerén. Útjának első erdélyi éjszakáját a Kolozs megyei Nyíres faluban kellett töltenie, ahol – mint írja – egy lelket sem talált, aki magyarul értett volna. Csak elképzelni lehet, hogy minő megrendítő, „szívét szaggató” élményt jelentett számára ez a felismerés, amit élete során többször és több helyen is megemlít. Önéletírásában a magyar nyelv baljós állapotát „egy hajdan erős, felséges Várnak, most az idővész által naponként fogyton-fogyva düledező, hulló, s végre egészen eltűnő romladékhoz” hasonlította. Sklubics Imrének azt írta, hogy az ott látottak és tapasztaltak „mintegy kulcsa volt jövendő magyar írói pályájának”, ami miatt született meg 1792. májusában ama elhatározása, hogy tervezett irodalmi pályáját az anyanyelv szolgálatába fogja állítani.

„Ezen szívemet szaggató órában itt Kolozsvárt, hol még rokon szíveket leltem, eltökéltem magam, hogy én, szegény magyar nemes ifjú, de azon régi igaz magyarok ivadéka, kik a magyarnak itt hazát szereztek és egy nagy dicső nemzetet alapítottak, homályomba rejtezve, akár mint katona, akár mint egyszerű polgár, szívem véréből, hazafiúi érzelmeimből, mint a selyembogárgyomrából egy fonalat fonok, melynél fogva veszni indult magyar nemzetiségünket magyar nyelv, érzés és írás által, ha csak kevés idővel is, tovább életben tartsam. Magyarul fogok írni és csak a szívemhez fogok szólni…”. A Kolozsváron megfogalmazott magasztos gondolatait a következő hónapok történései tovább erősítették. A Nyíresen tapasztaltak éles ellentétben álltak a színtiszta magyar Etéden látottakkal, bár a katonai beszállásolás miatt komoly terheket viselő helyi lakosság méltatlankodása mellett, az unalmas és szerfelett fölöslegesnek vélt gyakorlatozások miatt kialakult helyzetével egy ideig igencsak elégedetlen. Az idő multával azonban ez gyökeresen megváltozott, hiszen itt egy kedves, őszinte és sajátos hangulatot árasztó paraszti világ tárult elé. El-eljárt a fonókba, s érdeklődéssel hallgatta a székely meséket. A zamatos tájszók fölcsigázták érdeklődését, s különösen az életében először hallott „rengeteg” szó kapta meg. Szorgalmasan gyűjtötte a magyar nyelv általa ez idáig nem hallott kifejezéseit. Csakhamar 182 olyan magyar kifejezést gyűjtött össze, melyekről később azt írta, hogy „Magyar Országban ekkor még esmeretlen szavakkal én éltem utóbb legelőszőr írásaimban.” Kisfaludy etédi tartózkodásáról ennél többet aligha ismerünk. Atyjához és Skublicshoz írt levelei, amelyek erről az időről részletesebb képet adnának, rég elvesztek Tarcsafalvy Pálffy Aladár 1903-ban kiadott Etéd község történetecímű falumonográfiája az egykoron itt katonáskodó két jeles író közül csak Jósika Miklós (1794–1865) nevét említi, mint ahogy Kisfaludy sem tesz említést arról a rettenetes tűzvészről, amely 1792. szeptember 8-án a község csaknem összes házát elpusztította, köztük a laktanya épületét is, mely Kisfaludy ottjártakor az 1876-ban emelt mai katolikus templom és plébánia telkén állott. 1930-ban a Kolozsváron megjelenő Keleti Újság 157-ik számában egy bizonyos Nagy László igyekszik számba venni a költő etédi tartózkodásának történetét. Úgy tudja, hogy Kisfaludy az 1570-ben nemesi rangra emelt Gedő családnál lett elszállásolva, melynek „udvarán 1930-ban még állt az a terebélyes almafa, mely alatt a költő rendszeresen megpihent”. Szintén tőle származik Kisfaludy ottani szerelmének története „a gyönyörű, kívánatos, elárvult szépséggel”, Gyopáry Anikóval. A lány – állítólag – teherbe esett, közben Kisfaludy készült a bécsi testőrséghez távozni, mire a „gyámszülők a megesett lányt hamarjában férjhez adták egy helyi legényhez”. A semmivel nem bizonyítható történetek hitelességét megkérdőjelezi Nagy László azon állítása, mely szerint Kisfaludy elvállásukkor egy verseskötetét ajándékozta szállásadójának, holott nyomtatásban ilyen kiadvány csak 1801-ben látott napvilágot. Kisfaludy neve és emléke mára megkopott Etéden. Az 1990-es évek elején, amikor Kisfaludy etédi történéseit kutattam, még a helytörténeti kutatásairól ismert néhai Szávai Géza iskolaigazgató (a hasonló nevű író édesapja) a költő egykori jelenléte ismeretén túl, egyéb konkrét információval nem rendelkezett.

Kisfaludy Sándor 1793. január 5-én kapta meg hadnagyi rangját, ami lehetővé tette számára, hogy elfoglalja helyét a régen áhított bécsi nemesi testőrségnél. Etédet január 10-én hagyta el. Útban új állomáshelye felé ismét megfordult Kolozsváron, ahol azokban a napokban a Kótsi Patkó János (1763–1842) vezette színtársulat első magyar nyelvű előadásai tartották lázban a lakosságot. Nehéz elképzelni, hogy Kisfaludy, akit alig néhány évvel korábban a pozsonyi iskolából éppen a színház iránt mutatott „túlzott” érdeklődése miatt parancsolta haza az atyai szigor, ne lelkesedett volna a kolozsvári Rhédey-palota emeleti nagytermében zajló események felett, bár emlékirataiban erről nem tesz említést. Ugyanakkor sok év múlva, épp a kolozsvári előzményekre hivatkozott, amikor „látván a német nyelv egyeduralmi törekvéseit a hazai színjátszás területén”, 1830-ban Kisfaludy megkezdte sikeres harcát a balatonfüredi Magyar Játékszín létrejöttéért.

A költő kapcsolatai, emlékezete

Vonzódása a színház műfajához sokak számára ismert. Az egykori események kuszasága, az idő múlásával folyamatosan „rostálódott” olyannyira, hogy mára szórványosnak mondható adatok szűkszavúsága nem egy esetben a kutatókat is elbizonytalanítja. Ez történt az Erdélyi Múzeum Egyesület könyvtárának utolsó magyar igazgatójával, dr Gyalui Farkas (1866–1952) irodalomtörténésszel, aki 1930-ban a Pásztortűz hasábjain megjelent írásában (Az első magyar operáról) azt állítja, hogy a Kolozsváron, 1822 december 22-én bemutatott Béla futása dalszövegének szerzője Kisfaludy volt, melyet Erkel Ferenc Hunyadi László című művének 1844. január 27-én történt premierjéig a magyarság Nemzeti Operájának tekintettek. Gyalui állítását arra az eredeti partitúrára alapozta, amelyet Heinisch József (1783–1840) egykori kolozsvári dirigens, a pesti színházhoz történt távozásakor elvitt magával, s amit elveszettnek hittek az 1930-as évekig, amikor azt a színház kottatárában megtaláltak. Azon – kézzel írva ugyan – a sümegi költő neve szövegíróként szerepel. Bonyolítja – netán éppen egyszerűsíti – az ügyet az opera komponistájának, Ruzitska Józsefnek (1775–1823 u.) személye, akit 1822-ben azzal a feltétellel szerződtettek Kolozsvárra, hogy évente két zenés játékot, illetve operát köteles írni a színház számára. Ruzitska ugyanis Pápán született, ott élt és lett a zene művelője. Szülővárosát csak az 1810-as évek végén hagyta el, tehát elvileg ismernie kellett a Himfy-verseivel elhíresült költőt, s így az is könnyen elképzelhető, hogy a pápai zeneszerző Kisfaludyt kérte fel a librettó meg-, illetve átírására. A később előkerült színházi plakáton ugyanis, amely a dalmű kolozsvári bemutatóját reklámozta, a librettó szerzőjeként feltüntetett August von Kotzebueról (1761–1819) tudni lehet, hogy élete során több mint 200 színpadi művet – tragédiát, komédiát, rémdrámáknak beillő „lovagdrámát” – írt, s feltehetően ennek egyikét „dolgozta” át a sümegi költő a komponista elvárásai szerint. Így történt-e, vagy sem, ennyi év távlatából ki tudná megmondani? Ha netalán így igaz, akkor azt is jelenti, hogy Kisfaludy nem tarthatta sokra alkotását, mivel erről a munkájáról – tudtommal – soha sehol nem tett említést.

Az 1800-as évek elején Kisfaludy neve már ismert volt a kolozsvári értelmiség köreiben. A Himfy-dalok sikerének országos hullámverésein túl, barátja, Döbrentei Gábor (1785–1851) által 1814-ben kiadott, majd tíz számot megélt első kolozsvári periodika, az Erdélyi Múzeum című folyóirat többször foglalkozott Kisfaludy munkásságával és személyével. Már az első füzetben, Kazinczy tollából terjedelmes recenzió olvasható a költő Himfy szerelmei című munkájáról. A második füzetben a magyar versírókról és a versírásról írt tanulmányában, ugyancsak Kazinczy az, aki Kiss János és Berzsenyi Dániel mellett Kisfaludyt a „magyar Helikon díszének” nevezi. A költő népszerűségét igazolja az alábbi rövid kis hír, amely ugyanott, 1814-ben jelent meg (Tudósító levelek, 164–168 ): „Kolozsvárott egy Norinberga tájáról idejött Simon nevű ügyes kőmetsző lakik. Egy magyar mágnás Kisfaludy regéiből Bakacsnak Lórántjától való elválását metszette vele gyűrűje kövére”. Simon János a város neves kő-, réz-, és drágakőmetszőjéről van szó, aki 1796-ban Batthyány Ignác nyomdájában dolgozott, és akitől számos munkája mellett két kolozsvári látkép rézlemeze is fennmaradt 1798-ból és 1799-ből.

A Kisfaludy emléktár fontos darabja a költő leghitelesebb arcképe, melyet kissomlyói Simó Ferenc festőművész készített 1828-ban. Simó 1801-ben Székelyudvarhelyen született, iskoláit az ottani református kollégiumban járta, majd 1819-ben Pesten telepedett le, majd a bécsi akadémián képezte magát. Miután 1823-ban visszatért a magyar fővárosba, Döbrentei Gáborról készített arcképével sikert aratott, majd annak támogatásával bőséges arcképrendelésekhez jutott. Így készítette el 1828-ban az akkor még Tudós Társaságnak nevezett Magyar Tudományos Akadémia szabályzatát előkészítő bizottság tagjaként a Pesten tartózkodó Kisfaludy Sándor arcképét is. Simó 1832-ben távozott Pestről, s Kolozsváron telepedett le, ahol előbb arcképfestő, majd 1836-tól élete végéig, 1869-ig a Lyceum (ma Báthory István Gimnázium) Pictor Magistere, azaz rajztanára volt. Nevéhez fűződik az első kolozsvári képkiállítás megszervezése 1859-ben, továbbá ő indította el a művészi pályán a fiatalon elhunyt Dósa Gézát (1846–1871), és a magyar képzőművészet csúcsaira jutott Székely Bertalant (1835–1910) is. E témához kapcsolódó adalékkal szolgál Gyalui Farkas, aki 1926-ban a kolozsvári Pásztortűzben a következőket írta: „Nemrégiben… az Erdélyi Múzeum tulajdonába került Újfalvi hagyatékából Kisfaludy Sándor arcképe, melyet Simó festett Bécsből hazatérve Pestre”, majd megtudjuk azt is, hogy a festményt egykoron, egy levél kíséretében, Kisfaludy maga küldte ajándékba az Újfalvi házaspárnak. A kolozsvári folyóiratban bemutatott arcmás tökéletesen egyezik a MTA tulajdonába került festménnyel, ami azt jelenti, hogy Simó eredetileg minimum két példányban festette meg a költő arcmását. Ez utóbbiról közelebbit nem sikerült megtudni. Lehet, hogy lappang valahol, esetleg elkallódott, de az a lehetőség sem kizárt, hogy időközben megsemmisült.

Kisfaludy első Balatonfüreden felállított köztéri szobrának alkotója is erdélyi születésű volt. Tizenhárom évvel a költő halála után, 1857. február 9-én, a Zala megyei kezdeményezésre alakult szoborbizottság megbízásából, Deák Ferenc szerződést kötött Züllich (Célkúti) Rudolf szobrászművésszel, akinek sok vitát kiváltó egészalakos szobrát 1860. június 11-én állították fel a balatonfüredi sétányon. Züllich 1813. július 3-án, Gyulafehérváron született, és 1890. január 9-én hunyt el a messzi Kairóban. Apja katonatiszt volt, ő is erre a pályára készült. 1839-ben lépett ki a hadsereg kötelékéből, előbb Bécsben, majd Párizsban és Rómában szobrászkodni tanult. 1855-ben tért vissza Magyarországra, de a sorozatos művészi kudarcai miatt elhagyta az országot, élete hátralevő részét Egyiptomban töltötte. Több kisméretű szobra láttán (Petőfi, Széchenyi István, Vörösmarty, Kisfaludy Sándor stb.) már a korabeli kritika is megállapította, hogy „nagy tehetség nem lappangott benne”. Köztéri szobrait eltávolították, vagy beolvasztották. Katona József-szobrát (1859) a Nemzeti Színház elől a színház udvarába vitték, Kisfaludy balatonfüredi szobrát 1877-ben a sétányról „csöndben” eltávolították, majd beolvasztották. Helyére a Mikó Imre kolozsvári szobrát is készítő, báró Vay Miklós (1828–1886) ma is látható egészalakos bronzszobrát helyezték el. A Züllich által mintázott Kisfaludy-szobor mégis bevonult a magyar irodalmi – és nem csak irodalmi – kultusz történetében, amennyiben ez az egyetlen olyan köztéri műalkotás Magyarországon, amit kizárólag esztétikai kifogások alapján távolítottak el, állapította meg dr Praznovszky Mihály irodalomtörténész 1994-ben.

Kevésbé ismert Kisfaludy Sándor és az erdélyi memoárirodalom színes egyéniségének, a már említett mezőkövesdi Újfalvi Sándornak (1792–1866) baráti viszonya. Köznemesi családból származott, s a Doboka vármegyei Kackón született székely származású emberünk iskoláit a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban kezdte, ahol 12 éven át Körösi Csoma Sándor osztálytársa volt. Innen Kolozsvárra ment, ahol jogi tanulmányokat folytatott, majd a marosvásárhelyi ítélőtáblai joggyakornokságon, illetve a bécsi udvari kancelláriai szolgálaton át vezetett vissza útja szülőföldje, Doboka vármegyéhez. A hivatali munkát szívből utálta, s mivel a megyei főbíró tisztséget betöltő apjától örökölt vagyona megengedte, az 1840-es évek elején Kolozsvárra költözött, s onnan irányította a Szilágy megyei Szakadáton levő birtokát, illetve szervezte híressé vált vadászatait, amelyekről Az erdélyi régebbi és közelebbi vadászatok címmel írt memoárját 1854-ben adták ki. Közéleti szereplést nem vállalt, bár lelkes híve és barátja volt az erdélyi reformpolitikusok csoportját vezető Bölöni Farkas Sándornak (1795–1842) és ifj. Wesselényi Miklósnak (1796–1850) stb., s rajtuk keresztül Széchenyinek, Vörösmartynak, Bajzának, Deák Antalnak Kisfaludy Sándorral személyesen 1831-ben ismerkedett meg Balatonfüreden, ahová felesége, Lészay Júlia (1800–1858) betegsége miatt utaztak. Erről az útjáról, illetve a Kisfaludyval kötött barátságáról az 1850-es években pappírra vetett emlékirataiban szól részletesen. A magyar szellemi életben jártas Ujfalvi már ezt megelőzően ismerte és tisztelte „a magyar irodalom hajnalának földerítőjét… akinek csak valaha megláthatásának reménye is mindig forró vért öntött ereimbe” – vallja emlékiratában. A füredi találkozást egy kétnapos sümegi látogatás követte, melynek részletekben gazdag leírása kútfő értékű adatokkal bővíti a költőről és feleségéről szóló ismereteinket. Sümegen szeretettel fogadták. Az éjszakába nyúló beszélgetések során Kisfaludy feltárta élete gazdag múltját, melyet – mint írja – „áhítattal hallgatott és vésett az emlékezetébe”. Később meleg szavakkal illette „a házúr regényes szép szőlőjét (…), ahol ama terebélyes diófa alá telepedénk, melyet Kesergő Szerelmében olly lelkesülve leírt”. Szegedy Rózáról a következőket írta: „Kisfaludyné talpig jó gazdaasszony és jó magyar házi nő, a patriarkális hajdoni magyar nők közül… Öröme kifejezésire nem talált szókra, hogy házánál eddig erdélyi embert nem láthatná, most általunk egy igen kedves régi óhajtását élvezheti.” (Mivel jómagam 27 éven át Kisfaludy házában működő Városi Múzeumot vezettem, a látogatóknak igyekeztem megjegyezni, hogy a szegény asszony hajdanán nem sejthette, hogy két évszázad múlva egy ízig-vérig erdélyi ember fogja egykori hajlékukat – ha képletesen is – birtokba venni).

Újfalvi és Kisfaludy találkozása a füredi színház megnyitása előtti napokra esett, s bár a költő marasztalni igyekezett, de az akkor rohamosan terjedő epemirigy-, azaz kolerajárvány miatt, „a gondviselés intő szavát megértve” elhagyták Sümeget, és visszatértek Erdélybe. Személyesen soha többé nem találkoztak, de rendszeresen leveleztek 1844-ig, Kisfaludy haláláig. A költő ezekben részletesen beszámolt a járvány dunántúli történéseiről, mivel Zala vármegye elöljárói őt nevezték ki járvány ügyi biztosnak, aki a betegség elleni harcot volt hivatott megszervezni. Leveleiben elismerően szólt Stamborszky Jakab (1875-?) sümegi főorvosról, az általa készített „cseppekről”, amivel sok beteg életét megmentette meg, köztük Szegedy Rózáét is.

A füredi játékszín megnyitása után, a költő megküldte Újfalviéknak az ünnepségre általa írt és komponált Nemzeti Ének kottáját, ami később annyira népszerű lett, hogy névtelenül ugyan, bekerült a Nemzeti Zenetár gyűjteményébe. Később a kutatás ezzel a Kolozsvárra került kézirat példányával tisztázta a dal időközben elfeledett szerzőjének nevét. Az akkor váltott levelek közül hármat Újfalvi is bemásolt az Emlékiratába, amihez Gyalui Farkas kutatásai és azok közreadása révén, 1926-ban a Pásztortűzben még egy féltucatnyi levélváltást közölt Kisfaludy Sándor ismeretlen levelei címmel. Ezeket a leveleket legutóbb Benkő Samu gondozásában, 1990-ben megjelent Újfalvi Sándor Emlékiratok című kötetében is közöltek. Gyalui Farkas úgy véli, hogy „Kisfaludy hatása nyitotta meg Újfalvi lelkében az irodalmi működés forrását”, s vezetett oda, hogy a hatvanhét esztendős ember kolozsvári magányában hozzáfogott korának páratlanul érdekes történéseinek megörökítéséhez. Újfalvi Sándor 72 évesen hunyt el, gyógyíthatatlan betegsége miatt öngyilkos lett. Kívánsága szerint a Házsongárdi temetőbe, felesége mellé temették. Kisfaludy Sándor akkor már 22 éve örök álmát aludta a sümegi temetőben. A kolozsvári Erdélyi Híradó 1844. november 14-i száma tudatta az olvasókkal, hogy „a magyar Petrarca nincs többé”, majd neve szép csendben feledésbe merült. A ritka kivételek közé tartozik Versényi György (1852–1918), az Erdélyi Irodalmi Társaság titkára, aki a Magyar Polgár 1900. december 29-i számában alapos ismereteket mutató pontossággal emlékszik meg a költő Erdélyben töltött időszakáról, ami nem mondható el Nagy Lászlóról, aki a Keleti Újság 1930. évi 157. számában megannyi téves adatot felsorakoztatva, írt a költő etédi tartózkodásáról, míg Kristóf György 1935-ben közreadott tanulmányában foglalkozott Kisfaludy etédi történetével. Ezt követően Kisfaludy Sándor költészete, illetve neve szinte teljesen eltűnt az erdélyiek tudatából. Akár jellemzőnek is mondható, hogy Kolozsváron az 1970–1980-as évek fordulóján egy néprajztudós, Faragó József (1922–2004) egyetemi tanár tartott néhány előadást a sümegi költőről, amit írásban soha nem közölt. Faragót jól ismertem, egyik kolozsvári előadásán is ott voltam, mi több, Sümegre is meghívtam, amit el is fogadott ugyan, de kölcsönösen addig módosítgattuk annak időpontját, míg a professzor úr váratlan halála miatt elmaradt az előadás.

Végezetül essék szó egy időben hozzánk közelebb eső történetről, melynek jómagam is részese lehettem. Apai ágon Etédhez közel eső Sófalváról származom, így többször megfordultam a vidéken. Egy ilyen út alkalmával vetődött fel annak az ötlete, hogy Kisfaludy itteni jelenlétét egy emléktáblával illene megjelölni. Ennek érdekében összefogtunk Zepeczaner Jenővel, a székelyudvari múzeum ma már nyugalmazott igazgatójával, s állítottunk egy közös emléktáblát Kisfaludy Sándornak és a magyar regényírás úttörőjének, Jósika Miklós írónak, aki valamivel később, szintén Etéden töltötte katonai szolgálatának egy részét. Az emléktáblát 1999-ben avatták fel a Petőfi Irodalmi Múzeum által szervezett, és annak akkori főigazgatója, dr. Praznovszky Mihály vezette 50 fős irodalmár részvételével. Örök mementóként csak annyit: Etédre egy ultramodern, csupa üveg, meg krómozott díszítésű panoráma turistabusz vitt el minket, de a gépkocsivezető akkori monológjait – engedelmükkel – nem fogom jelen írásomban idézni. Etédet ezt követően többször felkerestem, aki hajlandóságot mutatott, azt vittem magammal, bár úgy jobban hangzik: örömmel elkísértem.

Végezetül leírom mindazok számára, akiket illet: Kisfaludy Sándor legnyugatibb emléktáblája, 1974 óta a franciaországi Provance-ban, Draguignan városában álló egykori lakóháza falán tekinthető meg, míg „legkeletibb” emléke, 1999 óta Sümegtől úgy 850 kilométerre, Etéd római katolikus templomának falán látható. Ha netalán útjuk akár nyugatra, akár keletre, de arra vezet, kérem, hogy egy szál virággal emlékezzenek meg Dunántúl híres költőjéről, akit sorsa egykoron idáig vezetett.

Irodalom (válogatás):

KAZINCZY Ferenc: A magyar literatúra története. Erdélyi Múzeum, 1814. Első füzet, 1–10.

N. n.: Tudósító levelek Erdélyi Múzeum, 1814. Első füzet, 164–168.

KAZINCZY Ferenc: A magyar verselésnek négy neméről Erdélyi Múzeum, 1814. Második füzet, 122–128.

ÚJFALVI Sándor: Kisfaludy Sándor életéhez Vasárnapi Újság, 1859. 87.

VERSÉNYI György: Kisfaludy Sándor Erdélyben Magyar Polgár 1900. december

29. 297. sz.

TARCSAFALVY PÁLFFY Aladár: Etéd község története Etéd, 1903.

Dr. GYULAI Farkas: Újfalvi Sándor emlékirataiból és levelezéseiből Kisfaludy Sándor ismeretlen levelei Pásztortűz, 1926. 596–599. NAGY László: Kisfaludy Sándor Etéden. Keleti Újság, 1930. 157. sz.

Dr. GYULAI Farkas: Az első magyar operáról. Pásztortűz, 1930. 485.

KRISTÓF György: Dunántúli írók Erdélyben. Győri Szemle, VI. évf. 1935. Klny.

N. n.: A költő Etéden. Magyar Nép, 1940. XX. évf., 6. sz., 95.;

Mezőkövesdi Újfalvi Sándor emlékiratai. Dr. GYALUI Farkas gondozásában. Megjelent Kolozsváron, 1941-ben.

ÚJFALVI Sándor: Emlékiratok. JÉKELY Zoltán gondozásában. Bp., 1941.

ÚJVALVI SÁNDOR: Emlékiratok. Megjelent BAENKŐ Samu gondozásában. Bp., 1990.

Dr. PRAZNOVSZKY Mihály: Kisfaludy szobrának felavatása Balatonfüreden. 1860. június 11-én. Veszprém Megyei Múzeumok Évkönyve. Veszprém, 1994. 519–534.; MIKLÓSI-SIKES Csaba: Kisfaludy Sándor erdélyi kapcsolatai. Pannon Napló, Veszprém, 1995. jan. 10.

U. a.: Új Horizont, Veszprém, 1995. jan. 22–25., illetve Irodalomismeret, Bp., 1995. aug. 89–90.

MIKLÓSI-SIKES Csaba: Kisfaludy Sándor és Erdély Somogy, (Kaposvár), 1997. IX–X sz. 469–474.

KISFALUDY Sándor: Szépprózai művek (DEBRECZENI Attila gondozásában) Debrecen, 1997.

MIKLÓSI-SIKES Csaba: Kisfaludy Sándor és br. Jósika Miklós írók emléktáblája a székelyföldi Etéden. Sümegi Ferences naptára a 2000-ik évre, Sümeg, 1999. 69–71. Ua.: Nóvum, Veszprém, 1999. 7. sz. 21.

KISFALUDY László: A kisfaludi Kisfaludy család története. Debrecen 2004,

MIKLÓSI-SIKES Csaba: Kisfaludy Sándor múzsái. In.: Jer, nézd a Balatont. Reformkori művelődéstörténeti szemináriumok és konferenciák. Badacsony 1999–2002. Veszprém, 2007. 109–122.

MIKLÓSI-SIKES Csaba: Kisfaludy Sándor balatoni emlékezete. Agria (Eger), 2012. VI. évf. 2. sz. 92–102.

MIKLÓSI-SIKES Csaba: Polgári jellegű történelmi könyvtárak. (Kisfaludy Sándor) Irodalmi élet Sümegen. 2. rész. Marcal Parti, 2013. IX. évf. 7. sz. szeptember, 4–5.

MIKLÓSI-SIKES Csaba: Egy jelképpé magasodó irodalomtörténeti találkozás, Petőfi Sándor Kisfaludy Sándornál 1841-ben. Marcal Parti, 2013. IX. évf. 7. sz. szeptember, 5.

MIKLÓSI-SIKES Csaba: A balatonfüredi színház építéstörténete. Marcal Parti, 2016. január–február, XII. évf. 1. sz. 10–11.

MIKLÓSI-SIKES Csaba: Erdélyi kalandozások Kisfaludy Sándorral. I–II. Sümeg és Vidéke, 2016. aug. I. évf., 2. és 3. sz.

MIKLÓSI-SIKES Csaba: A verbunkostól az örömódáig. Kisfaludy Sándor és a zene. Hévíz, 2017. XXV. évf. 6. sz. 1160–1165.