Aranyosszék mai értékeinek a felmérése

A 2014-ben elkezdett Aranyosszék-jelenkutatás azzal a céllal indult útjára, hogy felkutassa, összegyűjtse és népszerűsítse azokat a helyi sajátosságokat és értékeket, amelyek ezen a vidéken megtalálhatóak, és amelyek egyben identitásalkotó elemei ennek a tájegységnek, az itteni embereknek. Kíváncsiak voltunk arra, hogy miben ragadható meg Aranyosszék sajátossága, melyek azok a hagyományos elemek, amelyek tárgyi és szellemi kultúrájára jellemzőek.

Fedeles kiskapu 1764-ből. Aranyosrákos, 2014.
Furu Árpád felvétele

Utoljára, a mostanihoz hasonló jelenkutatásra, 1992-ben került sor, amikor Keszeg Vilmos irányításával több néprajzszakos egyetemi hallgatóval a következő települések lettek felkeresve: Várfalva, Aranyosrákos, Kercsed, Bágyon, Kövend, Hidas, Csegez. Az ekkor elvégzett kutatás eredményeit Keszeg Vilmos összegezte. [Keszeg Vilmos: Aranyosszéki jelenkutatás. Székelyföld. 2000 (4. évf.). 6. sz. 107-142.]

A mostani kutatás, több mint tíz év elteltével, újabb alkalomnak bizonyult az itteni értékeknek a feltérképezéséhez, az elmúlt időszak kulturális értékeinek időbeli változásainak a vizsgálatához. Az eredeti terv olyan kutatási témákat érintene, mint gasztronómia, foglalkozások, lakáskultúra, viselet, szokások, szövegek. Azonban a témák komplexitására való tekintettel, a jelenlegi kutatás csak a következő témaköröket érintette: gazdálkodás, lakáskultúra, foglalkozások és gasztronómia.

A kutatás az egykori Aranyosszék felső járásához tartozó, többnyire magyar többségű településeire terjedt ki: Aranyosszentmihály, Sinfalva, Mészkő, Várfalva, Csegez, Aranyosrákos, Kövend, Bágyon, Kercsed. A kutatás szakmai irányítását Keszeg Vilmos egyetemi tanár végezte. Az elvégzett munkában néprajzkutatók, tanárok, lelkészek, középiskolás diákok, egyetemi hallgatók és helyi fiatalok is részt vettek.

Azzal a sok személlyel folytatott beszélgetés, az a sok információ-halmaz, az a több órányi interjú és film-anyag, az a több száz fénykép és az a sok lejegyzett adat, ami a kutatás során összegyűlt, mind-mind arra enged következtetni, és azt a kezdeti felvetett hipotézist hivatott igazolni, miszerint Aranyosszék igen gazdag identitás-jellegű kulturális értékkel bír, és amely örökségre a vidék méltán lehet büszke bármilyen helyzetben.

Kíváncsiak voltunk arra, hogy milyen hagyományos mesterségek léteztek az egykori aranyosszéki településeken, és ezek közül kik azok, akik ezeket még ismerik és gyakorolják. Olyan hagyományos mesterségek kerültek említésre, mint: kerekes, kosárfonó, fafaragó, mészáros, kovács, kocsmáros, asztalos, kőfaragó, ács, csizmadia, cipész, bányász, méhész, aranyász, szíjgyártó, borbély, zenész, versíró, szűcs, férfi-, női szabó, kőműves, kötélvető, fazekas, dobos, kolompos, szénégető, tűzoltó, pásztor, molnár, hámkészítő, virágkötő, sírkő-készítő, stb.

A hagyományos paraszti társadalom (a 20. századi intenzív iparosításig és a kollektív gazdálkodásig) többnyire önfenntartó és önellátó életformára rendezkedett be. Ebből kifolyólag, a főbb mesterségek (mint például ács, asztalos, kovács, kőműves, szabó, cipész, pásztor) minden településen megtalálhatóak voltak. A helyi mesterségbéli sajátosságok viszont inkább a helyi környezeti adottságokból kifolyólag alakultak ki. Eszerint alakultak ki olyan helyi mesterségek, mint az aranyász (Aranyosszentmihály, Sinfalva), kőfaragó, kőbányász (Mészkő, Székelyhidas, Csegez, Torockó), fazekas, kolomp-készítő, szénégető (Várfalva). A kutatás idején olyan mesterségek voltak fellelhetőek, mint: kosárfonó, kerekes, virágkötő, bútorasztalos (Aranyos­szentmihály, Sinfalva), gyógynövényes (Kövend), kolomp-készítő, szénégető (Várfalva), szabó, sírkő-készítő (Aranyosrákos).

Kolompkészítés. Várfalva, 2014.
Zsoldos Botond felvétele

Építészeti szempontból is nagy változatosság jellemzi ezt a vidéket. Talán legértékesebb és legimpozánsabb épületei a szakrális épületek (a templomok, a kápolnák). Egyrészt középkori származásuknál fogva válnak értékesekké, másrészt a bennük található népművészeti alkotások [hímzett (írásos) textíliák, faragott vagy festett bútorok, régi kegytárgyak] miatt. Ilyen szempontból leglátványosabbnak tekinthető a mészkői, a kövendi és a kercsedi (festett fakazettás mennyezetű) templom.

A lakóházak, a gazdasági épületek, a művelődési otthonok, a malmok, a fedeles kiskapuk ugyancsak igen értékes tárgyi emlékei ennek a vidéknek. Az egy-egy telken fellelhető épületek többnyire egyénileg, családilag vagy kaláka útján készültek. Viszont gyakran fogadtak helyi mestereket is (ácsokat, kőműveseket, asztalosokat, kovácsokat) az építkezésekhez. Az alapanyagokat egyénileg állították elő és szerezték be. Így például a követ Csegezből, Székelyhidasról vagy Várfalváról hozták. Később a házak építéséhez saját készítésű téglát használtak vagy esetleg a vándorcigányokat fogadták meg a téglavetésre. A házak építéséhez való farönköket saját erdejükből termelték ki. A házak fedéséhez szükséges szalmát ugyancsak a saját gazdaságukból tudták előállítani, a zsindelyt főképp a havasi románoktól. A házak tapasztásához és vályogolásához szükséges agyagot is egyénileg termelték ki a falu határában levő agyag-lelőhelyekről. A hagyományos lakóház három helyiségből állt: utca felőli tisztaszoba, közbül szabad tetejű pitvar, hátul lakószoba, ami alvásra és a mindennapi élet helyszínéül szolgált.

Az aranyosszéki identitást leginkább a gazdálkodás határozza meg és befolyásolja. A vidéket a gazdálkodás egyik ágazata, a zöldségtermesztés jellemzi. Viszont kialakult minden településen egy-egy sajátosság a zöldségtermesztésen belül is. A termesztett termények közötti eltérések mindig összefüggésben állnak a földrajzi és talajviszonyokkal. Eszerint a lankásabb területeken salátát, retket, virágot (Aranyosszentmihály, Sinfalva), a magasabb fekvésű, dombosabb területeken murkot, petrezselymet, krumplit, uborkát, paradicsomot, paprikát, hagymát (Várfalva, Aranyosrákos, Kövend, Bágyon), a hegyesebb vidék egyrészt a szőlőtermesztésnek, gyümölcstermesztésnek kedvezett, másrészt, a talaj gyengébb minősége miatt, inkább a kevésbé igényes növények (krumpli, kukorica, dohány, kender) (Kercsed, Csegez, Mészkő) termesztettek. Habár minden településről jártak piacra, vásárokba, mégis kialakult egyféle rend aszerint, hogy melyik településről milyen városokba jártak a helyiek. Fontosabb vásárokként nevezték meg a helyiek Topánfalvát, Tordát, Kolozsvárt, Nagyszebent, Medgyest, Tövist, Szászsebest, Nagyenyedet, Bukarestet, Brassót, Abrudbányát, Járát.

A világháborúval és a kollektív gazdálkodással újabb növények is bekerültek a vidék termesztett növényei közé, mint például a dohány, a kender, a rozs, a cukorrépa. De ekkor jelentek meg a különböző hibrid magok, amelyek erőteljesen kiszorították az egykori hagyományos helyi származású növényeket. Sok faluban arról panaszolnak, hogy a hibrid magok megjelenésével háttérbe szorultak, elvesztek a régi, hagyományos aranyos-vidéki terményeknek a magjai. Már nem tudják azt a paradicsomot vagy hagymát termeszteni, amire azt mondják, hogy az aranyos­széki.

Régi típusú jármos csűr. Kövend, 2009. Furu Árpád fényképe

A gazdálkodásnak egy archaikusabb formája is felismerhető a vidéken: a gyűjtögetés. A helyiek gombát, réti sóskát, marti lapút, komlót, gyógynövényeket, szedret, somot, vackort és más, pálinkának is beváló gyümölcsöket is gyűjtöttek. Ezekből nemcsak pálinka vagy bor készült, hanem lekvár, kompót, szörp, vagy éppen az ételekhez lettek felhasználva. Ami érdekes a gomba esetében, hogy viszonylag kevés gombafélét említettek. Elmondásuk szerint ma már egyre kevesebben gyűjtenek gombát, mivel félnek a gombamérgezéstől. A gombaismeret, ez a tudás egy-két személyre korlátozódik településenként, és többnyire a cigány családok azok, akik ezzel foglalkoznak, és ugyancsak ők azok, akik a falvakban értékesíteni szokták a begyűjtött gombát.

Az állattartás esetében fontos háziállatnak nevezték a tehenet, a lovat, az ökröt, de tenyésztettek juhot, kecskét, disznót, libát, kacsát, tyúkot (még gyöngytyúkot) is. Ami érdekes, hogy mindenhol mangalica disznót tenyésztettek az ősök, nem a mai disznófajokat. Az állatokat csordában tartották, ami minden faluban volt.

A gyümölcstermesztés során olyan ősi, hagyományos, ma már kihalófélben levő fajtákat említettek, mint: (alma) Jeges, Jonathán, Batul, Pónyik, Sóvári, Arany Pármen, Citrom, Török Bálint, (körte) Torzsátlan, Laci, Áron, Cukor, Pergamen, Titkon érő; (szilva) Kökény szilva, Besztercei, Húsos, Ringló, Lószemű; (szőlő) Izabella, Nova, Konkor, Kifton, Rizling, Muskotály, Nájburger. Italt készítettek még vackorból, kökényből, trébelyből (pálinka), hecsedli, fekete ribizli (bor). Általános jelenség, hogy kevés oltott szőlőt műveltek, mivel ez több odafigyelést igényelt volna, és inkább a zöldségtermesztés tette ki munkaidejük nagy részét. Elmondható tehát, hogy nem minőségi szőlőtermesztésre szakosodtak a helyiek, hanem inkább mennyiségre. Piacra nem vitték sem a szőlőt, sem a bort, kimondottan házi fogyasztásra termesztettek. A megdolgozott szőlőterület kicsi volt, alig 2-3 hektár.

Kosárkészítő. Aranyosszentmihály, 2014. Fodor Brigitta felvétele

A helyi gasztronómia, a gazdálkodáshoz hasonlóan a helyi identitás egyik meghatározója. A termesztett növények közül főképp a zöldségfélék kerülnek gyakran felhasználásra. Érdekesek voltak az étkezési szokások, amelyek időszakonként nagyon eltértek egymástól. Különbséget tehetünk, hogy mennyit étkeztek, és hogyan étkeztek télen és nyáron, évszakonként, illetve ünnepnapokon. Nyáron többször étkeztek, naponta négyszer-ötször, télen csak háromszor. Nyáron, mivel nagyon korán keltek, reggel nem is étkeztek, legfennebb csak pár falást faltak, és kimentek a határra. Kint a határon reggeliztek, hideg ételt fogyasztottak. Ebédre, hogyha hosszú volt a napi munka, akkor nem is mentek haza, hanem ebédet a házi asszony vagy egy gyermek vitt ki. Aztán uzsonnát fogyasztottak, és csak késő este vacsorát, ami említés szerint főtt étel volt. Télen háromszor étkeztek, mivel rövid napok voltak. Télen az ételek alapanyaga különösebben a disznóhús volt. A disznóvágás már karácsony előtt megtörtént. A hús besütése a helyiek szerint új keletű szokás, és csak a kollektív idején kezdték el besütni a húst. Korábban a húst a pitvar padlásán levő sátoros kéményben füstölték, és sokáig ott is tárolták. Onnan aztán a kamrába került tárolásra. Ünnepi ételnek mindenhol a töltött káposztát és a húslevest nevezték meg. Régi süteménynek számít a csöröge, a pánkó, a kalács, a kürtős kalács, a rétes.

Bútor- és hangszerkészítő. Sinfalva, 2014.
Keszeg Vilmos fényképe

A gyűjtés során a következő sajátos ételféléket említették: komló leves, „bihalylé” „bangó lé” „kakas tej” (aszalt gyümölcs puliszkával), szabó gallér, savanyú mártás, édes málé, martilapus töltelék, szőlőleveles töltelék, bordán tekert, „lopta pecsenye” (fasírt), öntött saláta, szilvaízes puliszka, eperlevél, vadas mártás.

Az elkezdett érték-felmérés eddigi része mindenképp szükségszerű és hasznos volt. Fontos következtetéseket tudtunk levonni az összegyűlt adatokból. Ezek összesítése még jelenleg is zajlik. Fontos lenne ugyanakkor valamilyen formában (kiadványban) visszajuttatni az összegzéseket a vidék lakóinak, és szembesíteni őket azokkal az értékekkel, amelyeket birtokolnak. Talán nem érdektelen ilyen szempontból egy példára felhívni a figyelmet. Az aranyos-vidékiek egyik büszkesége a jó minőségű hagyma, az úgynevezett „vízi hagyma”. Erdély-szerte három vidék, három település vetekszik ennek a terménynek a minőségi előállításában. Az egyik Szilágyperecsen (Szi­lágyság), akik annyira jutottak, annyira nagy becsben tartják a hagymát, hogy 2007-ben még szobrot is állítottak ennek a településük központjában. A másik híres hagymatermő település Kibéd (Székelyföld). A harmadik Várfalva (Aranyosszék). Ezek a települések jelképezik akarva-akaratlanul az erdélyi hagymatermő kultúrának a színvonalát, a javát. Ami még érdekes a helyi termékekhez kapcsolódóan, az az, hogy a várfalvi hagyma, mint levédett termék még nem létezik. De viszont érdekes, amiről nemrég szereztünk tudomást, hogy az aranyos-vidéki hagymából 2014 óta lekvárt is készítenek. Ez már védett termékként van bejegyezve. Ezt Tordán készítik, és itt lehet is ebből vásárolni.

A helyi termékek felértékelődése, a bennük rejlő identitásnak a felismerése, márkásítás révén védettséget, de ugyanakkor presztízst is jelentenek/jelentenének a helyi őstermelők számára. Célunk az elvégzett kutatással, hogy ez a felismerés mielőbb megtörténjen az itteniek mentalitásában, és hogy az évszázadokon át őrzött tárgyi és szellemi örökségükre a továbbiakban is méltán legyenek büszkék.

Új hozzászólás