Ha valaki a lengyelországi Krakkóban felkeresi a város ferences kolostorát (Plac Wszystkich Świętych 5.), akkor annak kerengőjében egy, a földön fekvő és a fal felé fordított vörösmárvány sírkőtöredéket pillanthat meg. És hogy kit ábrázol ez a csonka, páncélos férfialak? Nos, ez a torzó valamikor egy hazánkfia, az első Wesselényi báró, Wesselényi Ferenc síremléknek a részét képezte.
Wesselényi Ferenc a Nógrád megyei eredetű nemesi családból származó, Wesselényi Farkas és Segnyey Dorottya második fiaként, a 16. század közepén látta meg a napvilágot. Ifjúkorától Báthory István erdélyi fejedelem szolgálatában állt, majd amikor Báthoryt lengyel királlyá választották, követte urát Lengyelországba, ahol udvari kamarásként az uralkodó egyik legbizalmasabb embere lett. 1582. április 3-án magyar bárói címet kapott, majd egy hónappal később, május 13-án Krakkóban, a waweli székesegyházban feleségül vette Bekes Gáspár özvegyét, Szárkándy Pál és Nyáry Krisztina lányát, Szárkándy Annát. Házasságukból négy gyermek származott. István szörényi bán (gróf Wesselényi Ferenc nádor édesapja); Anna, Csáky István felesége; Pál főispán (báró Wesselényi Miklós, az „árvízi hajós” szépapja) és Erzsébet, Paweł Sapieha litván alkancellár felesége. Wesselényi Ferenc felesége révén hozzájutott a Krakkó főterén álló bárányos házhoz és Lanckorona birtokához. 1583-ban megszerezte Dębno várkastélyát, majd 1584. március 6-án adományként kapta Báthory Istvántól a Szilágy vármegyei Hadadot és Zsibót. 1590. április 7-én Báthory utódjától, III. Zsigmond királytól lengyel indigenátust nyert. Báró Wesselényi Ferenc Krakkóban, 1594. július 16-án hunyt el. Halála után földi maradványait a krakkói ferences kolostor templomában helyezték örök nyugalomra. Vörös márvány síremlékét pedig valószínűleg a neves lengyel-olasz építész és szobrász, Santi Gucci készítette el.
Mint már említettem, ennek a sírkőnek csupán egy töredéke található meg a ferences kolostorban. Történt ugyanis, hogy 1850-ben tűzvész pusztított a templomban, és annak belső berendezése teljesen megsemmisült, a falain elhelyezett síremlékek pedig erősen megrongálódtak, majd a felújítási munkálatok során ezeket a sérült sírköveket – köztük Wesselényi Ferenc csonka szobrát is – a kolostor kerengőjében helyezték el.
Szerencsénkre azonban a síremléknek mind a felirata, mind a rajza fennmaradt. Ez utóbbit, egy, még a tűzvész előtt készült kőrajzot ugyanis Maksymilian és Stanisław Cerch 1904-ben publikálta. A latin nyelvű sírfelirat szövege – melyet először 1655-ben közöltek le nyomtatásban – pedig így szólt:
Magnif: ac Generosus Dnus,/
D. Franciscus de Wesseliny
Siemnen. Melinen. Capitaneus,
Baro in Hadat,
Haeres in Dembno,
Vir Catholiciss. & prudentiss.
HIC
Patre Wesselino,
Insigni virtute et armis viro,
NATVS
In primo aetatis flore, uná cum illo Steph. Battor. Palat. Transylu. placens eidem, reperit maiorem in rebus bellicis experientiam, commendatus. Et pauló post, exortis simultatibus inter illos Principes, Stephanum Bathoreum, & Gasparum Bekessium, fideliter suo Principi adhaerit; Interim Stephanus Rex Poloniae declaratur, suum Patronum cliens sequiter, cum Rege omnia pericula pugnae Gedanem. Poloc. Vielikoluc. & Plescou. strenué superat, mortuo illo DD. Gasparo Bekessio relictam Viduam Generosam DD. Annam Zarkadi, suasu Regis uxorem ducit, vivente adhuc Rege peregregio, merito concensu Ordinu Civis Polonus declaratur, optimé tandem de Repub. meretur, dum demortui Regis voluntantem, quae ex re Reipub. erat, Senatoribus declarat. Moritur non sine magno, moerore suorum, praecipué charissimae Coniugis, quae ut vivo fida monumenta annis praestitit, ita mortuo eadam exhibuit: obdormiuit in Domino, Anno Domini, 1594. Iulij 16. Aetatis 40.
A fenti sírfeliratból – melyet Petneki Áron fordított le – megtudhatjuk, hogy „a nagyságos és nemzetes úr, Wesselényi Ferenc úr, seimniciai kapitány, hadadi báró, Dembno örökös ura, a legkatolikusabb és legbölcsebb úr, a harci erényekben jeleskedő Wesselényi atyától született. Életének első virágjában ama Báthory István erdélyi vajdával, annak tetszését elnyervén, nagyobb tapasztalatra tett szert a hadviselés tudományában. Nem sokkal ezután, midőn viszálykodás támadt a két fejedelem, Báthory István és Bekes Gáspár között, hűségesen kitartott ura mellett. Közben Istvánt Lengyelország királyává kiáltották ki. Az alattvaló követte patrónusát, s a királlyal együtt a danckai, polocki, velikije luki és pszkovi háború minden veszélyét serényen kiállta. Meghalván ama Bekes Gáspár úr, meghagyott özvegyét, a nemzetes Szárkándi Anna úrnőt a király akaratával feleségül vette. Még e jeles király életében a rendek méltó egyetértésével lengyel polgárrá választották. Méltónak is bizonyult aztán a köztársasághoz, midőn a szenátoroknak kinyilvánította az elhunyt király végakaratát a köztársaságot illetően. Halála nagy fájdalmára volt övéinek, különösen hőn szeretett feleségének, aki miként életében hű volt hozzá, holtában is az maradt iránta. Az Úr 1594. évében július 16-án aludt el az Úrban, negyven éves korában.”
